Totum

Ismét olyan helyekre mentem pecázni, ahová normális ember a lábát sem tenné. Igaz, nem is róluk szól ez a szösszenet. Először is autóval hajtottam be pár földútra, ami így utólag nem volt annyira egyértelműen jó ötlet. Egy helyen, ahol félreálltam a fák közé, úgy tűnt messziről, pici hó van csak a fagyott talajon, de valami belső sugallatra hallgatva aztán mégsem hajtottam rá, inkább begyalogoltam. Több helyen beszakadt a jég alattam, vagyis ha bemegyek kocsival, még most is ott dagasztanám a sarat. Azután a meredek, csúszós, hóval borított gátoldalon többször hanyattvágtam magam, csak azt sajnálom, hogy nem tudom megmutatni, ha én jól szórakoztam magamon, akkor nektek is tetszett volna. Estem akkorákat, mint az ólajtó, mivel a botom épségéhez görcsösen ragaszkodtam. Amit amúgy sem volt egyszerű bejátszani a bokrok közé, mivel egy közel 4 méteres feederrel úsztatom a műcsalit, méterenként hetvennégyszer akadtam el vele a tűskésben. Amúgy csodálatos helyet fedeztem fel magamnak, a hótakaró miatt jól látszott, hogy csak állatok járnak arra, nyulak, rókák, fácán, őzek... és én. A poén egyik részét lelövöm, hallal egyáltalán nem találkoztam, bármilyen ígéretesnek is tűnt a pálya. A képen egy előző alkalommal fogott, bár ugyanarról a vízrendszerről származó makócápa látható.

No, de mivel nem fogtam semmit, mi több, még kapásig sem jutottam, volt időm picinyég gondolkodni. Nemrég belefutottam egy sztoriba, domolykózás közben fogtam egy tilalmas halat. Olyat, ami a környékemen a mondák szerint létezett csupán számomra eddig, én még életemben nem fogtam ilyet vad vízen. Vagyis nem horgásztam rá, egyértelműen random esett be. Csabi barátom pont látta a fogást, jelentősen zaklatott (naná, utálta, hogy fogtam), hogy mielőbb visszakerüljön a vízbe (nem ő, a hal), ezért aztán mintegy 13 másodpercet töltött a levegőn, életem haláról a vacak telefonommal nyolc gyors felvételt készítettem, 0,75 lett belőle jó. Ezek után egy zárt csoportban megmutattam halat, persze rendesen utáltak érte, ami azonban teljesen rendben van, pont belefér a baráti ugratásba. Egy ismerősöm azonban azzal talált meg, hogy miért tartottam a fotó miatt olyan sokáig kint a halat, és hogy mekkora gáz, hogy közreadtam, majd felsőbbrendűségét ezzel bizonyítva kilépett a csoportból.

Namármost. Mit érdekel engem (amúgy de, csak igyekszem úgy tenni, mintha mégsem)? A konkrét eset kapcsán azonban egy kérdés csak megakadt bennem. A ló innenső oldalán rengetegen kaszabolják a halat, biztosan ti is ismertek elrettentő eseteket, a tavaszi balatoni süllő-armaggeddon, a hárosit lehúzók, a kisebb rabsicok, akik a halból élnek, a kapálók, és a napi limitnél, méretkorlátozással nem törődő mindennapi horgászokról ki nem tud? Ennek ellenpólusa a  keccsenrilíz térhódítása, azon sporttársak jóvoltából, akiknek játék ez a sport, és óvják az ellenfelet, nagyon helyesen. Van olyan, aki egyáltalán nem visz el halat, akad, aki csak ritkán csábul el, van, aki a törvények adta kereteken belül fogyaszt. Ez mind rendben is van. Az egy, amit nem értek, miért kell egymást cseszegetni? Vagyis, miért kell a ló túloldalára átesni, és olyasmibe belekötni, ami nem is igazi probléma, úgy beállítani, mintha bármi helytelen történt volna? Elvenni a másik kedvét, örömét, a horgászat, vagy akár bármi más téma kapcsán mostanában mindennaposnak számít, ám nekem rendkívül szánalmas dolognak tűnik, csak sajnálni tudom, akinek csak negatív dolog jut az eszébe.

Végezetül az utálatos tilalmas halról egy jól sikerült fotó:

 Na, csőváz! Fogjatok szép halakat, de ne álljatok át a sötét oldalra! 

Ps.: Otello leszállt a fészkére.

Ez a kutya rendszer ismét kiizzadott magából egy gyönyörű eredményt, újabb jó barátunk vált országot. Sírni tudnék, törni zúzni, hogy miért nem lehet itthon megélni, hogy a rabszolgasorson kívül alig van jövőképe a zembereknek. Ha anyagilag nem is, de mindenképpen megbecsült tagja volt a társadalomnak (bár multival perget), és most kimegy valami gyökkettő munkára, mert abból ott nyugodtabban meg tud majd élni, éldegélni. Hiányozni fogsz, bakter, hogy rosseb ott egye az összes országrontót, visszamenőleg.
Sokkal csúnyábbakat nem merek írni, mert édesanyám is olvassa, és már ezen is ki lesz akadva. Bocsi!
Irány tehát Zsennye, ahol most így nyitjuk az évet, és egyben búcsúztatjuk a cimbit, eszünk iszunk, iszunk, és iszunk, és talán horgászunk is egy kicsit. A helyet már ismeritek, nem egy firkálmányomban szerepelt, üdítő példa arra, hogyan érezhetjük jól magunkat valahol. A rossz időzítésnek hála, mivel most vannak a tilalmak, alig valamire pícézhetünk,  jelesül a pisztrángsügér,  és a békés halak szerepelnek az étlapon. Átvitt értelemben. Így aztán, bármi meglepő, én most feederezni fogok, az ráadásul űzhető nagyon közel a büféhez. Szerencsére esőt jósolnak, ezért szinte 100% az esélye, hogy el fogunk ázni. Igen, szinte ez az egy, ami garantálható, ha jobban belegondolok. A feeder botjaim régóta megvannak, igaz hogy jobbára pergetni használom őket, de talán az eredeti céljukra is megfelelnek majd. Ahhoz képest hogy pergetek, van székem, állványom, csali kosaram, mittudomén, mindaz a kacat, ami ehhez kell. Több év gyűjtése, amiket talán most használok majd először, ebből is látszik mennyire megéri...
Az akinek egy csöpp esze van, és teheti, már mind a tett helyszínére érkezett, csak én és a Pék vagyunk olyan bénák hogy éjjel, sőt másnapra érjünk le. Igen, az a P.P. aki a statisztikák szerint majdnem világbajnok. Aki egyébként itt sincs, mivel valami más programra azt kamuzta, hogy fájós nyakkal kezelik.

Állítólag jó buli volt. Az egyik kanyarban akasztottam valami igazán nagyot (nyilván csukát), de már a dobás pillanatában azon töprengtem, ha valami hiba folytán halam lesz, hogyan cibálom majd ki. Több réteg vízbe dőlt fa állta az utamat, rá is húztam az érdeklődőt, és szépen le is verte magát a hal a jigről. Ezzel a horgászélményeim beszámolójának a végére is értem. Akcióm előtte, de utána sem akadt több, már ami a halakhoz kapcsolódhatott volna.

De azért nem hiába mentünk, a csapatást sikerült ipari szintre emelni, pedig ez rám pont nem jellemző, de miért tagadjam, így esett. Általában az ilyen kiruccanások során különböző elhajlásokra is sor kerül, a mértéktelenség, és a különböző italok felelőtlen mixelése kapcsán. Finoman meg is jegyeztem, hogy nem értem, minimum 40 év gyakorlati tapasztalatai kapcsán, hogy nem bírják a néven nem nevezett delikvensék megjegyezni, hogy piát nem keverünk. Mert abból csak a baj lesz.  A Móri&Lazi duó már az első este is bemutatott valami fergetegeset (Pék kollég ugye ott sem volt), amiről én akkor még szerencsésen lemaradtam, igaz, így az aznapi állítólag gyönyörű halaikat sem láttam. Másnapra ahhoz képest egészen jól álltunk, míg kedves Ferenc meg nem érkezett, a maga 3 éves üveg pálinkájával. De megjött Fecó, és néhányszor elpróbáltuk a koccintós ceremóniát. Aztán elfogyott a cucc, pedig biztosan nem volt annyira meleg, hogy magától elpárolgott volna, vagyis nagy valószínűséggel, több jel egy irányba mutatott ez ügyben, mi magunk fogyasztottunk belőle. Addigra már olyan jól éreztem magam, hogy elindultunk horgászni, és én a fentebb már említett feeder szakágat választottam aznapra. Sajnos, valakinek eszébe jutott, hogy enni is kéne valamit, így kértem jóféle debrecenit a büfében, és ezt utána lefojtottam egy fröccsel. Ez egészen bizonyosan hiba volt. A következő amire emlékszem az, hogy 4 órája ülök a part széli padon, a feeder szerelékem bedobva (nagy szerencsémre nem akadt jelentkező), rettenetesen fázom, nem jönnek a szavak, pedig jó lett volna egy SMS-t küldeni a még talpon lévőknek, hogy : SEGÍCCSÉG!, szorgosan gyakorolom a parti felhő-etetést, és úgy egyáltalán, testen kívül lebegek. EZEK a rohadékok természetesen dokumentálták a stációkat, nyilván nem lehetett nagy kunszt, amennyire emlékszem, semmiféle ellenállást nem tanúsítottam az ügyben, más, sürgősebb problémákkal voltam elfoglalva. A méregtelenítés befejeztével még sikeresen (négykézláb) felmásztam a montevereszt meredekségű kaptatón a budoárba (bár fényképes emlékek nyomán valószínűsíthető egy kisebb, kb. órás megálló egy nyírfa biztonságot adó villás ágán, majd valahogyan mégis elvonszoltam magam az ágyig. Érdekes, a szokásos kismajmok nem jelentek meg az ágat pörgetni, már ez is egy nagy haladás. Aztán hirtelen másnap lett. Nagy nehezen összecuccoltam, érzékeny búcsút vettem a szerető közönségtől néhány órás további (rovásomra történő) cinkelés abszolválásával, és hazakerregtünk. Aztán összepakoltam, és egy délutáni géppel elrepültem Lisszabonba dolgozni, sima ügy. Drága feleségem csak egy héttel utána merte bevallani, hogy (még a szokásohoz képest is) mennyire vállalhatatlanUL néztem ki.

Mi ebből a tanulság? Jó az, ha a bedobott, magukra hagyott botok ki is vannak kötve, ki tudja, bármi cunami megjelenhet balról váratlanul...

Nagy kár, hogy pár gyereknél több ritkán születik ma egy nemzeti, magyar családban, sőt, már az a kevés is irigylésre méltó állapot. Ha ugyanis minden évben mindenkinek születne egy gyereke, akkor egy 10-12 fős baráti társaság már legálisan, megkérdőjelezhetetlenül  jutna havonta egyszer 1-2 napra egy a születést ünneplő alkalomhoz. Mármint, ha rendesen vannak időzítve a purdék, és egyenletesen elosztva érkeznek, akkor előállhatna ez az ideális állapot. Annak a kevésnek is örülni kell hát, ami végül szervezésre kerül, amíg még egyáltalán hívnak. Fontos tanács, a szerencsésen szapora barátod horgásztudományát ne cinkeld, mert lehet, ez a hiba  - mármint, hogy hív - többé nem fordul elő...

No, a lényeg, a hétvégét újra Zsennyén töltöttük, ki több, ki kevesebb időre jött (ki pedig egyáltalán nem ért le, pedig ígérte - kislányok is vannak ugyanis a csapat perifériáján), és eléggé odatettük magunkat, ki-ki a vérmérséklete szerint. Egy ilyen alkalom sok mindenről szól, úgymint haverok, pálinka, pálinka, pá... gerappa, grill, bogrács, örömködés, félnomád állapotok, plusz egy kevés pálinka, kismajmok pörgette ringlispil, és: peca.  Mindegy a sorrend, de a majmok a végén állnak majd, és rázzák az ágyat.P.Peti ért oda legelőbb, déltől már horgászott, fontos feladatokkal végzett, szerzett faházat, befűtött, beüzemelte a kontakt grillt, és fogott csukákat. (Állítólag.) Én csak 5 körül indultam, kisebb bevásárlással kezdve az utat. Hideg éjszakát prognosztizáltak a hétvégére, még ha nap közben jó idő is volt várható. A szállásunk idén telepített, klassz faházakban volt, elektromos fűtéssel (ha viszünk magunk). Törtem is a fejem, hogy nem fagyunk-e meg, de a főszervező vegyesbótos nem látott el elégséges információval, így ez előre nem derült ki. Pár apróságot hát vásároltam még az alkalomra, például egy fűtőszálas takarót. Az az igazság, hogy a végén ez teljesen feleslegesnek bizonyult, mert egy kis hősugárzó is 24 fok környékét csinált, de azt elmondhatom, hogy olyan finom meleget, mint amit ez a takaró biztosít, csak a trópusokon lehet érezni! Konkrétan leégtek a koronaékszereim.

Apránként megérkeztünk hát, kezdetét vette az evészet-ivászat. Úgy emlékszem koccintottunk párat az új jövevényre, bár nagy feneket nem kerítettünk a dolognak, a végén már csak úgy is csúszott, különösebb indok nélkül. Nekem igazi nagy szerencsém, hogy a gyomrom hamar megelégeli a túltöltést, és mivel ez nem kívánt mellékhatásokkal jár, amire - bár ritkán kerül sor - de tökéletesen emlékszem, így könnyen megálljt tudok parancsolni a féktelen ivászatnak. Így aztán, amikor valaki bedobta, hogy tán horgászhatnánk (éjszaka, korom sötétben), én voltam az első, aki azonnal fejlámpát, botot ragadtam, és elindultam körbe. Kis idő múlva a vidám csapat is utánam eredt, és a lámpámat követve jópofának gondolt kiabálással buzdították egymást. Inkább lekapcsoltam az irányfényemet, és sötétben botladoztam tovább. Nem is találtak meg. Nem is fogtam semmit.

A másnap túl korán kezdődött a hajnali fél egyes fájronthoz képest, az órám 5-kor kijelentette, hogy rajtra készen állok. Aztán reggel egyik legfontosabb pillanatában ez a kép fogadott. No comment. Megoldva. A vadonatúj gumi mellesruha első felvétele nem volt a legegyszerűbb, tekintve, hogy még fűthető, elemes talpbetétet is applikáltam beléje, fél óra kellett onnan, hogy elindulhassak. 

- Csupi, jössz-e? 

- Hrrrmmhhm. Egy kicsit később, Imi...

A kicsit később, az olyan délután kettő körül következett be, de barátunk addigra sikeresen méregtelenítette a szervezetét. Többször. 

- Soha többé nem iszom!

- Ezt mondtad múltkor is... (tavaly, évi egy okádék buliról tudok eddig)

- Soha ne mondd, hogy soha!

Megkezdtük hát kora reggel az aprítást, csak kár, hogy a halak erről mit sem tudtak.

- Bojlival fogják a csukát. - jött a hír - de csak a fokhagymással...

Egyedül F.Jani ütött egyet valami gumival, aztán óriási csend követte az akciót. Tán kétszer körbejártam a tavakat, kerülgetve a fenekező, úszózó pecásokat, mígnem az egyik sarokban, ahol osztrák apuka lógatta egy vízbe a fiaival a kishalat, eszembe jutott megkopogtatni egy víz allatti stég külső oldalát, és lás csodát, az akármilyen csalimat szépen megrángatta egy csuka. Van isten! Megmentett a betlitől, ami minden horgász, de leginkább a vegyesboltos rémálma. A nap végén azért az osztrák kolléga srácai egy 70 cm-s csukával fényképezkedtek. Mi nem.

Melles ruhámban végigcsobogtam mindenki pályáját, hogy végleg elmenjen a kedvük (csaliszabadítási akciónak álcázva), aztán egy óriásit ebédeltünk. Tomi, aki a Vakvarjú étterem konyhafőnöke olyan csülökpörköltet rittyentett, hogy csak a szintén általa készített friss kenyér ért a nyomába. Órákig szinte nem bírtam mozdulni, lehajolni... 

Jani után indulva a ("harcsás") tó szemközti oldalába másztunk be nagy nehezen, de még reggelről tudtam, hogy ott alacsony a víz. - Nem lesz itt semmi! - felkiáltással dobtam egy nád sarkán túl, de visszahúzva odavert neki valami. Csuka! Gyors kicsévélés, dobás vissza... a kis vízben gyönyörű burvánnyal ráfordul ismét, és így meg is van. Áj láv disz gém!

Van, aki panaszkodik, hogy 6-8-100 halat fogott, de mind lemaradt, így nyelvtanár édesanyám örökére támaszkodva elmagyarázom az "akasztott", és a "kifogott" szavak jelentései közti különbséget. Hiba. Nagy.

A kis tó egyik sarkában helyi erők (helyismerettel rendelkező pergető sporttársak) zaklatják a halakat. Vagy huszat fogtak hárman reggeltől, nem túl nagyokat, de pont sokszor annyit, mint mi. Lesem, mivel pecáznak, de el is mondják, nem halirigyek, mint egyesek, mindenféle csalival fogtak már. Jó nagy segítség. Tomival szinte egyszerre fáradunk el, és a víz szélén álló padra rogyva ülve folytatjuk a pergetést. Megkérem az előbbi csapat hozzánk közelebbi vidám tagját, hogy képezne le bennünket fénnyel, amit meg is tesz. 

- 5000 lesz! - mondja

- De két fotót csináltál. - tromfolom.

- Hagyd csak, ma akciós...

Erre már nincs mit mondani, ilyen penetráns szöveget lehetetlen überelni. Előbányászok inkább egy tenyér nagyságú, fehér gumit, valami huszas jigen (egyszer a Dunára vettem, a nagy sodrásba), dobom, és elsőre halat adott (soha még eddig)! A szemem sarkából látom ám, hogy halirigy barátunk (M. István) rohan, nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy leverje a horogról, tekintve, hogy a fentebb előadottak szerint ez így nem számítana kifogott halnak. Gyorsítottam hát szegény halon, röpült ki a fűbe. Ez a marha odaszalad, addigra a horog magától ki is akadt - felmarkolja a kilós csukát, és perdül-fordul, visszarohan vele a vízhez, és már engedi is útjára felettébb elégedett képpel. 

Mellettünk megállt az élet, szerintem azt hihették, hogy az akciót feltétlenül emberhalál fogja követni, eleinte nem is érthették, miért vonyítunk, röhögünk mindannyian teli torokból...

Délutánra néhányan felzárkóztak, Lazi csukákkal, süllővel, Peti két szép csukával, és egy bottal. Ennek előzménye, hogy az előző túrán elakadt, és enyhe fejűri nyomás alatt lévén, bottal feszegette az 50 forintos csalit, törésig. Mármint a botéig. Így persze könnyű kitalálni, mi is történt ezután, míg a közönséget ihingette, nehogy rálépjenek a fogás utáni fotózáskor a fűbe fektetett bot végére, a hal visszaeresztésekor ezt ő maga tette meg. Mínusz 5 cm. Nem először, szegény bot ismét adott egy darabkát az enyészetnek. Peti szerint ezért kell kis dobósúlyú, hosszú botot venni, mert a rövidítések során folyamatosan használható marad néhány centivel később is... persze, tudunk valakit, aki mint minden felszerelés törésnek, ennek is örült.

Tomival ücsörgünk még egy kicsit a padról nézegetve mások hiábavaló erőfeszítéseit, nem csoda, ha ő elfáradt, kb. 2 tonna felszereléssel talpalt egész nap. Még szerencse, hogy nem a halfogás volt a legfontosabb cél (akinek), a tejfakasztásban ő is az élen járt, (ki)ütős grappájával.

A nap vége a remek büfében ért bennünket, de onnan "hazafelé" a faházig tartó 43 méteren a tök sötétben nekem még kellett pár utolsó utánit dobnom. El is akadtam, ahogyan az illik, és mivel még mindig a mellesruhában toltam, feltétlenül ki kellett szabadítanom az 50 Ft-os gumit. Egész nap olyan jól ment a szabadítás magamnak, és másoknak, mi bajom lehet? Apróság csupán, nyakig lecsúsztam a víz alatti rézsűn, de már akkor a könnyeim folytak a nevetéstől, amikor még csak elindult a lábam a mélybe... a nyolc fokos víz pillanatok alatt kiparancsolt a "kádból", kollégák nagy örömére a háznál öntöttem ki a néhány köbméter vizet a ruhából. Bitang szerencse, hogy valami sanda gyanú miatt volt nálam egy száraz csere garnitúra. Home video azért készült.Még egy kis iszogatás, hideg pörkölt éjfélkor, lefekvés előtt dörömbölés a szomszéd házon, észosztás úgy általában mindenről, és aztán egy jót aludtunk. Volna. Ha a szomszád ház lakói a vasárnapi istentiszteletre korán kelve el nem kezdenek dörömbölni, mintegy viszaadván a tegnapi élményt. Így aztán, mivel már előző nap összepakoltam, más dolgom nem lévén hazaindultam, várt a dolog otthon is, szépen.

Erre "EZEK", ezek halat fognak, és csak úgy ontják a képeket... mik meg nem történnek, ha egyesek kicsit kiszabadulnak a nyomás alól : )

Itt még közreadom a képeket, ömlesztve, ha vállalhatatlan volna köztük, az ombudsmannál kéretik jelezni!

Van úgy, hogy egy élmény olyan intenzív, olyan sok, hogy hetekre eltömíti az érzékszerveket. Így jártam a legutóbbi zsennyei baráti túrával is, legalábbis erre fogom, hogy nem skicceltem le pár sorban a történteket, azt mégsem mondhatom, hogy lusta vagyok, mint a dög?!

A szokásos módon, túlzott elvárásokkal, izgulással indult a sztori, indulásnak egy jót pakoltam. A hátsó teraszon Gülüke macskánk nézte értetlenül, minek ez a sok kacat?

Mert felszerelés az aztán akad szépen, különösen, hogy több halfaj megfogására készülünk: csuka, süllő, harcsa, ponty a cél. Ezért aztán a hátsó teraszon egy kisebb kipakoló vásárt rendeztem, nagyjából egy kisebb horgászbolt választékából szortíroztam. Ne is mondj semmit, siralmas, tudom!

Jó hosszú az út oda, persze minden viszonyítási alap kérdése. Mivel én idén megértettem a hajnali peca jelentőségét, igazán korán keltem, de a pár órás út miatt olyan reggel nyolcra értem le. Ez a kép fogadott, pénteken még alig voltak csipeszesek.

Aztán persze megérkezett a banda nagyobbik fele, Peti futott be először, aki Bécsből érkezett ideiglenesen hazánkba, míg a fővárosiak tán dél körül ébredtek. A mutogatás az megy nekik, no, mindegy.

Persze, mielőtt még horgászbotot ragadtak volna, feszítettek egyet a tárolóból kiszedett, mások által kifogott halakkal. A fészbuk népét hergelni kiváló ötlet volt : )

A faház szállások egyszerűek, kiválóak arra, hogy öt pecás mindenféle tekintetben jól érezze magát bennük. Az ételt, italt, csomagokat lehajigáltuk, és irány a vízpart... csak előbb a büfében megittuk az áldomást. Néhányszor.

Mindenki a saját tehetségének megfelelően kezdett, asszem Peti az első nap elakadt, és addig erőltette, míg eltörte a botját. Hja, így mulat egy magyar úr!

Amint kiderült, a tóban nem csak a megfogni remélt halak laknak, tavaly belekerült egy adag pisztráng-sügér is, a fővárosi kollégák gyakran horgásszák, most is hamar elcsábultak a látott halra, nem is eredmény nélkül.

Amennyire lehetett, és azért esténként tettünk róla, hogy "elfáradjunk", igyekeztem még napvilág előtt felkelni, ennek eredményeképpen több csuka, süllő, sügér is esett. Még soha nem fogtam ilyen állatot eddig, még nem nagyok, de jó játék!

Pisti barátom egy kicsit később érkezett nálunk, de éjjel szépen belehúzott, megfogta a túra egyetlen harcsáját. Igazán sportos volt a módszer, este beraktuk, lefeküdtünk, oszt' reggelre megvót. Ahogyan este kinéztünk, ezt teljesen korrekt módja a halfogásnak.

A szombatunk egy csónakos túrának indult, ám nem sikerült tökéletesen a vízre szállás, bár ez nézőpont kérdése, mi biztosan jól szórakoztunk, ha Móri Pisti nem is.

https://www.youtube.com/watch?v=vSL43vLoADw

Miután elment száraz ruhát felvenni, visszafordítottam a csónakot, kimertem belőle a vizet, és már indulhatott is a móka.

Azért azt el kell ismerni, az egyetlen bálintot ő fogta, és pedig nem is véletlenül. Szívesen vízbe löktem volna ezért, de már megoldotta önerőből, szóval maradhatott.

Egy kis családi élet után azonnal mennénk vissza, bármikor. Ja, nem csak feltételes a mód, megyünk is!

... és itt a pillanat, indulunk! Akartam, vagy sem eljönni erre a horgászversenyre, már a fene sem tudja, de több felől olyan szépen kapacitáltak, hogy nem mondhattam nemet. Itthon ezúttal elég jól sikerült eladnom a sztorit, egy icipici nyűgösködéssel megválthattam a hétvégémet. Érden már vártak a cimborák, úgy tűnik, mégsem én izgultam legjobban, mert már összekészülve kávéztak, cigiztek a csapat névadó horgászboltján árnyékos hátsó lépcsőjén. Gyorsan elpacsáltam hát egy rakat pénzt az utolsó, rettentően fontos műcsalikra, amikkel természetesen semmit nem fogtam később. Mivel nem használtam egyet sem belőlük. Akkor meg minek, kérdezhetnéd, de egy horgász agya pont úgy működik, mint a kisgyereké a cukorka-, vagy lányoké a ruhaboltban, csak az imádat tárgya más...

Kanyargós, esős úton vágtunk neki a cél, az V. Jubileumi Bolyhos Csapat Pergető Kupa,  a Robinson Szigetek - Szécsény felé. Egész héten előtte remek, nekem tetsző kicsit felhős, hűvösebb, néha csöpögős horgászidő volt, a munkahelyem ablakából nézegettem irigykedve a felhőket. Most, hogy két napig a parton aszalódunk, kisütött, zsibbasztó kánikula fogadott bennünket. Érkezésünk sorrendjét látatlanban becserélhettük volna helyezésre, hiszen mások alig lézengtek még rajtunk kívül a kempingben. Örömmel kezeztünk a Főrendező Úrral, és baráti társaságával, biztató szavai nyomán nagyobb sebességre kapcsolva kezdtünk szerelni, hogy mielőbb begyakorolhassuk a nyerő mozdulatokat, megtalálhassuk a megfelelő csalikat.

Hőség ide, vagy oda, sötétedésig dobáltunk mindent, ami csak a kezünk ügyébe került. Csapatkapitányunk még saját hab testét is felkínálta a halaknak, tekintve, hogy a távdobást úgy gyakorolja, hogy a csali leszakadva repüljön a tó közepéig. Sajátságos a technika, de az biztos, mindent megtesz a barátok szórakoztatásáért... köszönjük, Emese! Az előző évi tapasztalataiból kiindulva, kis csukákra készültünk, UL-csalis buzerapecára. Szokásomhoz híven én azért hoztam más csapásmérő egységeket is, centókra tervezett brutális harcsapergetőt, és sbirolinós táv-balindobó nyitott hengermultist. Elővettem a legjobb legyeimet, streamereket, gigászi gumikat, és ezekkel kezdtem ostorozni a vizet. A csapat a nap végén csak reménykedve kérdezte, hogy ugye nem ezekkel fogok a verseny napján ringbe szállni... Persze nincs igazuk, egy ilyen sűrűn pörgettyűzött vízen komoly fegyver lehet egy ismeretlen csali. Mármint: elméletben. Unortodox, vagy hagyományos csali, egyre megy, szombaton alighanem senki nem fogott halat, ami remek előjel volt a másnapi versenyre. Egy biztos, mire besötétedett, a csapat kevésbé kitartó, és főleg éhesebb fele már tüzet rakott, és elkezdett szalonnát sütni, némi szilvalébe áztatva. Gyorsan beszálltunk Lazival a pusztításba, és aztán részemről nagyon gyorsan álomba merültem. 

Másnap reggel nyüzsgés fogadott a placcon, kávé hegyekkel tunningolták magukat az arcok (úgy tűnik, más csapatok is megünnepelték az érkezést - és tényleg, egy spori a 20-as faházból éjjel megpróbált a szobánkba lefeküdni, nem állt tökéletesen a helyzete magaslatán : ). Szóval úgy indult a reggel, ahogyan az egy rendes horgászversenyen kell, ezer bot letámasztva, gumicsizmás, távolba meredő tekintetű, csalijaikat remegő kézzel még válogató őrültek mindenfelé. Aztán felsorakozott a 96! versenyző, és megkezdődött a sorszámok kihúzása. Azt hittem, negyven valahányassal nem leszek a tök utolsó induló, de jelentőst tévedtem. Mivel az indításhoz egy fő elöről, egy fő hátulról állhatott, a középső számommal, teljesen reménytelen pozicióba kerültem. Igaz, rajtam kívül mindenki más készen állt a kezdésre, én még a saját rajtszámomat is lekéstem, mert még akkor szereltem... no comment. Mindenesetre, az előző napi eredményeket figyelembe véve, eszembe sem jutott különleges csalikat feltenni, 0-5-ös körforgókkal próbálkoztam. A csapat tagjaival egy nagyon rövid ideig még láttuk egymást, aztán ők balra el, csapatkapitányunk visszafeküdt aludni, én pedig elsétáltam a "harcsás" oldalra.

Ja, a cím! Az előző évi infó a csuka (néhány nagy, és sok kicsi), és sügér horgászatáról szóltak. idén kis csukát nem láttunk, bálint rabolt mindenhol, és a vizet ellepő harcsákról szólt a fáma. No, én dobáltam mindenre. Először egy gyönyörű csatorna kereszteződést vallattam, de vagy a hátam mögötti büféből szálló sülthús illat, vagy a bénaságom megakadályozott abban, hogy kapásra váltsam a hosszú évek alatt horgászatra pocsékolt időt.

Vissza hát az ellenőr házikónál található "szigethez". Irgalmatlan energiákat pazarolva dobáltam mindenkinél messzebb a nullás kanalat, volt, akinek tetszett is a sbirolinó technikám, a halaknak mondjuk nem... A szemközti mart parton azonban több, nagyobb hal akasztásának is szemtanúja vehettem, ezért gyorsan visszasétáltam a szállásra a nehéz harcsapergető cókmókért, ha azzal megakasztok valamit, az nem megy sehova, az tuti. Taki kolléga balin, és csuka fogása mellett néhány vélhetően nagyobb harcsát is megakasztott, és bár az általánosan használt light felszerelések sokat segítenek abban, hogy kapásig jusson az ember, egy bitang harcsa erejével nehezen bírnak, el is ment egy csomó, és nem csak neki. Azért esett néhány méter feletti, majdnem öröm volt látni a fárasztásokat (hiszen mégiscsak ellenfél fogta). Közben hallottam, csapatunkból Peti 90 cm-s csukát írhatott be, de persze ebből egy szó sem lehet igaz. kezdett meglehetősen frusztrálóvá válni, hogy másnak potyognak a halak, nekem mag csak annyi jut a jóból, hogy a merítőmet kölcsönözhetem, és közben szenesre sülök a napon. Kínomban egy 5-ös körforgóval cincáltam meg a partfal alatti akadót, és csodák-csodája! lett egy 54 pontos bébi-harcsám. Öröm, és bódottág : ) Nyilván erre való a körforgó, tapogató horgászathoz...

Aztán egyszer csak vége lett. Én még szívesen nyomtam volna tovább, főleg, hogy a verseny befejeztével felszabadult a harcsákat adó kiszögellés, csak a dudaszó után már nem ért a játék. Arról nem is beszélve, hogy kihagytam a reggelit, és ekkorra már szikrákat hányt a szemem az éhségtől. Szerencsére egy remek ebéddel örvendeztettek meg a szervezők, és közben kiderült, hogy a versenyt alvásra cserélő csapatfőnökünkön kívül mindannyian fogtunk, sőt, bizonyos külhonra szakadt csapattárs, és egyéb bojlis egyének egész szépen kitettek magukért. Rövid számolgatás után kiderült, hogy akár még az első öt helybe is beférhetünk! Nem mintha nem volna mindegy (az első három helyet leszámítva) hányadik az ember, de hiába, ez az óvodás versengési szellem alap felrszerelés, ha horgásznak hisszük magunkat, úgy tűnik. Hideg dinnye zárta a napot, már csak Pisti majdnem hazáig tartó horkolását kellett elviselnem. Érdekes, csak az egyenes pályaszakaszokon aludt, a kanyarokban fehéredő ujjal kapaszkodott... nem értem.

A hétvége rövid összegzése: haverok, buli, fanta, újabb impulzus-vásárlás, pálinka a bolyhaimnak, erőnkön felüli helyezés, rengeteg beszaggatott drága csali, és egy törött botvég, amit az autótól 1,2 méterre sikerült elkövetnem (úgyis pont nagyobb dobósúlyút akartam helyette). Az annyi mint... akárhogy is számolom, pozitívra jön ki az eredmény, bitang jól éreztük magunkat!

Csöng a fiókban a telefon, még szerencse, hogy éppen a kabinban vagyok, máskülönben nem hallanám a széltől. Így sem tudom felvenni, vissza kell hívjam oldalbordám, aki aztán szokatlan örömmel veszi tudomásul a jelentkezésem: él! újságolja sógoromnak. Hol vagytok? Pont kikötöttünk. És ti? A Petrocselli kávézóban. Ok, ott várjatok meg, odavitetem magam.

Azt hittem először, csak azért hívott, hogy szóljon, nem otthon vár. Mint kiderült, a gárdonyi kikötő melletti kávézónál akkor már tarajos hullámok voltak, és mivel ez a remek becsületvesztő pont a vízre néz, aggódott a drága : ) Volt is miért, nem egyszerű túra volt ez a mai. Barátom, Laci, hallott az új kabinos bútorszállítómról, és az opcióról, hogy esetleg vitorlázónak is átszerelhető volna. Rettenetesen rágerjedt, hogy beszállna anyagilag, mert ez őt húdenagyon érdekli. Igaz, hogy én egyáltalán nem tervezem, hogy a most remekül működő horgászhajót feldíszítem árboccal, kötélzettel, de meginvitáltam egy kora reggeli körre, hadd lássa a saját szemével, mitől is döglik a légy. A megbeszéltek szerint hajnalban még sms-t váltunk, hiszen a kimenetel erősen időjárás függő. Esőben, kettes viharjelzésben ki nem megyek, és a szeles idő sem emeli az élvezeti értéket. Hibáztam, tudom, de mivel neki nem jó bármikor, úgy döntöttem, egy kis széltől nem ijedek meg. Hajnalban többször felébredtem arra, hogy kemény eső veri a tetőablakot, esik, aztán eláll, majd újra kezdi. Négy körül aztán leosontam az emeletről, és megnéztem a gépen, mi várható. Az látszott, hogy az eső elvonul, egy kis permetbe tán nem halunk bele, mondjuk szelet az jósolt, gazdagon. De a teraszon állva ebből nem sok mindent lehetett érezni, úgyhogy belevágtunk.

Az elindulás, átkelés a dinnyési oldalra hiba nélkül zajlott, sajnos az eredeti tervemet a viharjelzés áthúzta, így a pátkai oldal ma kimaradt. Jobb híján a Rapala-kupa szeptemberi fordulójára, viharjelzés esetére kijelölt 2. pályára látogattunk (1., 2., kotrás, és a felette lévő lagunás rész). Ide viszonylag keveset jártam eddig, az elérhető hatótávomnak a legszélén van. Télen szeretem, sok csukát fogtam már a nádasai szélén, de nem sok hínárosa van, nappal óriási reményeket nem is fűzök hozzá. Egy csukát azért sikerült véletlenül kivarázsolni, Laci már vitte volna (nem horgász), nem is értette miért dobom vissza (volt vagy 35 cm). Gyorsan beszaggattam a legjobb körforgómat (tegnap jött postán), és innen kezdődött a kaland. Tekintettel arra, hogy ritkán járok itt, nem vagyok túlságosan ismerős. Találtam is egy behajló náddal fedett csatornát, ami reményeim szerint a kettes kotrás végén ér ki. Keskeny volt, hínáros, és sekély. Az én bödönöm gerincmélysége olyan, akár egy csónaké, de a kormány, az bizony leér vagy 70 cm-t. Igaz, felnyitható, amikor éppen nincs a felhúzó kötél a csiga mellé beszorulva (mint most), olyankor magától felcsukódik (előre menetben). No, "lássunk világot!" címszóval behatoltunk a csatorna rejtelmes félhomályába. Eleve nem volt túl bizalomgerjesztő, de az első 30 méteren legalább az látszott, hogy vízen megyünk. Aztán behajoltak teljesen a széléről a nádak, aztán ellepe a maradék felületet vastagon a hínár... aztán egyre sekélyebb lett víz... Laci szerint ki kellene tolatnunk, és bár igaza van, hajt előre, hogy majd én tudom!, és persze a tény, hogy nem olyan könnyű az! Egyszer csak, úgy tűnik, felragyog a napunk!, egy Y kereszteződés hínármentes felszíne tárul a szemünk elé. Itt a pillanat, úgy visszakozhatom, hogy tán a becsületen sem esik nagy csorba, gyorsan bevágtam pördülőbe a hajót. Próbált már valaki egy majd 7 méteres "monstrummal" egy zsebkendőnyi helyen megfordulni? No, ezt így kell elképzelni. Azért sikerült, és már-már hálát rebegtem, amikor megállt a motor. Addigra kétszer pucoltam le a csavarról a növényeket, most is ezt próbáltam újra, de nem, megadta magát teljesen. Ültem egy kicsit magamba roskadva, és vakartam a fülemet, hogy mi a fránya nyavaja legyen. Levettem hát a meghajtást, lecsavartam a propellert, eltávolítottam a ki tudja mióta rácsavarodott damilt, visszaépítem... "gázt" adok...semmi. A szél erősödik, pont szembe fúj a keskeny csatornában, tol minket vissza. Aztán elakadunk, nyilván leér a kormánylapát.Keresztbe leparkolunk muszájból, és csak nézünk egymásra, két balfax, hogy most mi legyen?! Akkor evezünk, határozom el, de előre fázom, mi vár ránk, amint kiérünk csatorna nádasából, ezt a bödönt ha oldalról megkapja a szél, megy, amerre akar, nem lesz egyszerű móka. Mindegy, két oldalról kiülve a kabin mellé, a nádon kapaszkodva húzzuk magunkat előre, a kezdeti iszapból kicuppantás után centiméterenként, de haladunk előre, aztán kiszélesedi az út, és már csak egy oldalon érjük el a húzódzkodót. Látom már, hogy ez így nem lesz jó. Egy kis kapát előveszek, hogy majd azt előre dobálva húzzuk magunkat, sosem járt büdös iszapot fröcskölünk fel, és egyre közelebb ér a következő etap, ahol már evezni kell, és telibe ver majd a szél. Sebaj, aggódni ráérek majd akkor, ha odáig eljutunk. Közben azért újra összerakom a motort, ami természetesen jelentősen átmelegedett a hínár ölelésében való erőltetéstől, a vízbe visszarakva reméljük, hogy egyszer csak újra elindul. ÉS LŐN! Visszajött közénk, megmentette a becsületet! Sem cimborákat, sem vízirendészetet nem kell riasztanom, saját lábon hagyhatjuk el a tetthelyet. Lacira hagyom ismét a kormányzást, és dobok párat, úgy teszünk, mint ha eddig minden simán ment volna, mutogatom, hol merre forduljon. Itt jobbra! Az utolsó pillanat után szóltam, nem nagyon látszott az átjáró, és a bödön csak a kormány, és a motor együttes fordításával "perdül", amúgy óceánjárósan 2 km-s körrel fordul. Rá is megyünk szemből egy zsombékra. Felülünk rá, aztán lassan lecsusszanunk, úgy tűnik, minden rendben. Laci kérdezi ijedten, minden rendben? Én hátrafordulva nevetek, hogy ne nyugtalankodjon, amikor csobban valami elöl. A kilógatott horgony szakadt le. Itt azért már lepittyedt a szám. Tovább! Nincs az az isten, hogy belemenjek a vízbe. A nádas alatt visszaosonunk az agárdi kikötőnkhöz. A körnádtól vonul előttünk a Fuska, egy fém csónak, autó felépítményekkel esőállóvá téve. Akkora felület, hogy vitorla már nem is kell rá. Driftelve fordul be a kikötőbe, mi meg repesztünk utána. Aztán észreveszem, hogy a spori bajban van, lassítok... még... telibe hátrafelé forgatom a motort... de megyünk tovább ezerrel, úgy tol a szél. Rá a Fruskára, és a kikötőre úgy általában. Horgony ki, ez lassít egy kicsit, és benavigálom a hajó orrát egy félakkora résbe két másik csónak közé, mint amekkorák vagyunk. A spori a helyére befordulóban keresztbe elakadva áll, mozdulni sem tudunk tőle. A bödönt beékelődve hagyom, majd Laci tartja, kimászom oldalt, és közösen befeszítjük Fruskát a helyére, cipőkanállal, de megy. Közben azon töprengek, mi hogyan csináljuk? Máskor, feleekkora szélben sem leányálom, ez meg folyamatosan erősödik, már vagy 50 km/ órás. Tudom, hogy van egy nagy horgony a kormányállásban, kötök rá kötelet, és kidobom, az majd megtart, és lassan beengedjük magukat. Ja, jó lesz! Még végig sem gondolom a dolgot, amikor Laci kifordítja az eddig biztonságba ékelődött hajót, mint kiderült, valami vasra emelgette az oldallécnél fogva a hullám, és nem akarta, hogy baja essék. Csak nem értesített előre a szándékáról, és ott ültem horgony, és terv nélkül... Szerencsére a szél megfordított farral, és pont befújt a helyünkre. Nincs mit szépíteni, közöm nem volt hozzá. Bekötöttem, lezártuk,megmenekültünk.

Csörög a telefon, de nem érek oda, hogy felvegyem. Visszahívom, a főnököm az: ÉL! újságolja a kávézóban...

Mindenkinek van egy álma... nekem több is akad. Az egyik ezek közül az, hogy olyan hajóval járjam a vizet, amiről stabilan lehet dobálni, és még éjjel is kényelmesen kint lehessen maradni rajta. Csónakban eleve nem gondolkodtam, tekintve hogy Peti barátomét ha akarnám, bármikor használhatnám, és mert billegősnek találtam amit eddig próbáltam. A milliós darabok használati értékének tesztelése fel sem merült... Első próbálkozásom a NIMITZ fedőnevű vizikerékpár lett, ami remekül hozta a kívánság listám néhány elemét, arról nem is beszélve, hogy rengeteg ismerős járt rá: örömésbódottág : )

Nappali békés-halazásra, éjszakai túrákra azonban korlátozottan alkalmas csupán, lustaságom, és kényelmességem okán kizárt, hogy ezen hajnalig nyomorogjak. Beindítottam hát a kettes fokozatát a hajtóműveknek, és megszületett ez a bödön:

Ez az az orr-rész, ahonnan a korláton megtámasztva a lábat lehet dobálni, fél méterrel a víz fölül, 5 méterre a hajót kormányzó kapitánytól, akadálymentesítve élvezhető az élet! Marlin elfogó yachtokon láttam hasonlót, bár az összegek közt valószínűleg billeg a mérleg...

Még a nagytakarítás előtt, évszázadok mohos lerakódásai segítik a tájékozódást.

Retró kép: régi hajó, favorit, suzuki.

Pihen a komp, kikötötték.

Kidőlt árboccal árválkodott a dinnyési Mohosz-kikötőben, évek óta használaton kívül mohosodott. Egy gyors egyezkedést követően leszereltük az árbocot, kötélzetet, minden útban lévő veretet, és áttettem a székhelyét a saját egyesületem tanyájához.

A VVSI-re néz, egy kisebb vízfelületet meg lehet horgászni belőle, nem kizárt, hogy az első éjszakai horgászatokat kikötve fogom abszolválni, amurok, harcsák is előfordulhatnak ilyen helyen, csak győzzem őket elrángatni a kikötő lábak alól... Egy óriási kapásom már volt is valamelyik reggel, arra ébredtem, hogy a harcsázó szerelék orsója veszettül kerepel... Boldog mosollyal vetődtem utána... még épp sikerült meglátnom, amint egy bitang hattyú keresztülgázol a 70-es fonotton : ) Legalább izgalmasan kezdődött a reggel!

Másnap Dini barátom kölcsön akkujával megtámadtuk a tavat, ami úgy nézett ki, hogy ő horgászott, és fogott, én dobáltam, és vittem a hajót... egyszerre nehezen megy a kettő. Én még csak a haladást élveztem, amikor ő már elkezdte aprítani a csukákat, balinokat. Itt még szemüvegben. Aznap vette.

Miután lefogott a pályáról ezer csukát, és balint, megígértem, hogy a következőnél belevágom a vízbe, és jöhet úszva haza. Hangosan, és sokáig röhögött rajtam. Amikor a szemüvege beesett a vízbe egy hal kiemelése közben, és háromszor bemászott, lemerült érte, akkor azért nekem is csorgott a könnyem. Sajnos, a vízből kimászós kép közlésére nem kaptam felhatalmazást.

A projektnek egy gyenge pontja, hogy titokban készült, főnököm még semmit nem tudott róla. Egy vasárnap délután ezen is átestünk, szerencsére már a nagytakarítás utáni állapotra érkezve örömmel vette át oldalbordám a kormánykereket. Ritka alkalmak egyike: más gájdolt nekem : )

A következő próbakörre már teljesen felkészülve érkeztünk, két 100Ah-os akkuval, összes bottal, csali hegyekkel indultunk, most Dénes vezetett. Igazából is, mert azonnal elkezdett fogni. Szerencsére ez alkalommal nem lejtett a pálya, még egy picivel több is jutott nekem, írjuk talán annak a számlájára, hogy most csak a dobálással kellett törődnöm?

Olykor egyszerre ketten fárasztottunk, hitted volna a Velencei-tóról?

Másfeles lehetett a legnagyobb, erős, jóllakott népség lakik erre.

Jó itt, Velencei-tó!

Az előző hét szombati kerékpáros, szeles-jeges nem horgászós teljesítménytúra után úgy tűnt, a csuka idény lezárásaképpen pénteken egy hallal teli tóban moshatom a zsinórt. A szervezők azonban mást gondoltak, és idő előtt befagyasztották a helyszínt. Annyira nem, hogy rá lehessen menni, így aztán ez a terv gyorsan kútba esett. Egy kis, kemény mag azonban úgy döntött, akárhogy is lesz, aznap sportolunk. Így esett a választás ismét a Gajára. Ami igazán nem is az volt, de ez csak utóbb vált világossá számomra, mivel egy cimbora addig erősködött, hogy megtudja, merre jártunk, és annyira értetlenkedett a hely leírásakor, hogy a végére kiderült, neki van igaza, nem ott voltunk, ahol gondoltam. Ahol mi jártunk, az már a Malom-csatorna, és egyáltalán nem tudom, hogy az engedélyünk oda érvényes volt-e... Én mindenesetre a Gaján pecáztam, akárhogyan is hívják azt a rész igazából! A szűk 4 fős keret egy január eleji kirándulás sügér fotóinak hatására döntött e hely mellett, pedig egyszer már betliztek-tünk ugyanitt, de amint tudjuk, a horgász egy makacs, kitartó állatfaj. Akkor is, most is mondtam, hogy milyen kis horgokkal, csalikkal, nószpíd vontatással próbálkozzon, aki jót akar, de természetesen nem hallgattak rám. Állítólag a nagyobb horog, csali a szelektált fogásban segít, és egyébként is a nememlékszemmárhovamondták folyón, akkora horgokra vetődik a sügér. Én mikrjojigeket, 0,5-1 gr-os súlytartományt, az igazán hozzáértők ajánlásai nyomán 1-2 m-s gumikat használok, és saját elmezavaromból fakadóan legyeket. A többiek persze kitartóan nyomták a pergetést a "nagy" eszközeikkel, talán ezért nem is fogtak semmit. Azt még jó volna megtudni, Dénes hogyan akasztott mégis egy szebb domolykót...

A címben említett garancia azonban nem a módszerből következik, hanem az ismételten kiválasztott, horgászásra szinte teljesen alkalmatlan aznapi időjárásból. Az utcánkban jégkéreg fogadott, harmadikból indult az autó. De a szél legalább nem fújt. Agárdon. De a töltésen végig rohant, ledermesztve orrot, fület, ujjakat. Mivel megjöttek a legyeim, az egy gr-os csebudolgok, én egy életem, egy halálom, legyező bottal kezdtem. Kesztyű nélkül. Van ugyan, de abban nehéz érezni a dobást, kapást... Aztán mikor így nem jutottam dűlőre, váltottam UL-re, és folytattam ..kesztyű nélkül, hogy érezzem. Arra már nem emlékszem, hogy mit is, mert lefagytak az ujjaim. Közben néha eleredt az ónos eső, ilyenkor bután néztünk egymásra, hogy mi is legyen, menjünk, vagy még maradjunk? Persze folytattuk, szemünk előtt lebegett a sok neten látott hal : ) pedig tudhatnánk, a mikor, a hol, és a hogyan szerencsés kombinációja nélkül csupán ígéret marad a zsákmány. De legalább bitang mód átfagytunk, én szombat estére éreztem azt, hogy kiolvadtam rendesen. Mindezt miért is, lássuk: esett kéttenyérnyi domi, egy tenyeres sügér, és egy olyan 30-40 dkg-os kárász. Mindegyikből egy-egy darab. Ehhez autóztunk négyen két járművel összesen olyan 600 km-t, vettünk napijegyet, beszakítottunk néhány műcsalit, drága ólmokat, szanaszét fagytunk. Arra a kérdésre, hogy megérte-e, azt kell válaszoljam: igen. Szanaszét cinkeltük egymást, ahogyan az szokás, és újra megkaptam otthon: te nem vagy nóóórmális...