Totum

Naná, hogy az! Hát hogyan volna lehetséges objektíven nézni (második) szerelmemre?! (... az első is olvassa, ezért nem mertem előrébb sorolni... : )

Idén azt találtam ki, hogy az ország több pontján is megpróbálkozom majd halat fogni. Természetesen annyi időm nincsen hogy a világot bejárjam, vagy akárcsak Magyarországot, de az biztos, hogy a Velencei-tavon, a Balatonon, a Sión, az Ipolyon, Tisza-tavon, és még ki tudja hol legalább egyszer-egyszer elő fogok fordulni. Ez a legolcsóbban egy úgynevezett versenyzői jeggyel volt biztosítható, aminek alapfeltétele az (többek között), hogy az ember versenyezzen is. Na, én mostanában nem hogy nem versenyeztem de még csak nem is horgásztam, vagy ha horgásztam is, az is olyan volt, hogy jobb nem beszélni róla. A parti pergető pisztráng fogó verseny szavai közül tulajdonképpen ezek egyetlen eleme passzolt hozzám,a parti de az is y-nal. Még hogy pisztráng? Hát csak annyit tudok róla, hogy azt eszik, és nem isszák. Elvileg ez egy ilyen buzera peca, egészen finom eszközökkel. Csakhogy a vidámparki fekete sügerek óta én letettem az ultralight eszközökről, ami azt jelenti, hogy nemhogy 0,5-3 grammos bottal nem rendelkezem, de legfinomabb szerelékem is 7-17 grammos feszes, pergető pálca! Eredetileg úgy képzeltem, hogy ez a méret, ez a tartomány, és az ehhez tartozó mindenféle biszbasz csalijaim, azok jók lesznek a pisztrángra is. Tulajdonképpen nem is indult rosszul az ügy. Leszámítva azt az apróságot, hogy szombat délelőtt az A csoport kezdett, és én B csoportosként ellenőriztem őket (álltam a hátuk mögött), hogy mindent szabályosan csinálnak-e. Nyilván a szabályokról halvány segéd fogalmam nem volt, tehát körülbelül annyit tudtam csupán megállapítani hogy finomszerelékel, és nem szigonnyal, vagy hálóval, netán áramozva fogják a halat. Felőlem aztán körülbelül fejen is állhattak a versenyzők, bár igaz hogy kirívó szabálytalanságot valószínűleg nem láttam, amiket meg mégis azok tulajdonképpen apróságok, majd korrigálja az edző, vagy aki akarja, aki majd a VB-keretet tanítja a szabályok tiszteletére. Mert azt azért hozzá kell tenni, hogy ezek a versenyzők amikor kijutnak a világbajnokságra azzal fognak szembesülni, hogy a rendezők az árgus szemekkel fogják nézni, hogy ki mit ront el, és már kapják a büntetést, adott esetben a kizárást. Vagyis erre itthon kell felkészülni. N, egy biztos, aki velem versenyzett az ebből vagy tudott valamit magától, de hogy tőlem nem tanult semmit hasznosat, az egészen biztos. Lényeg, hogy nem bántották a halat. Ez a hal bántás ez aztán délután nekem sem nagyon sikerült. Megindultan négyet, abból kettőben fogtam egy-egy darab pisztrángot, és volt  még néhány kapásom is, sőt halam ami aztán leverte magát a horogról. ( Mivel a felszerelésem egyébként nem volt erre a célra megfelelő, az igazán jó pisztrángos felszerelést csak messziről ugatom, mint a Holdat, de körülbelül az hogy egy pici, puha, nagyon hajló bot, és vékony monofil zsinór ami nyúlik.) Ugye, a horgok azok eleve szakáll nélküliek, vagy lenyomott szakállúak, egyes horog többnyire, vagyis nagy eséllyel a hal képes kirázni a szájából, hogyha nem tudjuk követni az igen vad ugrabugrálását. Pedig ezek a pisztrángok pénteken érkeztek valami nevelő kádból, valami beton uszodából, ahol az égvilágon semmi, de semmi természetes szokást nem vehettek fel, csupán mindazt hozták magukkal amit az évszázezrek során megtanultak, és ösztönösen tudnak. Na, az első nap után tizenharmadikként fordultam, azt kell mondjam, hogy én ezzel baromi büszke voltam magamra, azt gondoltam, hogy ha következő nap is fogok még egy-két pisztrángot, akkor a 10-15  között végzek majd valahol. Eszem ágában nem volt továbbjutni. De ez így nagyon nagyképűen hangzik, hiszen nemhogy nem akartam, ha akartam volna se tudtam volna ezt megtenni. A következő nap igaz, hogy a B csoport kezdett, és az éjszaka kicsit jobban megpihent halaknak mi állhatunk neki először, de fogott hal, vesztett hal, mi több, kapás nélkül úsztam meg a napot. Most mondhatnám, hogy persze, mert a szombattal ellentétben vasárnap eleve rossz idő volt, a halak nem a felszínen mozogtak, hanem a franc tudja hogy hol, az is igaz hogy az előző nap a telepített majd 400 halból a matek szerint legalább 300-at szájba vertek a kollégák, ám ebből én mind összesen kettőt vagy négyet saját kezűleg. Kifogásokat tudnék sorolni, de kapásom nem volt több. Délután, amikor a versenyző társakat kísértem, már akkor látszott, hogy ők sem fognak sokat, de ott ahol én kapásig sem jutottam, ott mások a 0,5-3 grammos botokkal, egy-két grammos, fél grammos jigekkel, cseburaskával, pici körforgókkal, de olyannal amelyik forog is (nem csak picivel, és olcsóval, amilyennel egy marékkal van a dobozomban) egyet-egyet fogtak, sőt volt aki hármat, négyet, vagy ötöt. Ebből csak az következik, hogy én k.....utyára nem értek hozzá. Ehhez sem. Vagy is? Ezért aztán már el is kezdtem túrni az internetet csalik után, kistücsök, mikro fej... Nem mintha ne lenne kis jigem, de ezek szerint még kisebb kell, és még kisebb xs-es körforgó, de nem ezek, amit bárhol lehet kapni 300 Ft-ért, és igaz, hogy akkora mint a kisujjam körme, de éppen két méter után kezd el csak forogni. Ez Gaja-patak ez két-három méter széles, és konkrétan mondjuk öt méteres szakaszok, zónák voltak kijelölve a versenyzőknek és azon belül a patak másik partjára átdobva indították meg a körforgót, ami neki körülbelül 10 centire már pörgött, míg az én körforgóim akkor indultak, el mire kiértek, ha egyáltalán. Nem fogom erre, nem csak ez nem csak ez volt az oka, tény, hogy ez ez nem a szakágam. (nincs is szakágam) Egy biztos, az élmenőket leszámítva, akik komolyan vették ezt a versenyt, olyannyira komolyan, hogy volt akinek a mosoly nem hagyta el az arcát az összpontosítás közben, voltak többen akik az spotok között úgy szaladtak, mint Ben Johnson, hogy győztem utolérni, hogy ellenőrízhessek, volt akik olyan csalikkal jöttek hogy Nem mutatták meg, tehát például amikor a szakasznak vége volt, akkora a csalit levették a botról, és nem tudtam megnézni hogy mi az, annyira pofátlan meg nem voltam, hogy megkérdezzem. Na őket leszámítva jókat beszélgettünk, röhögcséltünk (az egyik poén miatt lekéstem a saját indulásomat), én marha jól éreztem magamat! Mondjuk péntek reggel oltottak az Astra zenekarral, ami után péntek estére be is gyulladt a vállam, belázasodtam, borzasztóan elfáradtam estére, aztán szombaton rá gyalogoltam vagy 30 km-t, aztán vasárnap még még egy huszast, úgy, hogy szombat estére ismét belázasodtam. Hát ez van. Nem én kértem sem azt hogy pénteken oltsanak, sem azt, hogy szombat-vasárnap legyen a verseny,  ez így alakult, annyira nem izgatott a dolog, ez valószínűleg semennyire nem akadályozott abban, hogy betlizzek. A végén valami 36. lettem nyolc megiramodásból, összesen csupán kettő hallal, ami még az első nap is borzasztó kevés. Innen nézve nem úgy tűnik hogy pisztráng horgász lesz belőlem. Viszont! Viszont most már mehetek pecázni, pergetni. Mindjárt itt a tilalom vége a május 1., pont összekészültem hozzá kenuval, villanymotorral, lítium akkumulátorral, botokkal, merítővel, csalival, anyám kínjával, mindennel. Erre tegnap még álltam egy kereszteződésben indexxel be balra fordulóra, mikor mögülem megérkezett egy kisteherautó elbambulva, és lezúzta az autómat szerintem gazdasági totálkárra. Úgyhogy most nincs vonóhorgom, nincs tetőcsomagtartóm, igaz ugyan, hogy kaptam egy kölcsön autót, céges ez is, de ezen ilyenek nincsenek, úgyhogy a kenu az ott fog megszáradni a raktárban, mert nem fogom tudni mivel vinni, úgyhogy horgászhatok a partról ahogy eddig. Szóval lofax lesz itt csikánó, nem horgászat.

Na, csá, pisztrángok!

339, és 391 oldal. Néha 37 sor oldalanként, soronként nem több, mint 50 karakter. Ez a terv idénre. Egy utazásba sűrítve mindazt, amit tudok, érzek. Rég Kitaposott úton járva, de nem szolgaian követve a nagy elődöt, akit másolni amúgy sem lehetséges.

Minden elmúlik egyszer, minden a végére ér. A kapott időt jól kihasználnia mindenkinek a saját felelőssége, lehetőségei szerint. Nem állítom, hogy ez olyan egyszerű volna, minden bizonnyal sokaknak a szomszéd utcáig, a tudás morzsáiért is lehetetlen eljutnia, ám az szerintem egyértelmű, jó pár élmény csupán akarás kérdése. Nem mondom, hogy könnyű, nem tisztem mások élethelyzetét megítélni, sőt! nagyjából el tudom képzelni azt, milyen, amikor a nincs az úr, még a semmi is alig érhető el. Arra azonban emlékszem, diák korom után, éppen hogy elkezdve a munkát, annak a lapát nyál felőli végét fogva is találtam olyan élményt, amire mind a mai napig örömmel emlékszem. Akkoriban egy halastó rendszerben iparkodtam minél kevesebb kárt tenni, télen lékeltünk, hálót kötni, kosarat fonni tanultam, és persze a jég alól is húztuk a halat. A tél elvonultával persze változtak a tennivalók, ezek egyike a vízelvezető árkot tisztítása volt. Nem vitás, kemény fizikai munka ez, különösen nekem, frissen a városból szalajtott gimnazista gyereknek. Azért az addigi nyári munkák többé kevésbé felkészítettek, nem emlékszem egetverő nyavajgásomra. Hanem azért tényleg kemény volt, csákányoltunk, lapátoltunk, vágtuk a bokrokat-fákat a mederből, jól meg lehetett éhezni közben. Az étkezés szünetei jelentették a nap fénypontját, és itt jön az a momentum, amire mindig emlékezni fogok, az ebéd végeztével kifeküdtünk a márciusi napra, és lehunyt szemmel, kikombolt kabáttal szívtuk magunkba a tavaszi napfény melegét. Távol a civilizáció zajaitól csukott szemmel bele lehet süppedni a természetbe, és azt kell mondjam, az eggyé válni vele kifejezés itt pontosan elnyeri az értelmét. Ez az érzés azután még többször visszaköszön majd az évek során, egy sziklaormon a Gaja-völgyben, vagy a nádas egy szélvédett zugában, legyen az a Velencei-tavon, a Balatonon, vagy bármi más vízen. Szerintem ezek azok az apró pillanatok, amelyek bárki számára elérhetők, segíteni is kell, akit csak lehet abban, hogy néhány ilyen pillanat jusson akkor is, ha ezt amúgy nem is olyan egyszerű kivitelezni. Mindenkinek személyesen persze szintén megoldhatatlan feladat volna, így aztán összeírtam ami csak eszembe jutott a témában, fogadjátok szeretettel!

Úgy értem, később, amik majd ezután jönnek...

Ki a fene olvassa még a blogomat? Ezer éve nem írtam semmi újat, pecázni is kevesebbet voltam, mint korábban. Élmény az persze akad, de nem látom a lelkesedést , bár az oldal látogatottsága más képet mutat. Egy maréknyi érdeklődőt a hős spártaiak közül, még mindern nap ideesz a fene : )

Azt gondolom, megérdemlitek, így jártok, valamennyire újra aktivizálom magam. 

Visszatérek!

Nem én vagyok az észosztásra legmegfelelōbb, sem a horgász tudásom, sem a hozzá való kedvem híján. Szóval világmegváltó zseniális trükköt ne várj!

A tavunkban elfogytak a csíkos-, és pisztráng sügerek, a csuka, süllō , balin új nemzedék  majd két év múlva lehet aktuális. A ponty továbbra is jól muzsikál, ami pedig pergetve fogható, az a méteres körüli harcsa. Az eddig elérhetō állományra megfelelt az ul, light szekció, de ez most más. Amit eddig ügyesen ki lehetett venni akár tūspiccessel, az már nincs, ellenben ezek a busa fejū, pocakos erōgépek komolyabb felszerelést igényelnek. Hát elōvettem egy olyan cájgot, amivel még soha nem fogtam semmit. Ebben mondjuk közrejátszhatott az is, hogy nem használtam... Nem, mert nem kellett, mert nehezebb, mert meghúzza a hátamat, derekamat. De látva Norbi pecatárs sikerét, határozottan otthon hagytam minden mást, nehogy elcsábuljak, és elōvettem a dulvát:

Nagy erōs merítō (ezt azután szereztem be, hogy Móri Pistinek nem tudták kiszedni élete csukáját);

Finn-nor fém orsó - soha eddig nem fogtam vele, nekem nehéz;

Egy Lucky John Vanrex bot, 5-21gr, alig volt eddig a kezemben;

20-as fonott zsinór;

5gr-os jig, nagy zōd gumi.

Körbejártam a tavat, de egyelōre korai, hiába dobáltam a szélét, legközelebb befelé hajigálok majd, messzire. Összesen egy kapásig jutottam a számtalan elakadás mellett.  Az azonban azonnal ki akarta csavarni a kezembōl a cájgot! Kicsit aggódtam is, mivel a fék szorosra volt állítva, szimplán bénaságból, féltem, hogy kihajlik a horog. De nincs más mód, ezekkel keményen kell bánni, akkorát teker már egy méteres harcsa is.

Közben levágtam a füvet, viszont elvesztettem a fonalat...mindegy, ebben a firkálmányban az a jó, hogy ha már nem emlékszem, hova akartam kilukadni, akkor abbahagyom.

Szóval harcsára csak keményen!

Évek óta ugyanabban a kikötőben pocsékolom az időt, különféle hajókkal. Először egy nagy vizibiciklit vettem, amiről remekül lehetett műlegyezni - soha sem tettem, aztán volt csónakom, bútorszállítóm, felfújható kajakom, vitorlások, és most egy pedállal hajtható kajak. Évek óta ugyanott kötök ki, megideologizáltam magamnak, hogy az nekem miért is jó, így aztán ott a legjobb. Amúgy a kikötő olcsó, és mvel elég vaczak is, plusz a karavánról tudjuk, hogy halad, előbb-utóbb el lesz bontva ez is. Megeszi a mutyi, könnyen lehet. Mindegy, ez most nem ide tartozik. Csak nem tudtam megállni, #kurvafidesz. Ez egyébként Dini barátom kedvenc szavajárása (miközben közösen az összes többit is paralell szidjuk), mindent erre vezet-vezetünk vissza : ) Nem jön a hal? KF. Beleesik a napszemüveg a fejéről a vízbe (mert egy bfék)? KF! És így tovább. De hogy jön ez ide?! Jogos, máris kibontom.

Szóval, áll a kajak a megszokott helyén, épp a május elsejei első pörgettyűzésből jövök vissza, vagy 5 órát pedáloztam a majdnem semmiért. A valami az mégis benne, hogy lassan duzzadnak a combjaim, hiába, nehéz darabot választottam, masszív, két fős, de egyedül kemény. Nem baj, majd fejlődök. Viszont mivel kutyára elfáradtam, fújt a szél is, mint a disznó, nem ponyváztam le a jószágot. A fa evezőt azért kivettem belőle, az nagyon látszott, de a mentőmellény, kis merítő, pár apróság a zsebekben benne maradt. Másnap reggel megyek vissza (nem hetekkel később, hanem kb 10 órán belül, egy éjszakával közben), és nincs merítő, a pontyos csalik a zsebekből hiányoznak, a dobozos fröccseimet kivették! (ezt az egyet mondjuk el tudom fogadni). Morogtam, volt benne ..., valamint *&@, és társai, ez van. Közben, ahogy jövök megyek, az egyik csónakban megpillantottam a barátom nevét, elérhetőségét egy oldalfalra pingálva, ahogyan az elő van írva. Máris hívtam és egy jót panaszkodva egymásnak elmeséltem a sztorit. Snitt. 

Pár napra ő hív. Imrém! Ezek a pitiáner alakok! Este bent felejtem a H bójákat a csónakban, másnap megyek ki, és a tó közepén vettem észre, hogy hiányoznak, majdnem abba is hagytam a pecát aznapra, egy szemetesből kikukázott vírusos pet palack mentette meg a napot. Ezek a szemetek! KF! Ezek mindent elvisznek, ami mozdítható, még ha nem is kell. És így tovább, nem írom a le a sok kedveset, amit mondtunk a feltételezett elkövetőről, de eltartott egy darabig...Egyszer csak elhallgat. Aztán hogyaszondja: Nehogymár! Hát itt van a bólya a pad alatt... Refrén: úgy van! #kurvafidesz : )))

Azért az biztos, hogy nem sok jobb karantén akad, mint az enyém. Agárdon, kertes házban lakunk, 300 méterre a kikötőtől, ahol a vizijárműveim várnak. Ráadásul nem hiába, gyakran kifutunk egy-egy körre, ott aztán minimális a kontaktus esélye. Ugyan tilalom van, hogy pörgettyűzhetnék, de csak úgy is jól esik, ilyenkor edzésnek fogom fel a dolgot. A korlátozások okán szinte ki sem mozdulok amúgy, a munkám olyan jó, nagyrészt netről végezhetō, és az időm nagy részét is kitölti, ez segít hogy ne kelljen gondolkodnom azon, mit is csináljak a maradék időmben.

Nohát, mivel nem mászkálunk el, itt pedig tilalom van, ráadásul sokat van fent a viharjelzés, azaz nem mindig lehet menni, olyan dolgok is szembejönnek, amit normál elmeállapotomban, zsigerből elhárítanék. Ilyen sport például a kertészkedés. Gyermekkoromban a szüleim révén volt benne részem, és egészen mostanáig úgy éreztem, ez nem az én hobbim. (Most még jobban úgy érzem, konkrétan az összes porcikám úgy fáj a szokatlan munkától, hogy mozdulni alig, sőt! aludni sem tudok tőle!) Ám amikor legutóbb gilisztát akartam ásni, és szembesültem azzal, hogy kb csákány kéne hozzá, valami bekattant. Elkezdtem kertész, palántázós, komposzt és magaságyás őrülteket gyűjtő oldakakon infót keresNi, a hozzávalókat beszerezni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy amint eldőlt az első dominó, azonnal feladatok sokasága várt megoldásra. Olyannyira, hogy végül egy szinte teljes kertrekonstrukcióba fogtam, ha már lúd, legyen kövér alapon. Mindezt azért, hogy tudjak gilisztát ásni. Miközben alapvetōen pergetek. Mintha már említettem volna, hogy nem normális a dolog...

Amint mondtam, egyik feladat hozta a másikat, a végén egy komposztálót is összeraktam a hátsó sarokban, az oda 2002 óta összehány zöldhulladék romjain. Ezt a dombot azóta építettem, hogy ideköltöztünk, sajnos minden különösebb koncepció nélkül, ami most persze meg is bosszulta magát. Ugyanis ahhoz, hogy tudjak kezdeni valamit vele, el kellett bontanom, szortírozva a száraz fűhalmokat a gallyaktól, a régi nádszövetet a már humifikálódottaktól...Most hát majdnem készen vagyok, már csak pár köbméter földet kell rendelnem, és betalicskázni az utcáról.

És mivel kiszabadítottam a hátsó fertályt, oda új kerítés kell.

De ahhoz le kell raknom a vitorlásom a trélerrōl (akkor már egyből vízre), hogy el tudjam hozni a kerítés elemeket.

Amikbōl annyit kell vennem, hogy a kutyánknak hátrafelé elkeríthessek egy füves részt.

Azért, hogy az előkertet elzárhassam tőle, hogy azt is megcsinálhassam kulturáltra.

Beteg dolog ez. És nyilván majd ott sem ér véget a tennivalók listája. Hiába, ha egyszer egy dominó elindul. Egy dolgot tanácsolhatok minden horgásznak, ne csábuljatok el semmi ház körüli munka szirén énekének! Sz*Ni bele, menjetek csak horgászNi!

Aki idáig eljutott, és még mindig olvassa, azoknak pár képet mellékelek az elmeháborodott, sziszifuszi munkáról, ahol a bolond horgász ültet ; )

Némi előkészületek véres verejtékkel történő elvégzése után...

 ...a véglegeshez közelítő állapot:

Azt, hogy gilisztát honnan fogok ásni, azt még mindig nem tudom.

Az idei évem horgászat szempontjából egysíkúan zajlott. Fogtam, néha sokat is, éppen ezért alig mozdultam el Fehérvár szívétōl. A lakóhelyem szerinti pályán ellenben kizárólag vitorláztam, ez lassan veri az eddig No1 hobbimat. Persze, egy jó peca is igen fárasztó, de a sportértéke nem mérhetō össze egy kemény szeles mókával. 30-40+ km óránkénti erōsségū viharban kapaszkodni kell, mindahányszor élve jövök be, férfinak érzem magam : )

Természetesen mai napig nem mondható el, hogy vitorlázó volnék, hiszen autodidakta módon tanulgatom, magamtól, vagyis vak vezet világtalant alapon. Ezért aztán tippeket arra nézve, hogyan nyerj finn vb-t, nagy eséllyel nem én fogok adni, fōleg, hogy kb fingom sincs semmirōl, még a gép részeinek hajós neveit is alig tudom. Ellenben sūrū vizen tartózkodással, a szezononkénti hajózott órák magas számával igyekszem behozni a hátrányt, és az már elmondható, hogy ha kilométeres körzetben senki nincs körülöttem, biztonsággal tudok forgolódni. Szóval. A hajózásról hozzáértō okosságokat nem fogok tudni megosztani, azonban a vitorlázás örömérōl szívesen beszámolok.

De mi ebben a jó?

Egy, ha vizen lehetek, az mindig jó, kb mindegy mivel, legyen az horgász kajak, olcsó dinghy, vagy top katamarán, esetleg rózsaszín felfújható flamingó. Vizen lenni jó. Ott máshogyan telik az idō, kikapcsol a külvilág. Kettō. Ez egy bonyolult technikai eszköz, fizika, matematika, elōre gondolkodás, és rugalmasság, edzettség mind kell hozzá. Elégedetté tesz, ha az történik, amit elterveztem, és emberéletben, felszerelésben sem esik kár : ) Ahol kikötök, az egy szūk, zegzugos "parkoló", a széliránytól, erōsségtōl függōen a nehéz, és a kutya nehéz ki-be állások között választhatok. Ha mégis sikerül valami, az nagy öröm é bódottá. A nagy szélben, a túl nagyban, a veszély legyōzése nyom egy komoly adrenalin fröccsöt, és biztosan segít a rutinok beidegzōdésében is. Három, ne fekedkezzünk azonban meg az átlagos menetekrōl sem! Nincs szebb annál, mikor langy szellōben hanyatt fekszem a fedélzeten, és nézem a csupakék égen vándorló felhōket! Vagy vontatom magam, és a gyakori vendégeimet a vízben, majd kiszállunk a Petrocsellibe "kávézni"... szóval összetett dolog, és akkor még az esztétikai élményrōl nem szóltam, amit egy szépen felkészített hajó okoz! Ha a vízkōtōl megtisztított, felfényezett fa fedélzet csillogásába belenézel, az a kortalanság élménye, még ha évente rendbe is kell tenni, súlyos dénárok árán is. A vitorla kikerekedése megfelelō szélben szintén az öröm forrása, bármilyen hihetetlenül is hangzik. Kín, és sebek szegélyezik az utat, metszō szél, forróság, szúnyog hadak, borulások, sajgó tagok járnak párban egy jó menettel.

Egy üveg hideg fröccs, jó társaság, a természet kéznyújtásra... Érted már?

Voltál kint?

Ja, délután 6-tól 8-ig.

És?

Hát, nem is tudom... ma nehéz volt. Először a felszíni csalikat erőltettem, volt vagy 20 rávágásom, némelyik meg is akadt, de a végén mind lemaradt. Jó a csalim, ezt a nagyot szeretik, csak mivel a horog is nagy, kiáll a vízből... így nehéz, valamit máshogyan kellene csinálnom. Szóval ma ezért nem fogtam.

Semmit?

Ja, hát a végén a d-fin sártróz gumi kihúzott a szarból. Ott a hátsó kanyarban volt két fekám. De az nem ér, szinte biztosra mentem, a kifolyóknál. Igaz is, oda közel kiszedtem a mederből egy 30 centis törpét... akkor feje volt, mint az öklöm. Aztán megjött Peti, és újabb fekák közt egy süllő is kinézett. Gyenge nap volt, na, majd hajnalban...

Egyszer csak lett ide egy tó. Nem nagy, és pláne nem vad víz. Nincsenek kapitális halai, viszont a szokásoshoz képest szigorúak a szabályok. Városi a környezet, néha nagy a zaj, sokszor keresztezzük a nem horgászók útját. Bárki, aki itt perget, garantáltan bajba kerül. Otthon, a munkahelyén, a megbízóinál, bárhol, ahol nagyon várják. Többnyire nem pénztárca kímélő, hacsak valaki nem eleve az UL-pergető szekcióból érkezik, és már megvan kb minden felszerelése, ami ide kellhet. De még ha úgy is érzed, hogy mindened IS van már, úgyis fogsz új vackokat venni, szóval fizetsz, mint a katonatiszt. Addiktív. Pár itt eltöltött peca után, mi másra tudsz gondolni, ha épp nem vagy itt, hogy mielőbb visszagyere?! Azon töprengsz, melyik sarkáról állj neki legközelebb, mi legyen a módszer, a csali, amivel sikert érhetsz el. Finomítasz, aztán jön a nano. De közben nőnek a süllők, nagy csalikra is odavágnak a fekák, szóval a felső mérettartományt sem hanyagolhatod el. Rájössz, hogy léggyel is lehet, a franc egye meg. Egyre másra fogod a szebbnél-szebbeket, és folyamatosan látod, hogy mások is gyönyörű halakat posztolnak.

Elvesztél, véged van. Olvad alattad a mindennapokat alátámasztó vékony jég, irány a pokol, neked már annyi.