Totum

Régi álmom, hogy egyszer sok, klassz halat fogjak, nektek nem? Elég sok mindent meg is teszek érte, abból a kis időből, ami a rendelkezésemre áll, megyek este, hajnalban, esőben, szélben, méteres hullámokkal táncolok,  és ezek szabad kombinációit gyakorlom. Ami eddig kimaradt, mármint ami a pergetést illeti, az az éjszakai harc a nagy süllővel, vagy azzal, mit ad az éccaka. Az volt az elmélet, ha csónakkal kimegyek estére, akkor több legyet is ütök egy csapásra: esti fényváltás, éjszakai felszíni rablások, hajnali fényváltás, reggeli friss peca. Amíg vízen volt a kabinos vitorlás hajó-testem, addig tán egyszer voltam, pedig az bitang kényelmes, hiszen lehet benne aludni, de azóta nem. Különösen nem kis csónakkal. A rengeteg hajnali horgászat okán kikukázott napok elgondolkodtattak, hogyan találhatnék optimális megoldást arra, hogy ha már egyszer nem alszom sokat aznap, hogyan használhatnám ki optimálisan, hogy elengedett a főnök...

Így jött az ötlet, hogy este menjek, reggelig kitartva, és P. Peti ehhez az elmehetek ötlethez azonnal csatlakozott. Jellemző, hogy bár egész éjjelre terveztünk kintmaradni, ő már jóval az indulás előtt megérkezett, hogy sügerezne egyet. No comment. Este 9-kor szálltunk vízre Dinnyésen, és órákig ladikoztunk, de sajnos alig találtunk halmozgást, sehol a csalihalak, és így persze a ragadozók sem jelentkeztek. Keringtünk, én hisztizem, Peti kitartóan hajigált, aztán kumtam egy órát a szuper kényelmes (egy frászt) csónakfenéken, és így telt el az éccaka. Ezer szúnyog lakmározott rajtunk, nekik legalább jó volt.  Még sötétben elkanyarodtunk a pákozdi kikötőbe, mivel ott ki van világítva, hátha találnánk némi halat. Mit mondhatnék?! Tömve volt kishallal, és süllő, balin felváltva rabolt, gusztustalanul nagy volt a mozgás. Mindenféle nem jó csalival próbálkoztunk, így aztán ránk sem hederítettek, úgyhogy innen is szomorúan, vert seregként távozunk. Mindezt én úgy nyomtam, hogy fejlámpája csak Petinek volt, és én egyre rosszabbul látok, mindezt egy olyan kapoccsal, amit eddig lusta voltam lecserélni, pedig nem lehet könnyen biztosítani (azaz nyitva marad, nyűgös bezárni). Egészen a hajnali fényváltás utánig nyomtuk a betlit, akkor értünk "sügérországba". Itt végre jött pár belőlük, megmentve a haza becsületét. Ügyesen fogdoztam őket, a szokásos finom cincálást alkalmazva. Peti azonban (szokás szerint) rugalmasan alkalmazkodott a változásokhoz, és a balinok megérkeztének első jeleire váltott (ez a nagy különbség közöttünk, ő több pályán gondolkodik, és azonnal vált), és akasztott egy őnt, ami vagy méterre kiugrott a víz fölé, ilyet még nem láttam élőben! Sajnos a zsinórja sérült lehetett, mert ezzel a lendülettel el is szakadt. Alig 2-3 dobást élt a csali, újonnan rakta fel...

Ezek Peti halai, én még fotózni is nyűgös voltam, meg aztán mit is, a leakadt csukát? Ehh...

Utána a sügerezést folytatva akasztottunk egy-egy csukát, csak neki ki is jött, még pár sügér érkezett, azután nem sokkal később feladtuk a napot. Vagyis még hazafelé megálltunk pár balinrablás ígéretére, én hisztizem még egy sort, és végre révbe értünk.

Borzalmas. Morale della favola: ha legközelebb nyitott csónakban ilyenre vetemednék, lőjetek le előtte, hogy ne kelljen hosszan szenvednem! Az éjszaka horgászó sporttársak előtt emelem a kalapom.

Csöng a fiókban a telefon, még szerencse, hogy éppen a kabinban vagyok, máskülönben nem hallanám a széltől. Így sem tudom felvenni, vissza kell hívjam oldalbordám, aki aztán szokatlan örömmel veszi tudomásul a jelentkezésem: él! újságolja sógoromnak. Hol vagytok? Pont kikötöttünk. És ti? A Petrocselli kávézóban. Ok, ott várjatok meg, odavitetem magam.

Azt hittem először, csak azért hívott, hogy szóljon, nem otthon vár. Mint kiderült, a gárdonyi kikötő melletti kávézónál akkor már tarajos hullámok voltak, és mivel ez a remek becsületvesztő pont a vízre néz, aggódott a drága : ) Volt is miért, nem egyszerű túra volt ez a mai. Barátom, Laci, hallott az új kabinos bútorszállítómról, és az opcióról, hogy esetleg vitorlázónak is átszerelhető volna. Rettenetesen rágerjedt, hogy beszállna anyagilag, mert ez őt húdenagyon érdekli. Igaz, hogy én egyáltalán nem tervezem, hogy a most remekül működő horgászhajót feldíszítem árboccal, kötélzettel, de meginvitáltam egy kora reggeli körre, hadd lássa a saját szemével, mitől is döglik a légy. A megbeszéltek szerint hajnalban még sms-t váltunk, hiszen a kimenetel erősen időjárás függő. Esőben, kettes viharjelzésben ki nem megyek, és a szeles idő sem emeli az élvezeti értéket. Hibáztam, tudom, de mivel neki nem jó bármikor, úgy döntöttem, egy kis széltől nem ijedek meg. Hajnalban többször felébredtem arra, hogy kemény eső veri a tetőablakot, esik, aztán eláll, majd újra kezdi. Négy körül aztán leosontam az emeletről, és megnéztem a gépen, mi várható. Az látszott, hogy az eső elvonul, egy kis permetbe tán nem halunk bele, mondjuk szelet az jósolt, gazdagon. De a teraszon állva ebből nem sok mindent lehetett érezni, úgyhogy belevágtunk.

Az elindulás, átkelés a dinnyési oldalra hiba nélkül zajlott, sajnos az eredeti tervemet a viharjelzés áthúzta, így a pátkai oldal ma kimaradt. Jobb híján a Rapala-kupa szeptemberi fordulójára, viharjelzés esetére kijelölt 2. pályára látogattunk (1., 2., kotrás, és a felette lévő lagunás rész). Ide viszonylag keveset jártam eddig, az elérhető hatótávomnak a legszélén van. Télen szeretem, sok csukát fogtam már a nádasai szélén, de nem sok hínárosa van, nappal óriási reményeket nem is fűzök hozzá. Egy csukát azért sikerült véletlenül kivarázsolni, Laci már vitte volna (nem horgász), nem is értette miért dobom vissza (volt vagy 35 cm). Gyorsan beszaggattam a legjobb körforgómat (tegnap jött postán), és innen kezdődött a kaland. Tekintettel arra, hogy ritkán járok itt, nem vagyok túlságosan ismerős. Találtam is egy behajló náddal fedett csatornát, ami reményeim szerint a kettes kotrás végén ér ki. Keskeny volt, hínáros, és sekély. Az én bödönöm gerincmélysége olyan, akár egy csónaké, de a kormány, az bizony leér vagy 70 cm-t. Igaz, felnyitható, amikor éppen nincs a felhúzó kötél a csiga mellé beszorulva (mint most), olyankor magától felcsukódik (előre menetben). No, "lássunk világot!" címszóval behatoltunk a csatorna rejtelmes félhomályába. Eleve nem volt túl bizalomgerjesztő, de az első 30 méteren legalább az látszott, hogy vízen megyünk. Aztán behajoltak teljesen a széléről a nádak, aztán ellepe a maradék felületet vastagon a hínár... aztán egyre sekélyebb lett víz... Laci szerint ki kellene tolatnunk, és bár igaza van, hajt előre, hogy majd én tudom!, és persze a tény, hogy nem olyan könnyű az! Egyszer csak, úgy tűnik, felragyog a napunk!, egy Y kereszteződés hínármentes felszíne tárul a szemünk elé. Itt a pillanat, úgy visszakozhatom, hogy tán a becsületen sem esik nagy csorba, gyorsan bevágtam pördülőbe a hajót. Próbált már valaki egy majd 7 méteres "monstrummal" egy zsebkendőnyi helyen megfordulni? No, ezt így kell elképzelni. Azért sikerült, és már-már hálát rebegtem, amikor megállt a motor. Addigra kétszer pucoltam le a csavarról a növényeket, most is ezt próbáltam újra, de nem, megadta magát teljesen. Ültem egy kicsit magamba roskadva, és vakartam a fülemet, hogy mi a fránya nyavaja legyen. Levettem hát a meghajtást, lecsavartam a propellert, eltávolítottam a ki tudja mióta rácsavarodott damilt, visszaépítem... "gázt" adok...semmi. A szél erősödik, pont szembe fúj a keskeny csatornában, tol minket vissza. Aztán elakadunk, nyilván leér a kormánylapát.Keresztbe leparkolunk muszájból, és csak nézünk egymásra, két balfax, hogy most mi legyen?! Akkor evezünk, határozom el, de előre fázom, mi vár ránk, amint kiérünk csatorna nádasából, ezt a bödönt ha oldalról megkapja a szél, megy, amerre akar, nem lesz egyszerű móka. Mindegy, két oldalról kiülve a kabin mellé, a nádon kapaszkodva húzzuk magunkat előre, a kezdeti iszapból kicuppantás után centiméterenként, de haladunk előre, aztán kiszélesedi az út, és már csak egy oldalon érjük el a húzódzkodót. Látom már, hogy ez így nem lesz jó. Egy kis kapát előveszek, hogy majd azt előre dobálva húzzuk magunkat, sosem járt büdös iszapot fröcskölünk fel, és egyre közelebb ér a következő etap, ahol már evezni kell, és telibe ver majd a szél. Sebaj, aggódni ráérek majd akkor, ha odáig eljutunk. Közben azért újra összerakom a motort, ami természetesen jelentősen átmelegedett a hínár ölelésében való erőltetéstől, a vízbe visszarakva reméljük, hogy egyszer csak újra elindul. ÉS LŐN! Visszajött közénk, megmentette a becsületet! Sem cimborákat, sem vízirendészetet nem kell riasztanom, saját lábon hagyhatjuk el a tetthelyet. Lacira hagyom ismét a kormányzást, és dobok párat, úgy teszünk, mint ha eddig minden simán ment volna, mutogatom, hol merre forduljon. Itt jobbra! Az utolsó pillanat után szóltam, nem nagyon látszott az átjáró, és a bödön csak a kormány, és a motor együttes fordításával "perdül", amúgy óceánjárósan 2 km-s körrel fordul. Rá is megyünk szemből egy zsombékra. Felülünk rá, aztán lassan lecsusszanunk, úgy tűnik, minden rendben. Laci kérdezi ijedten, minden rendben? Én hátrafordulva nevetek, hogy ne nyugtalankodjon, amikor csobban valami elöl. A kilógatott horgony szakadt le. Itt azért már lepittyedt a szám. Tovább! Nincs az az isten, hogy belemenjek a vízbe. A nádas alatt visszaosonunk az agárdi kikötőnkhöz. A körnádtól vonul előttünk a Fuska, egy fém csónak, autó felépítményekkel esőállóvá téve. Akkora felület, hogy vitorla már nem is kell rá. Driftelve fordul be a kikötőbe, mi meg repesztünk utána. Aztán észreveszem, hogy a spori bajban van, lassítok... még... telibe hátrafelé forgatom a motort... de megyünk tovább ezerrel, úgy tol a szél. Rá a Fruskára, és a kikötőre úgy általában. Horgony ki, ez lassít egy kicsit, és benavigálom a hajó orrát egy félakkora résbe két másik csónak közé, mint amekkorák vagyunk. A spori a helyére befordulóban keresztbe elakadva áll, mozdulni sem tudunk tőle. A bödönt beékelődve hagyom, majd Laci tartja, kimászom oldalt, és közösen befeszítjük Fruskát a helyére, cipőkanállal, de megy. Közben azon töprengek, mi hogyan csináljuk? Máskor, feleekkora szélben sem leányálom, ez meg folyamatosan erősödik, már vagy 50 km/ órás. Tudom, hogy van egy nagy horgony a kormányállásban, kötök rá kötelet, és kidobom, az majd megtart, és lassan beengedjük magukat. Ja, jó lesz! Még végig sem gondolom a dolgot, amikor Laci kifordítja az eddig biztonságba ékelődött hajót, mint kiderült, valami vasra emelgette az oldallécnél fogva a hullám, és nem akarta, hogy baja essék. Csak nem értesített előre a szándékáról, és ott ültem horgony, és terv nélkül... Szerencsére a szél megfordított farral, és pont befújt a helyünkre. Nincs mit szépíteni, közöm nem volt hozzá. Bekötöttem, lezártuk,megmenekültünk.

Csörög a telefon, de nem érek oda, hogy felvegyem. Visszahívom, a főnököm az: ÉL! újságolja a kávézóban...

Mindenkinek van egy álma... nekem több is akad. Az egyik ezek közül az, hogy olyan hajóval járjam a vizet, amiről stabilan lehet dobálni, és még éjjel is kényelmesen kint lehessen maradni rajta. Csónakban eleve nem gondolkodtam, tekintve hogy Peti barátomét ha akarnám, bármikor használhatnám, és mert billegősnek találtam amit eddig próbáltam. A milliós darabok használati értékének tesztelése fel sem merült... Első próbálkozásom a NIMITZ fedőnevű vizikerékpár lett, ami remekül hozta a kívánság listám néhány elemét, arról nem is beszélve, hogy rengeteg ismerős járt rá: örömésbódottág : )

Nappali békés-halazásra, éjszakai túrákra azonban korlátozottan alkalmas csupán, lustaságom, és kényelmességem okán kizárt, hogy ezen hajnalig nyomorogjak. Beindítottam hát a kettes fokozatát a hajtóműveknek, és megszületett ez a bödön:

Ez az az orr-rész, ahonnan a korláton megtámasztva a lábat lehet dobálni, fél méterrel a víz fölül, 5 méterre a hajót kormányzó kapitánytól, akadálymentesítve élvezhető az élet! Marlin elfogó yachtokon láttam hasonlót, bár az összegek közt valószínűleg billeg a mérleg...

Még a nagytakarítás előtt, évszázadok mohos lerakódásai segítik a tájékozódást.

Retró kép: régi hajó, favorit, suzuki.

Pihen a komp, kikötötték.

Kidőlt árboccal árválkodott a dinnyési Mohosz-kikötőben, évek óta használaton kívül mohosodott. Egy gyors egyezkedést követően leszereltük az árbocot, kötélzetet, minden útban lévő veretet, és áttettem a székhelyét a saját egyesületem tanyájához.

A VVSI-re néz, egy kisebb vízfelületet meg lehet horgászni belőle, nem kizárt, hogy az első éjszakai horgászatokat kikötve fogom abszolválni, amurok, harcsák is előfordulhatnak ilyen helyen, csak győzzem őket elrángatni a kikötő lábak alól... Egy óriási kapásom már volt is valamelyik reggel, arra ébredtem, hogy a harcsázó szerelék orsója veszettül kerepel... Boldog mosollyal vetődtem utána... még épp sikerült meglátnom, amint egy bitang hattyú keresztülgázol a 70-es fonotton : ) Legalább izgalmasan kezdődött a reggel!

Másnap Dini barátom kölcsön akkujával megtámadtuk a tavat, ami úgy nézett ki, hogy ő horgászott, és fogott, én dobáltam, és vittem a hajót... egyszerre nehezen megy a kettő. Én még csak a haladást élveztem, amikor ő már elkezdte aprítani a csukákat, balinokat. Itt még szemüvegben. Aznap vette.

Miután lefogott a pályáról ezer csukát, és balint, megígértem, hogy a következőnél belevágom a vízbe, és jöhet úszva haza. Hangosan, és sokáig röhögött rajtam. Amikor a szemüvege beesett a vízbe egy hal kiemelése közben, és háromszor bemászott, lemerült érte, akkor azért nekem is csorgott a könnyem. Sajnos, a vízből kimászós kép közlésére nem kaptam felhatalmazást.

A projektnek egy gyenge pontja, hogy titokban készült, főnököm még semmit nem tudott róla. Egy vasárnap délután ezen is átestünk, szerencsére már a nagytakarítás utáni állapotra érkezve örömmel vette át oldalbordám a kormánykereket. Ritka alkalmak egyike: más gájdolt nekem : )

A következő próbakörre már teljesen felkészülve érkeztünk, két 100Ah-os akkuval, összes bottal, csali hegyekkel indultunk, most Dénes vezetett. Igazából is, mert azonnal elkezdett fogni. Szerencsére ez alkalommal nem lejtett a pálya, még egy picivel több is jutott nekem, írjuk talán annak a számlájára, hogy most csak a dobálással kellett törődnöm?

Olykor egyszerre ketten fárasztottunk, hitted volna a Velencei-tóról?

Másfeles lehetett a legnagyobb, erős, jóllakott népség lakik erre.

Jó itt, Velencei-tó!

Régóta félek attól, hogy egyszer napvilágra kerül a tény, hogy nem tudok horgászni. Szívesen beszélek róla, sokat szerelek érte, és nagyokat álmodozom, de fogni... azt nem tudok. Legalább is erre a következtetésre jutottam az utóbbi hetek velencei-tavi túráim sikertelensége nyomán. Időm túl sok nincsen, és sokat ücsörögni sem szeretek, ezért aztán főleg pergetek, és mivel az éjjelezés sohasem volt a kedvencem, a csuka (balin) a legfőbb célhalaim. Nem éppen a legideálisabb időpontokban, de jó néhányszor körbe csónakáztuk a tavat, és alig jutottunk egy-egy koppintáshoz is. Kezdtem elhinni, hogy szimplán béna vagyok, ami igazán messze nem áll a valóságtól, de mégis... ki kellett próbálnom magam, és az elméletben olyan jól működő csalijaimat egy olyan helyen, ahol garantáltan van mit fogni! Így elmentem újra a már egyszer kipróbált Zsennyei-horgásztóra, ami méltán híres jól telepített állományáról. Ez persze felvet némi kérdéseket arról, hogy mit is nevezünk jó pecának, de aki nem vágyik másra, mint garantált halállományra, az ide bátran menjen, ebben nem fog csalódni. Aki egyedüllétre, természetes állapotokra, a keresés kihívására vágyik... az egy másik túra anyaga. Egy jól sikerült céges cecei programról indultam, a tervezetthez képest egy óra késéssel, késő délután sikerült megérkeznem, hiszen majdnem Körmendnél van a hely. Kedves ismerőseim már előttem megérkeztek, elfoglaltak egy faházat, sőt, el is kezdtek zsinórt mosni, feeder módszerrel. A saját tervem az volt, hogy pergetek, éjjel pontyozok, és hajnalban újra átállok a csukák zaklatására. Néhány apró hibát elkövettem, ezek összessége azután kötelezően katasztrófához vezetett, nézzük hát az "apróságokat", amelyekből összeállt a kirakós bukta:

- hajnali fél négykor felébredtem, a várakozás izgalma felülkerekedett a pihenési szándékomon, iszonyatosan fáradtnak éreztem magam már a kezdetekkor,

- a céges majális délelőtt focimeccsekkel telt, és mivel egy éve játszottam utoljára, alaposan meggyötört,

- későn érkeztem, és mivel erőltettem, hogy pergessek, az éjszakai pontyozós szerelék összerakását már sötétben fejeztem be,

- egy olcsó összecsukható széket vittem, ami bitang kényelmetlen, aludni lehetetlen benne (ez azért fontos, mert elméletben szépen hangzik, hogy pont mivel kényelmetlen, majd ébren maradok, ezzel ellentétben azt eredményezte, hogy lefeküdtem a fűre, és  beájultam a hálózsákomba),

- mivel igen ritkán használom, a sötétben derült ki, hogy a háromláb-állványom egyik lába nem nyitható ki, ezért egyszerű, és ráadásul görbe letűzőkre raktam a botom,

Mivel már sötét volt, mire be tudtam dobni, még etető anyagot nem is kevertem, úgy gondoltam, van itt hal, majd megtalálják a csalimat, üres kosárral dobtam. Ennek megfelelően nem is zavartak sokáig, közben kumtam is pár sort. Éjfélre meguntam, és elkezdtem dobálni a harcsázásra szánt új felszereléssel (Ninja belső zsinórvezetésű bot, Pluton orsó, 38-as fonott zsinór, nagy gumi, nehéz jig-fej). Furcsa módon akasztottam is négy csukát, míg nem újra rám tört a fáradtság. Erőm utolsó morzsáival kevertem egy szilvás etetőanyagot, csonti-csokrot, egy szem kukoricát fűztem a 8-as feeder horogra, és elhajítottam az egészet a vaksötétbe. Újabb hibák: az orsót nem a letűző mögé tettem, a botot nem kötöttem ki, és bár kiengedtem a féket (első fékes feeder orsó lévén), de nem győződtem meg arról, mi is történik, ha megrángatom a zsinórt... szerintem legtöbben már tudjátok, mi is a történet vége. Elnyomott a buzgóság, és bár elég hideg volt (a faházban alvó barátaim reggel arra panaszkodtak, hogy rettenetesen fáztak), a dupla zokni, sínadrág, több réteg felső, és a jó hálózsák kombinációja ájult alvást eredményezett a füvön. Snitt, nincs több emlékem az éjszakáról. A hajnali keléskor csak dörzsölgettem a szemem, mert a bottartóim üresen árválkodtak. Igen, itt nagy amurok is vannak, és tok, bármi lehetett, mínusz ötven forint, köszönöm : / Elég bután nézhettem, de nem sokat vacakoltam, ha már így alakult, akkor nem kell több időt vesztegetnem a "békés" halakra, mehettem újra pergetni. Az éjszakaiakkal együtt vagy 15 csukát fogtam, 1-2 kilósakat. Bármilyen gumival, cincálva, ez azért jól esett. Különösen, hogy barátaimhoz képest ez az arány 15:3:0 lett, vagyis ismét abban a hitben ringathatom magam, hogy csak tudok valamit : ) A tavon csak néhány éjszakai horgász volt rajtam kívül, ők rendesen dolgoztak az éjjel, folyamatosan hallottam innen-onnan a jelzők csilingelését, barátaim is majdnem fogtak egy gigantikus amúrt, fél órás fárasztás után derült ki, hogy nem fér a merítőbe, és végül az előke megadta magát, pedig már szinte öntudatlanul lebegett az óriás - szomorú, de legalább a botjuk nekik megvan! Reggel hét lehetett, amikor az utolsó hibára is napfény derült, szó szerint, mivel ekkor, napkeltekor engedték be a horgászokat, olyan érzés volt, mintha egy vonat érkezett volna be az állomásra, 15 percen belül 5 méterenként ült egy-egy horgász. Hiába, ez a tó is pénzből él, és ráadásul ez a hosszú hétvége volt, nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy majd nyugodtan pecázgatok... utolsó hiba : )

A csuka kapásokat mintha elvágták volna. De legalább megérkezett Erdei Attila az éjjeli horgászhelyemre, és végignézhettem, hogy is csinálják a nagyok. 2 óra pakolás, 1 óra etetőanyag keverés, remek próba dobások : ) Nagyon kedvesen, szimpatikusan magyarázta a módszer fogásait a rengeteg érdeklődőnek, de én ezt már nem vártam végig, sohasem bírtam a tömeget. Feladtam, és elindultam haza, Agárdra. Mivel a tervezetthez képest korán indultam, belefért valahol egy óra alvás valahol a nyolcason a kocsiban (nem kockáztattam meg, hogy a maradék felszerelésemet is összetörjem), és egy titkos info nyomán beautóztam egy régóta nem működő, hamarosan újra nyitni szándékozott tóhoz. Az infóm arról szólt, hogy május elsején nyitnak, gigantikus csukák lakják, és majd csak csónakból lesz horgászható. Alig valami volt igaz ebből. Nagy nehezen megtaláltam a helyszínt, ahová egy rissz-rossz betonút, kavicsos, és kijárt földes út vezet, a 8-as főútról vagy fél óra odáig bevergődni. Ez jó hír, talán kevesen mennek majd oda (az üzemeltető meglehet, mást gondol erről). A tavon éppen teszt-horgászott két bennfentes, rendkívül meglepődtek a jöttömön, mivel szó nincs arról, hogy hamarosan nyitnának, bár a terv kétségtelenül létezik. Nagy csukáknak, harcsáknak hírét sem látták, pedig pár napot már pergettek, a ponty törzsállományból 14-es nyurga jelentkezett, és a nemrég telepített 3-5 kg-osok. Mivel ők bojliztak, e "kicsik" sűrű jelentkezésétől nem voltak halálosan boldogok. Nagy amurok csapatával találkoztak a tó beszakadt erdőt ellepő sarkában, alighanem ők lesznek az első célhalaim ott, legalább bevethetem az új, 100 kg-osokra tervezett harcsázó pergetőmet! Megkínáltak egy remek kávéval, bevontak a lakókocsi kézi erővel történő áthelyezésébe, és átvettem a sajtófotós szerepét az addig ejtett halak megörökítésében. Úgy érzem, jár a kedvezményes, egyes számú éves jegy : ) Erősödő szélben értem ki a földútról, a monszun eleje már a kavicsoson ért, a kaland utolsó szakasza a Várpalotán történő átkelés lett, ahol a főúton vagy 30 cm-s sáros víz hömpölygött. Erősen fáztam tőle, hogy beázik az elektronika, a járgányomat nem áradó vádik átkelésére tervezték!

Morale della favola:

Tudok horgászni, és nem tudok, ez egyszerre igaz, de hogy nem jókor lenni jó helyen, az biztosan nem jelent jót, már ami a fogást illeti. Lehet csoda-csali, és technika az ember birtokában, ha nincs hal, abból biztosan nem fogok semmit, köszönöm, Mohosz!

Sokféle csónakból horgásztam már, és meg kell mondjam, mindegyik jobb, mint ha a partról görcsölnék elérni a halakat. Annak is meg van persze a maga helye, és egyszerűbb is, mint akkut, motort cűgölni, kikötőt bérelni. Sok remek, és kevésbé, kényelmes, és szűk, masszív és billegősben ültem-álltam, és persze mindegyikből pergetni próbáltam. No, ez már nem annyira egyszerű, főleg, hogy általában alapon "pöfögő" motorral vallattuk a nádszéleket, és itt azért néhány hiányossága mindnek kiderült. Zörögnek. Vagyis általában dobozok, mentőmellény-tároló tetők, evező villák, és még ki tudja mi minden zörgő, dobogó részei a csónaknak mind-mind elriasztják a halat. Billegnek. Egy hosszanti tengely, a hajógerinc mentén mozognak, ami az előre haladáshoz nagyon jó, de ha a csónak orrába kiállva dobálok, máris ingataggá teszi a helyzetet. A velencei-tavi balinok megfogásához szerintem nagyot (is) kell tudni dobni, ez a partról lehetséges, vagy egy szilárd, széles fedélzetről. Rövidek. Vagyis azok rövidek, amik nem hosszúak : ) Az általános méretű csónakokból ketten nehezen pergetnek, nagyon kell figyelni arra, össze ne akadjanak a botok dobáskor. Irányban nehezen tarthatók. Lépésben haladva, dobás közben nehéz a villanymotorral, és a visszatekert felszereléssel egyszerre bánni, ha elengedem a kormányrudat, máris kitör valamelyik irányba. A kétszemélyes pergető horgászatnál az vált be nálam, ha egyikőnk csak vezet, "gájdol", míg a másik dobál. Vannak persze igazán jó csónakok, csak győzze az ember kifizetni. Kajakom már volt, és még lesz is, de most valami olyat szerettem volna, ami a fentiekhez képest mást, többet tud. Az első elképzelésem egy átalakított versenykatamarán volt, 2,4 x 5 méteres asztallap simaságú fedélzettel, de erről egyelőre letettem, bár biztosan ez lenne a leggyorsabb ping-pong asztal a tavon... még van esélye egy távoli jövőben : ) Aztán eszembe jutott, hogy a vízibiciklik ha nem is olyan áramvonalasak, mint egy katamarán, de ahhoz hasonlóan két testből állnak, gyorsan utána néztem a neten, és rögtön találtam is olyat, ami megfelelő széles borítással bírt elöl, és hátul is. Egy hét alatt vettem egyet 40.000 jó magyar forintért, gondolva, ez még egy félig sikerült kísérletért sem túl nagy ár. Kikötőm már volt, még aznap lekerült Agárdra, bár a csúszdája úgy tűnt, nagyon útban lesz, de a nyárra még fenn akartam hagyni. Az első képeken látszik, unatkozni nem lehet rajta:

Az első túráink augusztusra estek, ekkor még csúzdával, ami nagyon leszűkítette ugyan a mozgásteret, viszont a tetejére felállva ragyogó kilátás nyílt a víz alatti életre. Ekkor még villanymotor nélkül, lábbal tekerve haladtunk. Eljött a nyár vége, minden jóbarát, munkatárs, ismerős kiélvezte a lehetőséget, a szünidő múltával elkoptak a kikérők, hát leszereltem a csúzdát. Az persze jellemző, hogy egyedül oldottam meg a minimum két emberes feladatot, az egész kikötőben egy ember nem segített, pedig kértem többeket.

Sebaj, lemeztelenítettem hát a testet, hogy végre annak nézzen ki, ami: nagy hatótávolságú horgász hordozó anyahajó - NIMITZ.

Került rá villanymotor, nagy teljesítményű munkaakkumulátor, és vendéghorgászok tömege : ) Peti barátom dobott róla nagyokat, és még műlegyezni is megpróbálhattam végre! Első gondolatom az volt, hogy leszerelem a lábal tekerhető részt, de aztán kiderült, hogy ha lassan megyek, akkor nem zavar, ha gyorsan, akkor hátra kell terhelni, és nem érnek a lapátok a vízbe, és így már jó. A motort mindösszesen egy helyre lehetett felszerelni, a faron lévő rövid kis merevítésre, ami így nem középen tolja a jószágot, de kiderült, ezzel semmi gond, megfelel a hajtány.

Elkezdtünk hát bevetésre járni, és kiderült, a hosszú utakat jobb egyedül megtenni vele, különben hamar megeszi az akkut. A nagy szembe szelet sem szereti, de a pedálok jó szolgálatot tesznek akkor is, ha lemerül, akkor is, ha segítségre van szüksége a motornak. Ha csendben, lassan akarunk haladni, arra két mód van, az egyik, ha alapjáraton haladunk,és ülve, vagy álló helyzetben lábbal, rüszttel, könyékkel, orral igazgatjuk a villanymotort, ebben az esetben a vizibicikli saját kormányát egyenesben kell rögzíteni. A másik, ha magunk tekerünk lassan, ebben az esetben ülve kell horgásznunk. Ilyenkor a multis bot elengedhetetlen, hogy egy kézzel tudjunk dobni.

Komoly távok tehetők meg vele, és minimális hullámverést vetve, csöndben közel tudok osonni a halakhoz. A széles fedélzetről rövid pontosat, vagy akár egészen nagyot is lehet dobni, majdnem mintha a parti betonon állnék. Csöndes, nem zörög, pedig táncolni lehet rajta (kell is, ha lábbal kormányoz az ember). A hátsó fedélzetre terhelve tökéletes a fogás felhúzásához, már csak a beígért FT mérőszalagot kell felragasztanom (Csabi!) : ) Pár dolog persze még hiányzik, amiket a tavaszra felszerelek: kötélrögzítők, bottartók, rakodó láda-ülőke, plusz akkumulátor, irányfények...de az élmény már így is teljes, minden másra ott van a mesterkard...

A fogáshoz minden esetben segítségemre volt a titkos fegyver: Fis Ing, a kabát alatt!

Minap bekukkantottam kedvenc horgászboltomba, öreg hiba, mindig akad valami, ami megtetszik, és pénzbe kerül...

A bejárattól a folyosó egyenesen nekivezetett egy bottartóhoz, amiben egy szimpatikus kombó állt:

http://jaxon.pl/Search/cache_bait-cast/Produkt/37695_variant-pro-bait-cast.aspx

http://www.jaxon.pl/Search/cache_lsh/Produkt/30630_jaxon-pro-casting.aspx

Tekintve, hogy mostanában főleg pergetek, éspediglen főképpen csuka fogásának reményében, ilyenkor mindig napirenden van, hogy újra casting bottal, multiplikátoros orsóval tegyem ezt. Az indokom egyszerű, és nem a mostanában divatként is terjedő, "egy-a-multi-és-a-daiwa-az-ő-prófétája" minden mást kizáró elvetemültsége az. Egyszerűen tisztában vagyok vele, hogy a nád szélén végig csónakázva, egy kézzel a motort babrálva spinninggel nehezebb dobni, és a sűrűn ismétlődő, rövid, pontos, nádszéli dobásokhoz szerintem a multi orsó a megfelelőbb. Spinning-multi, mindegyiknek megvan a maga helye, ennél a dobó kéz hüvelykujja a zsinórt lefutását bármikor meg tudja állítani, és ezzel hihetetlen, de centikre a nád tövébe lehet juttatni a műcsalit, vagyis ehhez a fajta cserkeléshez nekem a multi áll jobban kézre.

Szóval jön itt nekem szembe ez a pofás kis Jaxon összeállítás, és elkértem hát, hogy kipróbálhassam. Szokásom szerint fluorkarbon zsínórral töltöttem vel, 0,28-as átmérővel. Egy reggeli pár próba dobással sikerült gyönyörű pulóvert kötnöm rá, ami egyrészt az orsó mágnesfékére fogható, másrészt a minél messzebbi dobás érdekében kilazított tengelyfék miatt történt. Az igazság persze az, hogy régen dobtam multival, és bénáztam. Mindegy, vettem egy újabb tekercs damilt (125m, 0,36-os), aki tanulni akar multival dobni, jó, ha vastag zsinórral, és nem UL műcsalival kezdi azt. Azért erre is sikerült bogot kötnöm, de csak egyszer, a mai egész napos pecán aztán már egyszer sem, szóval ehhez azért kell a gyakorlat! Ez a bot olyasmi, mint amelyiktől most készülök megválni, bár hű társam volt sokáig, és eddigre nagyon ráállt már a kezem. Rövid, közepesen erős, merev, könnyű. Amiben ez a Jaxon (és általában a casting botok) többet tudnak az, hogy a bot nyele rövid, és az egykezes dobásokhoz megfelelőbb ezáltal. Azért a kabátot érdemes bezippzározni, hogy ne akadjon el a vége, de sokkal kisebb az esély rá, mint egy spinning, főleg kézkezes dobásra szánt pálca esetén.

Még halat is adott mai napon a tó, szép 1,5-2,5 kg közötti csukákat fogtam, és mondhatom, remekül tette a dolgát a bot! Szépen akadt, rugalmasan kivédte a rohamokat, esélyt sem adva fárasztotta el az ellenfeleket. Igaz, ez a bot valószínűleg jóval nagyobb halakkal is elbánna, mindenesetre valószínűleg meg is veszem, 13.000 HUF nem pénz érte.  Az orsó már sokkal nehezebb ügy, most hogy már néhányszor használtam, még mindig nem tudom végleg eldönteni, mit is gondoljak róla. Nem szedtem darabokra, nem akarom szétokoskodni a tesztet azzal, hogy a belsejét dicsérem, vagy éppen ócsárolom, nekem igazából mindegy mi van benne, ha jó használni. Ezzel azonban fenntartásaim vannak, ami nem feltétlenól az orsó hibája. Ami pozitív: a bot-orsó együtt jól teszi a dolgát, hosszú, ezzel együtt pontos dobásokat tesznek lehetővé, akár vastag damillal is, állva-ülve, oldalról, fej felett két, vagy egy kézzel dobva egyaránt. A behúzás sebessége nekem megfelelő, igaz, hogy nem az őrülten betekerős balinpergetést űzöm, szívesen és sokszor lassítok, akár meg-meg állva, ezek a velencei-tavi halak meglehetősen finnyásak. Az orsó fárasztás alatti viselkedéséről nem tudok beszámolni, teljesen optimálisan működött, valószínűleg ezért nincsenek róla benyomásaim, egyszerűen tette a dolgát, jól.A dobásnál, és leginkább a távoliaknál van egy dolog, ami böki a csőröm, egy szubjektív dolog, hangosnak találom, zúg, mint egy daráló. Az erős bothoz könnyű csalit semmiképpen nem ajánlok, ha nehezebb wobblerekkel, jigfejekkel operálunk, arra ez az összeállítás tökéletes, és pénztárca kímélő, hiszen a bot 13.000 HUF, az orsó 20.000 HUF. Ha valaki épp most kezdene ismerkedni a szakággal, jó választás, ajánlani tudom, semmiképpen nem megalkuvás az olcsóság javára, komoly nagy halakat vehetünk ki vele. Egy egész napi dobálástól sem fájdult meg a hátam, karom, csuklóm, bitang jó kis cucc, ezen az áron pláne!

Most azt kellene írnom, hogy ez egy jó nap volt. De persze az ordas nagy csúsztatás lenne, nézzük csak, mi is történt ezen a sorsfordító napon! Ott volt például a Duna, nagyon is, és sokkal jobban, mint ahogy azt az expertek szerették volna. Magasan állt, áradt, a töréseit melles ruhában, csónakból, kajakban lehetett csak elérni. Halait mélyen elrejtette, amit tálcán kínált, a brutális felszíni rablásokkal minket ingerlő balinjait, nos, azokat alig is lehet megfogni. Hát akkor mi is maradt, amitől mégis jó, mi több, remek lett az este? A társaság! Ennyi beteg horgászt egy helyen... Csabi, ez egy igen bátor vállalás volt, gratulálok, szerinted beengednek bennünket még egyszer a vendégházba?

De hiába, bár ha nem is tudott róla a világ, mégis csak egy fogási verseny zajlott a Duna és a saját bejáratú pocsolyám közt. A folyó tehát bukóra állt, lássuk, mit adott a tó a mai visszavágón: 

 10-15-ig egy nagy büdös semmit fogtunk, ha leszámítom az előző este megcsípett csalihalakat, és a feederrel fogott két snecit. Nulla, niente, nyema ribli. Mikor már elfogyott az utolsó zsemle is, kitaláltam, ha már úgyis hazafelé megyünk, álljunk meg Dinnyésen, hátha megcsípnénk az ottani balinokból (ennyi próbálkozás után is él bennem a remény). István barátom menet közben megállította a karavánt, hogy pákozdi átkötő út alatti csatornán kárászozzunk. A helyszín egyben rögtön egy tesztté is előlépett, új, Middy 4G feeder botom 2,4 m hosszra szerelve úszós pecává avanzsált. 

 A híd 9-10 méter széles, most a víz alatta eléri a Mariana-árkot megszégyenítő 30 centiméteres alacsonyságot. A lassú áramlat összetolja a szürke habot, növényi maradékot a sáshoz, igazán szépségdíjas a hely... 

Ha körülnézek, persze csodálatos a látvány, hiszen ez már a rezervátum egyik bejárata. 

A hely rengeteg apróbb-nagyobb kárászt adott már, ha csukázni szeretnénk, itt is gyakran megpróbálunk csalihalat fogni. Állítják, nagy kárászok, pontyok is vannak ebben a jelenleg pocsolya arcát mutató csatornában. A tesztelt 4G botot 22-es főzsinórral szereltem, az előke 6-os nanofil, az úszó 1 gr-os, a horog 16-os, finom-szerelék.

Eleinte csak a híd lábát támasztva azt figyeltem, István hogyan kapkodja a féltenyérnyi karikat a híd túloldalán, nem izgultam halálra magamat. Kettőnk közt a különbség az volt, hogy ő spiccbottal játszott, és az nem alkalmas arra, hogy az alig 1,5 méter magas híd alá precízen juttassa be a csalit. Most érte meg a sok pergetéssel töltött óra, rövid zászlóval, oldalról-alulról egy 20x20-as célra dobni máskülönben hiábavaló kísérlet lenne. Látszott, hogy mozognak a halak, túrták az iszapot, néha csodás tolóhullámokat keltve sprinteltek ide-oda. Pont a mozgásba dobva elkezdődhetett az első tökéletes fárasztás, amit több másik is követett!   

Majd kilós kárászokból akasztottam vagy két tucatot, több mint a fele ki is jött, ezen kívül jó néhány egy-két nyaras potyka is esett, ilyen jót igazán régen szórakoztam! 

EZ IGAZÁN:

VOLT, MÉGPEDIG A JAVÁBÓL!

A holtág eddig tehát vesztésre áll, visszavágó a tavaszi fordulóban várható!

Ropog a lépteim alatt a sok kavics, battyogok hazafelé a fene nagy éccakában. A szokásos nappali hangzavarhoz képest ugyan csönd van, azért hallatszik ennyire, de nagy némaságnak azért még nem nevezném. Először is ott van a hetvenes, az autók mormogása folyamatos. Ehhez alapzajként a békák, tücskök csatlakoznak, nappal csak a még több járgány zaja fedi el a kórusukat. Néha egy-egy vizimadár is belerikkant a műbe, kutyák, vagy róka vakkantását hozza a szél. Az idillt csak a sebesvonat dübörgése töri meg, aztán újra csak a villamos felsővezeték zizeg... A nád suhog, a szúnyogok dünnyögnek, a lég lehűlt, rendesen. Sünök roszognak az útszélen, tán rovarásznak? Vidáman baktatok, átérzem a pillanat mélységét, egy vagyok az univerzummal. Szinte együtt rezgünk... aztán persze rájövök, hogy a lenémított telefon szól a zsebemben. Peti az, elmesélem hát, hogyan vált be az általa ajánlott új módszer, hogyaszongya: alul twiszter, felette streamer. 

Csupa hínár a két kedvenc öblöm, szerencsére, talán a tavaszi magas vízállás miatt, nem a szúrós fajta szaporodott el idén, hanem a süllő-nevű, és bár nehéz elhúzni benne a cájgot, de legalább a halak szeretik. Agyig van kishallal, mint az egész Velencei-tó is, de talán most, hogy erősödik a lehűlés, jobban összetereli őket a hideg, és a ragadozók is koncentráltabban lesznek megtalálhatók! Mindenesetre akasztottam Petink tippje nyomán egy zöld-sárga csukázó streamert a harapásálló felső fülébe, és az első tisztáson magam előtt tapogatva, már a második lengetésre tiszteletét tette egy csuka. Hihetetlen látni, ahogyan a semmiből előrongyol, és már villan a hasa, amint visszakanyarodna a fedezékbe! De abból már nem eszik, szépen ül a szája sarkában a bokorugró egyágú horog. Mintha spinnerbaitot használnék, szinkron lebbennek a csalik, alig tudok ellenállni a kísértésnek, hogy vízbe ne vessem magam, olyan csábító. Remélem, nem csak ennek az egy jószágnak volt ilyen ferde az ízlése...