Totum

Ez a kutya rendszer ismét kiizzadott magából egy gyönyörű eredményt, újabb jó barátunk vált országot. Sírni tudnék, törni zúzni, hogy miért nem lehet itthon megélni, hogy a rabszolgasorson kívül alig van jövőképe a zembereknek. Ha anyagilag nem is, de mindenképpen megbecsült tagja volt a társadalomnak (bár multival perget), és most kimegy valami gyökkettő munkára, mert abból ott nyugodtabban meg tud majd élni, éldegélni. Hiányozni fogsz, bakter, hogy rosseb ott egye az összes országrontót, visszamenőleg.
Sokkal csúnyábbakat nem merek írni, mert édesanyám is olvassa, és már ezen is ki lesz akadva. Bocsi!
Irány tehát Zsennye, ahol most így nyitjuk az évet, és egyben búcsúztatjuk a cimbit, eszünk iszunk, iszunk, és iszunk, és talán horgászunk is egy kicsit. A helyet már ismeritek, nem egy firkálmányomban szerepelt, üdítő példa arra, hogyan érezhetjük jól magunkat valahol. A rossz időzítésnek hála, mivel most vannak a tilalmak, alig valamire pícézhetünk,  jelesül a pisztrángsügér,  és a békés halak szerepelnek az étlapon. Átvitt értelemben. Így aztán, bármi meglepő, én most feederezni fogok, az ráadásul űzhető nagyon közel a büféhez. Szerencsére esőt jósolnak, ezért szinte 100% az esélye, hogy el fogunk ázni. Igen, szinte ez az egy, ami garantálható, ha jobban belegondolok. A feeder botjaim régóta megvannak, igaz hogy jobbára pergetni használom őket, de talán az eredeti céljukra is megfelelnek majd. Ahhoz képest hogy pergetek, van székem, állványom, csali kosaram, mittudomén, mindaz a kacat, ami ehhez kell. Több év gyűjtése, amiket talán most használok majd először, ebből is látszik mennyire megéri...
Az akinek egy csöpp esze van, és teheti, már mind a tett helyszínére érkezett, csak én és a Pék vagyunk olyan bénák hogy éjjel, sőt másnapra érjünk le. Igen, az a P.P. aki a statisztikák szerint majdnem világbajnok. Aki egyébként itt sincs, mivel valami más programra azt kamuzta, hogy fájós nyakkal kezelik.

Állítólag jó buli volt. Az egyik kanyarban akasztottam valami igazán nagyot (nyilván csukát), de már a dobás pillanatában azon töprengtem, ha valami hiba folytán halam lesz, hogyan cibálom majd ki. Több réteg vízbe dőlt fa állta az utamat, rá is húztam az érdeklődőt, és szépen le is verte magát a hal a jigről. Ezzel a horgászélményeim beszámolójának a végére is értem. Akcióm előtte, de utána sem akadt több, már ami a halakhoz kapcsolódhatott volna.

De azért nem hiába mentünk, a csapatást sikerült ipari szintre emelni, pedig ez rám pont nem jellemző, de miért tagadjam, így esett. Általában az ilyen kiruccanások során különböző elhajlásokra is sor kerül, a mértéktelenség, és a különböző italok felelőtlen mixelése kapcsán. Finoman meg is jegyeztem, hogy nem értem, minimum 40 év gyakorlati tapasztalatai kapcsán, hogy nem bírják a néven nem nevezett delikvensék megjegyezni, hogy piát nem keverünk. Mert abból csak a baj lesz.  A Móri&Lazi duó már az első este is bemutatott valami fergetegeset (Pék kollég ugye ott sem volt), amiről én akkor még szerencsésen lemaradtam, igaz, így az aznapi állítólag gyönyörű halaikat sem láttam. Másnapra ahhoz képest egészen jól álltunk, míg kedves Ferenc meg nem érkezett, a maga 3 éves üveg pálinkájával. De megjött Fecó, és néhányszor elpróbáltuk a koccintós ceremóniát. Aztán elfogyott a cucc, pedig biztosan nem volt annyira meleg, hogy magától elpárolgott volna, vagyis nagy valószínűséggel, több jel egy irányba mutatott ez ügyben, mi magunk fogyasztottunk belőle. Addigra már olyan jól éreztem magam, hogy elindultunk horgászni, és én a fentebb már említett feeder szakágat választottam aznapra. Sajnos, valakinek eszébe jutott, hogy enni is kéne valamit, így kértem jóféle debrecenit a büfében, és ezt utána lefojtottam egy fröccsel. Ez egészen bizonyosan hiba volt. A következő amire emlékszem az, hogy 4 órája ülök a part széli padon, a feeder szerelékem bedobva (nagy szerencsémre nem akadt jelentkező), rettenetesen fázom, nem jönnek a szavak, pedig jó lett volna egy SMS-t küldeni a még talpon lévőknek, hogy : SEGÍCCSÉG!, szorgosan gyakorolom a parti felhő-etetést, és úgy egyáltalán, testen kívül lebegek. EZEK a rohadékok természetesen dokumentálták a stációkat, nyilván nem lehetett nagy kunszt, amennyire emlékszem, semmiféle ellenállást nem tanúsítottam az ügyben, más, sürgősebb problémákkal voltam elfoglalva. A méregtelenítés befejeztével még sikeresen (négykézláb) felmásztam a montevereszt meredekségű kaptatón a budoárba (bár fényképes emlékek nyomán valószínűsíthető egy kisebb, kb. órás megálló egy nyírfa biztonságot adó villás ágán, majd valahogyan mégis elvonszoltam magam az ágyig. Érdekes, a szokásos kismajmok nem jelentek meg az ágat pörgetni, már ez is egy nagy haladás. Aztán hirtelen másnap lett. Nagy nehezen összecuccoltam, érzékeny búcsút vettem a szerető közönségtől néhány órás további (rovásomra történő) cinkelés abszolválásával, és hazakerregtünk. Aztán összepakoltam, és egy délutáni géppel elrepültem Lisszabonba dolgozni, sima ügy. Drága feleségem csak egy héttel utána merte bevallani, hogy (még a szokásohoz képest is) mennyire vállalhatatlanUL néztem ki.

Mi ebből a tanulság? Jó az, ha a bedobott, magukra hagyott botok ki is vannak kötve, ki tudja, bármi cunami megjelenhet balról váratlanul...

Nézed egy poszt képeit, a pár sor mellékelt szöveget, a fogott halakat, és önkéntelenül is elkezded irigyelni az elkövetőt. A nap süt, a fények varázslatosak, a felszerelés drága, és profi, a csalik jól kiválasztottak, és adják a halat, a könnyed csordul, úgy fáj, hogy ez megint nem veled történt meg.

Sima ügy, magam is azok közé tartozom, aki néha élvezetes pecákról számolok be, bár egyre ritkábban van erre lehetőségem, mert szerencsére sok a dolog. Olyan egyszerűnek tűnik, elindultam, megfogom, leképezem fénnyel, aztán jöhet a céener, és így még trendibb lehetek, szerinted is csak ennyi? Elmesélem egy ilyen sikeres napom.

Kényelmesen keltem ma, egyrészt mert a téli hideg előszele már beköszöntött, és én annyira nem szeretek fázni, de úgy vélem, ilyenkor hajnalban már a halak is inaktívak, de az biztos, hogy nem ugyanazzal a lelkesedéssel vetik magukat a műcsalira, mint egy nyár reggeli fényváltáskor, másrészt az óra elállítás miatt mire felkelek, már nem aktuális a nap első esélyének kihasználása. H. Viktor, okleveles sügérbuzerátor komám még előző nap rámírt, hogy ő támad, így aztán muszáj volt nekem is felkerekednem, hiszen nem hagyhatom, hogy egy messziről jött ember kifogja előlem az ÉN HALAIMAT. Azért először mégsem a kedvenc, hozzám legközelebb eső balatoni kikötőt céloztam meg, hanem egy csatornára mentem. Régóta piszkálja a csőrömet az ott található állomány, különösen egy speciális hely, ahol olyan védett részen bújnak meg őkelmék, hogy konkrétan nem lehet hozzájuk férni. Kényelmetlen módon hajigálva pár csíkos betyárt ki lehet varázsolni, de mivel mindig visszaengedünk mindent, hamar híre megy a víz alatt is a fogásnak, és védett, elérhetetlen helyre vonulnak a többiek. Ám! A melles-ruhát nem véletlenül találták fel, és bár fél méteres az iszap, hínár, és dús parti vegetációval benőtt víz egyéb gyötrelmei tartják fel a vállalkozó kedvű horgászt, ha magamra húzom, nincs, ami megállíthatna. Kezdjük az alapokkal! Mi van télen? Hideg, brávó. Milyen a víz, ha régóta hűvös napok járnak? Szintén hideg. Nagyon. 6-8 fokos, ami az elviselhetőség határát meglehetősen alulról súroló érték. Ezért aztán igyekszem is jól beöltözni. Jéger-alsó + farmer + bélelt horgász nadrág, aztán erre jön a gumi-melles. Melegnek tűnik? Biztosíthatok bárkit arról, hogy a fenti hőmérséklet ellen ez mit sem ér, vagy alig valamit. A hideg víz gyorsan támad, és magabiztosan bekúszik a rétegek közé, egyiket a másik után hatástalanítja, míg már érzéstelenítés nélkül lábat lehetne műteni rajtam. Viszont én már derékig állok a vízben, és a máskor oly remek szpoton kúszom befelé. Az első pár dobás sikeres is, jön egy csatorna-sötét színű sügér, nem nagy, hanem az a szép kicsi. Bíztató kezdet, bár másfél óra dobálás után végül ugyanitt tartok. Egyenleg: kilencven perc derékig a 6 fokos vízben = 1 sügér. Na jó, ezt hagyjuk. Irány Aliga, kockára fagyott koronaékszerekkel vonszolom ki magam a partra. Le sem vetkőzve csak bevágom magam a kocsiba, és maximumra tekert fűtéssel vágtatok tovább. Túl közel van azonban a két hely egymáshoz, vagy csak gyorsan hajtok, mindenesetre épp csak az felső réteget sikerül kiolvasztani magamon. Azért némi vacillálás után megszabadulok a mellestől, három nadrág csak elég lesz, vagy még sok is. Nem csigázom tovább az olvasót, végül egész nap ebben maradtam azon praktikus oknál fogva, hogy lusta voltam nekivetkőzni. De jól gondolom, hogy a pecára szánt időt senki nem pazarolná olyan felesleges dolgokra, mint az átöltözés? És átlagban is így jöttem ki jól, hiszen reggel lefagytam, délben megsültem... tökéletesen van ez így.

Tavaly nagyon kézre állt a sügerezés, sokszor kijutottam a vízpartra hosszabb-rövidebb időre, és a finnyás velencei-tavi jószágokon edződve a balatoniak között szép aratást végeztem, erre számítottam idén is. Egy pillanatra a történet végére ugorva elárulom, ebből alig valami sikerült. Míg tavaly UL-cájggal jigen cincált gumikkal voltam sikeres, idén többnyire azok fognak jól, akik a DS-ben nagy királyok. És az nem én vagyok. A lassú jiggelés még megy, a Pintér Petitől ellesett módszer, a már-már zsinórtolásba átmenő csalivezetés, az ok, de a DS még ehhez képest is türelemjáték. Ráadásul sem a végszerelék, sem a csali nem mindegy, és az általam hányavetin, 40-es florora kötött nem elég kicsi horogra szinte semmi nem jött. Kb 1:20-hoz fogtam Viktorhoz képest, ami csak azért nem volt 100% flusztláló, mert még a megérkezés elején egy ezüst kelével kiimádkoztam egy éppen méretes csukát a nád elől, vagyis ekkor már a betli rémének fekete felhőit sikerült elhárítanom a fejem fölül. Utána kb fél napot szerencsétlenkedtem a "durung" végszerelékemmel, mígnem meguntam, mivel még az érkezésekor, reggel szépen megkértem Viktort, hogy egy a sajátjával megegyezőt kössön nekem is, hátha úgy kevésbé tűnök majd balféknek, erre át szereltem. A csere be is jött, bár még mindig ő fogta a többet, azért végre sikerült akasztani pár darabot, úgy 20-25 cm felső méretig. Megjegyzem, kevesebbnek tűnik, és kisebbnek is az állomány, mint tavaly, erős gyanúm szerint helyi erők kishalazzák ki idén is a nagyját. Ami azért szomorú, mert ha egy-két évig jobban óvnánk őket, erőt vennénk a ragadozó ösztöneinken, a költségek számolgatásán, és nem vinnének el innen mindent, szép rekordok születhetnének. 2016, Magyarország, én így... mindegy.

Közben megérkeztek a szűk, baráti társaság tagjaiból ketten, Csaba, és Attila, és rögtön meg is álltak mellettem, egy három hajós szűk helyen, ahol egy nagyobb sügér csapat a hajógerincek alól a felszín közelében rabolgatott ki a gomolygó sneci-rajokra. Jóbarátokhoz illően szorosan mellémálltak, és együtt próbáltunk párat kivadászni közülük. Nem adták könnyen, de azért legalább egy humor-bombát sikerült Csabinak elsütnie, mikor a pár pillanattal előbb magam mellé letett szerelékemet nem találva segített, hogy "itt van, Imi bácsi". Basszus, tényleg nem látok... Mindenestre jó játék volt, hiszen nagy élvezet nézni, ahogy a woblert csoportosan követik, fel lehet húzni vele őket rendesen, és szó szerint, mert a felszínig jönnek, egészen mélyről. Ahogy elnéztem, ők ketten órákat töltöttek ugyanott, és végül eredménnyel is jártak, szép halakat posztoltak némely csoportokban. Aztán visszamentem Viktorhoz, és bár továbbra is neki jutott a több, és nagyobb, a resztliből nekem is akadt pár halacs. Ezzel szépen el is ment a nap, már a hátam is fájt, csak a szokásos, hogy majd kettéroppan, pedig igazán lájtos eszközökkel horgászom. Ja, és hogy teljes legyen a napom, hatra Pesten kellett lennem, egy laza üzleti vacsora kapcsán. Horgásznadrág le, maradt tehát a farmer-réteg, amit reggel már előre erre a programra gondolva vettem fel. Kis szerelvény-igazítás, és irány a pálya. Olyan este 11-re haza is értem.

Szóval. Ilyen egy igazán sikeres sztori háttere. Pár jó fotó, kínlódás, egy egész napnyi kitartás. Trükk? Az egy darab sincsen, azonban két nyitját elárulom, ha te is fogni szeretnél. Az első: idő. Egyszerű, de nem tudod megspórolni. Sokat járj vízre, ismerd ki magad a környékeden, legalább ott legyél kb király, ahol laksz (nem úgy, mint én), tanulj minél többet a nálad jobbaktól! A második, barátkozz veled hasonszőrűekkel, légy nyitott, és úgy segíts másoknak a te "vizeden", ahogyan azt szeretnéd, hogy máshol vendégként veled bánjanak! Meglásd, így egyszer te is a kezedbe foghatsz pár szép halat... a tecsó pultjáról : P 

Remélem, ettől még többen kedvet kapnak a... mihez is? No, csőváz!

Régi álmom, hogy egyszer sok, klassz halat fogjak, nektek nem? Elég sok mindent meg is teszek érte, abból a kis időből, ami a rendelkezésemre áll, megyek este, hajnalban, esőben, szélben, méteres hullámokkal táncolok,  és ezek szabad kombinációit gyakorlom. Ami eddig kimaradt, mármint ami a pergetést illeti, az az éjszakai harc a nagy süllővel, vagy azzal, mit ad az éccaka. Az volt az elmélet, ha csónakkal kimegyek estére, akkor több legyet is ütök egy csapásra: esti fényváltás, éjszakai felszíni rablások, hajnali fényváltás, reggeli friss peca. Amíg vízen volt a kabinos vitorlás hajó-testem, addig tán egyszer voltam, pedig az bitang kényelmes, hiszen lehet benne aludni, de azóta nem. Különösen nem kis csónakkal. A rengeteg hajnali horgászat okán kikukázott napok elgondolkodtattak, hogyan találhatnék optimális megoldást arra, hogy ha már egyszer nem alszom sokat aznap, hogyan használhatnám ki optimálisan, hogy elengedett a főnök...

Így jött az ötlet, hogy este menjek, reggelig kitartva, és P. Peti ehhez az elmehetek ötlethez azonnal csatlakozott. Jellemző, hogy bár egész éjjelre terveztünk kintmaradni, ő már jóval az indulás előtt megérkezett, hogy sügerezne egyet. No comment. Este 9-kor szálltunk vízre Dinnyésen, és órákig ladikoztunk, de sajnos alig találtunk halmozgást, sehol a csalihalak, és így persze a ragadozók sem jelentkeztek. Keringtünk, én hisztizem, Peti kitartóan hajigált, aztán kumtam egy órát a szuper kényelmes (egy frászt) csónakfenéken, és így telt el az éccaka. Ezer szúnyog lakmározott rajtunk, nekik legalább jó volt.  Még sötétben elkanyarodtunk a pákozdi kikötőbe, mivel ott ki van világítva, hátha találnánk némi halat. Mit mondhatnék?! Tömve volt kishallal, és süllő, balin felváltva rabolt, gusztustalanul nagy volt a mozgás. Mindenféle nem jó csalival próbálkoztunk, így aztán ránk sem hederítettek, úgyhogy innen is szomorúan, vert seregként távozunk. Mindezt én úgy nyomtam, hogy fejlámpája csak Petinek volt, és én egyre rosszabbul látok, mindezt egy olyan kapoccsal, amit eddig lusta voltam lecserélni, pedig nem lehet könnyen biztosítani (azaz nyitva marad, nyűgös bezárni). Egészen a hajnali fényváltás utánig nyomtuk a betlit, akkor értünk "sügérországba". Itt végre jött pár belőlük, megmentve a haza becsületét. Ügyesen fogdoztam őket, a szokásos finom cincálást alkalmazva. Peti azonban (szokás szerint) rugalmasan alkalmazkodott a változásokhoz, és a balinok megérkeztének első jeleire váltott (ez a nagy különbség közöttünk, ő több pályán gondolkodik, és azonnal vált), és akasztott egy őnt, ami vagy méterre kiugrott a víz fölé, ilyet még nem láttam élőben! Sajnos a zsinórja sérült lehetett, mert ezzel a lendülettel el is szakadt. Alig 2-3 dobást élt a csali, újonnan rakta fel...

Ezek Peti halai, én még fotózni is nyűgös voltam, meg aztán mit is, a leakadt csukát? Ehh...

Utána a sügerezést folytatva akasztottunk egy-egy csukát, csak neki ki is jött, még pár sügér érkezett, azután nem sokkal később feladtuk a napot. Vagyis még hazafelé megálltunk pár balinrablás ígéretére, én hisztizem még egy sort, és végre révbe értünk.

Borzalmas. Morale della favola: ha legközelebb nyitott csónakban ilyenre vetemednék, lőjetek le előtte, hogy ne kelljen hosszan szenvednem! Az éjszaka horgászó sporttársak előtt emelem a kalapom.

Lázasan túrom a dobozaimat, hátha találok még békéshalak fogásához alkalmas szereléket. Rekesz -rekesz hátán, de végül csak megtalálom azt az egyet, amiben még lapulhat ilyesmi. Meg sem nézem, csak behajintom a kocsiba, és irány Pest, ahol P. Pisti barátom várja a csatlakozást. Menet közben még üzenetek suhannak, de a leglényegesebb infó elmarad, nem tudom, hogy élte párja, főnöke, alias Roncsi éjjel bulizott, és nem szeretné, ha zörgésünkkel felébresztenénk. Így aztán bátran felcsöngetek, aztán, mikor egy lakó eggyel beljebb segít, még onnan is csöngetek egyet, hiszen arról volt szó, hogy kávézunk, és én azt hittem, náluk, a konyhában tesszük ezt. Hát nem. Válogatott gorombaságok repkednek, szerencsére én kimaradok a szórásból. Így aztán a soron kávézunk, helyi arcok, pecás örültek csatlakoznak az indulás szertartásához, üdv a Hallerben!

Közel van a tó, valami aranyos-pikkelyes-kocka, de a jobb fajtából, rendezetten előadva. Elhangzanak a szabályok, és mi elhelyezkedünk a tó legtávolabbi sarkán, ahova szerencsére a rakodás idejéig beállhatok a kocsival is, nem hiányozna még a cipelés a beállt derekamnak. Persze, minek kirándul az ember, ha nincs jól, kérdezheti bárki (és kis feleségem kérdezi is)? Ha egyszer most vagyok szabadságon, végre kisüt a nap... egy működés képtelen gerinc nem lehet a jókedv akadálya! Az eredmény a képeken, meguntam írogatni:

Miért ez az izgalom? Mi a pontos oka annak, hogy a süllő méretkorlátozásáról beszélünk?

Bármilyen korlátozás azért szükséges, mert nem tudunk megálljt parancsolni magunknak. Ha korlátozás, ellenőrzés nélkül hagynánk vizeinket, kettő perc alatt kipucolnák a megélhetési horgászok azokat. Nem is tudom őket kárhoztatni, még ha egyáltalán nem is tetszik a szabad rablás, túl régóta tart azonban, hogy az ország szegény, és ezzel szoros összefüggésben sokan próbálnak mellékesből bevételre szer tenni. 
Egyvalami soha nem hangzik el a viták során, és pedig az, hogy a kezelőnek elég pénze kell legyen a feladatai teljesítésére. Ez egy része állami forrásból érkezik, de nem hanyagolható el az a részösszeg sem, amit a jegy-bevételeiből gyűjt. Mivel a balatoni horgász-társadalom is meglehetősen heterogén, (nincs rá statisztikám, így csak tippelni tudom) a fő célja a többségnek az, hogy minél több halat vihessen haza. Ha ebben olyan szabályokkal akadályozzuk, amivel nagyon nem ért egyet, netán időt sem hagyunk a friss elképzelések megszokásához, hanem kérdezés nélkül rájuk erőltetjük azokat, könnyen úgy járhat a kezelő, hogy jelentősen lecsökken a bevétele. Outszájderként is biztos vagyok benne, hogy az nem segítene pl. az ellenőrzés hatékonyságának növelésében.

Visszakanyarodva a fő kérdéshez, ha a tavainkat nem a mellékest keresőknek szánjuk, hanem halban gazdag, horgászturizmust vonzó helyszínekké akarjuk változtatni, akkor bizony a lehetőségek és tiltások egészséges egyensúlyát kell létrehozni. Meglehet, ez egy hosszú folyamat, ha egy napon akarnánk megváltani a világot, valószínűleg a fejünket venné a népharag. Vagyis meg kell határozni az elérendő célt, ami nyilván a halbőség, és ezzel összefüggésben az állomány fokozottabb védelme.

Milyen módokon lehet védeni a balatoni süllő állományt?

Lehet tiltani akár évekre a fogásukat/elvitelüket.
Pozitívum: ez különösebb utána számolás nélkül bizonnyal eredményt hoz, vagyis azt a kánaánt, amit mi itt még sohasem látunk,
negatívum: drasztikus horgászengedély vásárlás csökkenést vonna maga után, a bevételi oldal hiánya miatt nem telne a feladatok finanszírozására.
Lehet emelni az alsó méretkorlátozást.
Pozitívum: több visszaengedett alsó méretkorlátozás alatti példányból valószínűleg több éri meg az ivarérett kort, és ívásukkal így elősegítik az állomány növekedését,
negatívum: a méret alatti halak elvitele jelenleg nemzeti sport, ennek megnehezítése a magasabb méretkorláttal több elvett engedélyt fog eredményezni; sok energiába fog kerülni az elcsábulók rendszeres ellenőrzése.
Be lehet vezetni a felső méretkorlátot.
Pozitívum: ha sikerül betartatni, a tó idővel egyre híresebb lesz nagy egyedsúlyú süllőiről, egyre többen választják majd horgászcélként, minden szolgáltatás, ami ettől függ, fejlődésnek indulhat,
negatívum: sok energiára lesz szükség, hogy a nagyobb halakat eladni szándékozókat sikerüljön kiszűrni.
Meg lehet szabni az egy engedéllyel fogható nemes halak éves darabszámát.
Pozitívum: figyelni kezdenek a hal elviteléért horgászók arra, hogy az elképzeléseiknek megfelelő fajú, méretű halakat fogjanak,
negatívum: többször fog visszakerülni a vízbe a sérült, méreten aluli példány, ami növelheti az elhullást. Nem tudom, hogyan lehetne megakadályozni. 

Az élőhalas, halszeletes készség eszközeit meg lehet határozni, akár több lépésben is. Meg lehet követelni a szakáll nélküli horog használatát, meg lehet szabni a horog minimum méretét, és lehet tiltani a többágú horgokat is. Ezzel párhuzamosan tanulmányokkal, cikkekkel, fogási beszámolókkal kell bombázni az írott, és elektronikus sajtót a kíméletesebb fogási módszerek eredményességét bebizonyítandó.

Pozitívum: megtanulva a kíméletes módszereket, jóval kevesebb sérülést okoznánk a visszaengedett fogásban,

negatívum: ha a horgászok nagyobb részét nem sikerül lassan megtéríteni az új elképzelések támogatására, csökkenni fog a jegybevétel, ami egy ördögi spirál.

Azt kell megérteni szép lassan mindenkinek (ha lehet, inkább jó gyorsan), hogy a kezelő a felhasználók alázatos kiszolgálója, és a horgászat maga: játék! És mint ilyen, nem az elvitt halról szól elsősorban, bár nem kizárva azt, hogy valaki a friss hal gasztronómiai élvezetéért is űzze ezt a sportot, arról szól, hogy élvezzük ki minden percét az időnek, ami megadatik arra, hogy a vízen tölthessük! Fogjunk sok halat, élezzük a lehetőséget, ami az állomány védelméből következik, és igyekezzünk a mainál jobb állapotban hagyni azt az utánunk következő nemzedékre!
Tilalom íváskor, akár fajspecifikus teljes tilalom időnkénti használata évekre előre tervezetten, alsó-, és felső méretkorlát lehetőségek szerinti növelése-bevezetése, a kíméletesebb módszerek elterjesztésének marketingje, az idő előrehaladta, ami alatt kikopnak a régi módszerbe belecsontosodott sporttársak (akiket nem hibáztatni kell, hanem, ha hagyják, tanítani, és megfelelően ellenőrizni), ezek megfelelő kombinációja nyomán érhető majd el, hogy a célhoz közelebb kerüljünk. Monitorozni kell a teljes folyamatot, és apró igazításokat tenni a gyűjtött adatok ismeretében...így lesz egyszer a jelenleginél egészségesebb, nagyobb átlagsúlyú balatoni fogas állományunk.

Mellék kérdésként felmerül a mélyre nyelt horog kérdése. Ha nem hagyjuk, hogy az engedély árának visszafogása legyen a kiváltás fő szempontja, akkor a kíméletesebb módszerek is könnyebben kerülnek majd elfogadásra. Azt tudomásul kell venni, hogy évtizedek megszokását csak lassan, és vagy drasztikus ellenőrzéssel, büntetéssel, komoly ismeretterjesztéssel lehet megváltoztatni, különben az engedélyekből származó bevétel a hideg vízre sem lesz elég.
A süllő mélyre nyelt horogból, vagy csupán a megfogásból adódó elhullásának elmélete? Nyeletéskor persze sűrűn előfordul, meg kell tanítani, rá kell szorítani a szakikat más módszerrel fogni. Pergetéskori sérülés? Ugyan már...

Csöng a fiókban a telefon, még szerencse, hogy éppen a kabinban vagyok, máskülönben nem hallanám a széltől. Így sem tudom felvenni, vissza kell hívjam oldalbordám, aki aztán szokatlan örömmel veszi tudomásul a jelentkezésem: él! újságolja sógoromnak. Hol vagytok? Pont kikötöttünk. És ti? A Petrocselli kávézóban. Ok, ott várjatok meg, odavitetem magam.

Azt hittem először, csak azért hívott, hogy szóljon, nem otthon vár. Mint kiderült, a gárdonyi kikötő melletti kávézónál akkor már tarajos hullámok voltak, és mivel ez a remek becsületvesztő pont a vízre néz, aggódott a drága : ) Volt is miért, nem egyszerű túra volt ez a mai. Barátom, Laci, hallott az új kabinos bútorszállítómról, és az opcióról, hogy esetleg vitorlázónak is átszerelhető volna. Rettenetesen rágerjedt, hogy beszállna anyagilag, mert ez őt húdenagyon érdekli. Igaz, hogy én egyáltalán nem tervezem, hogy a most remekül működő horgászhajót feldíszítem árboccal, kötélzettel, de meginvitáltam egy kora reggeli körre, hadd lássa a saját szemével, mitől is döglik a légy. A megbeszéltek szerint hajnalban még sms-t váltunk, hiszen a kimenetel erősen időjárás függő. Esőben, kettes viharjelzésben ki nem megyek, és a szeles idő sem emeli az élvezeti értéket. Hibáztam, tudom, de mivel neki nem jó bármikor, úgy döntöttem, egy kis széltől nem ijedek meg. Hajnalban többször felébredtem arra, hogy kemény eső veri a tetőablakot, esik, aztán eláll, majd újra kezdi. Négy körül aztán leosontam az emeletről, és megnéztem a gépen, mi várható. Az látszott, hogy az eső elvonul, egy kis permetbe tán nem halunk bele, mondjuk szelet az jósolt, gazdagon. De a teraszon állva ebből nem sok mindent lehetett érezni, úgyhogy belevágtunk.

Az elindulás, átkelés a dinnyési oldalra hiba nélkül zajlott, sajnos az eredeti tervemet a viharjelzés áthúzta, így a pátkai oldal ma kimaradt. Jobb híján a Rapala-kupa szeptemberi fordulójára, viharjelzés esetére kijelölt 2. pályára látogattunk (1., 2., kotrás, és a felette lévő lagunás rész). Ide viszonylag keveset jártam eddig, az elérhető hatótávomnak a legszélén van. Télen szeretem, sok csukát fogtam már a nádasai szélén, de nem sok hínárosa van, nappal óriási reményeket nem is fűzök hozzá. Egy csukát azért sikerült véletlenül kivarázsolni, Laci már vitte volna (nem horgász), nem is értette miért dobom vissza (volt vagy 35 cm). Gyorsan beszaggattam a legjobb körforgómat (tegnap jött postán), és innen kezdődött a kaland. Tekintettel arra, hogy ritkán járok itt, nem vagyok túlságosan ismerős. Találtam is egy behajló náddal fedett csatornát, ami reményeim szerint a kettes kotrás végén ér ki. Keskeny volt, hínáros, és sekély. Az én bödönöm gerincmélysége olyan, akár egy csónaké, de a kormány, az bizony leér vagy 70 cm-t. Igaz, felnyitható, amikor éppen nincs a felhúzó kötél a csiga mellé beszorulva (mint most), olyankor magától felcsukódik (előre menetben). No, "lássunk világot!" címszóval behatoltunk a csatorna rejtelmes félhomályába. Eleve nem volt túl bizalomgerjesztő, de az első 30 méteren legalább az látszott, hogy vízen megyünk. Aztán behajoltak teljesen a széléről a nádak, aztán ellepe a maradék felületet vastagon a hínár... aztán egyre sekélyebb lett víz... Laci szerint ki kellene tolatnunk, és bár igaza van, hajt előre, hogy majd én tudom!, és persze a tény, hogy nem olyan könnyű az! Egyszer csak, úgy tűnik, felragyog a napunk!, egy Y kereszteződés hínármentes felszíne tárul a szemünk elé. Itt a pillanat, úgy visszakozhatom, hogy tán a becsületen sem esik nagy csorba, gyorsan bevágtam pördülőbe a hajót. Próbált már valaki egy majd 7 méteres "monstrummal" egy zsebkendőnyi helyen megfordulni? No, ezt így kell elképzelni. Azért sikerült, és már-már hálát rebegtem, amikor megállt a motor. Addigra kétszer pucoltam le a csavarról a növényeket, most is ezt próbáltam újra, de nem, megadta magát teljesen. Ültem egy kicsit magamba roskadva, és vakartam a fülemet, hogy mi a fránya nyavaja legyen. Levettem hát a meghajtást, lecsavartam a propellert, eltávolítottam a ki tudja mióta rácsavarodott damilt, visszaépítem... "gázt" adok...semmi. A szél erősödik, pont szembe fúj a keskeny csatornában, tol minket vissza. Aztán elakadunk, nyilván leér a kormánylapát.Keresztbe leparkolunk muszájból, és csak nézünk egymásra, két balfax, hogy most mi legyen?! Akkor evezünk, határozom el, de előre fázom, mi vár ránk, amint kiérünk csatorna nádasából, ezt a bödönt ha oldalról megkapja a szél, megy, amerre akar, nem lesz egyszerű móka. Mindegy, két oldalról kiülve a kabin mellé, a nádon kapaszkodva húzzuk magunkat előre, a kezdeti iszapból kicuppantás után centiméterenként, de haladunk előre, aztán kiszélesedi az út, és már csak egy oldalon érjük el a húzódzkodót. Látom már, hogy ez így nem lesz jó. Egy kis kapát előveszek, hogy majd azt előre dobálva húzzuk magunkat, sosem járt büdös iszapot fröcskölünk fel, és egyre közelebb ér a következő etap, ahol már evezni kell, és telibe ver majd a szél. Sebaj, aggódni ráérek majd akkor, ha odáig eljutunk. Közben azért újra összerakom a motort, ami természetesen jelentősen átmelegedett a hínár ölelésében való erőltetéstől, a vízbe visszarakva reméljük, hogy egyszer csak újra elindul. ÉS LŐN! Visszajött közénk, megmentette a becsületet! Sem cimborákat, sem vízirendészetet nem kell riasztanom, saját lábon hagyhatjuk el a tetthelyet. Lacira hagyom ismét a kormányzást, és dobok párat, úgy teszünk, mint ha eddig minden simán ment volna, mutogatom, hol merre forduljon. Itt jobbra! Az utolsó pillanat után szóltam, nem nagyon látszott az átjáró, és a bödön csak a kormány, és a motor együttes fordításával "perdül", amúgy óceánjárósan 2 km-s körrel fordul. Rá is megyünk szemből egy zsombékra. Felülünk rá, aztán lassan lecsusszanunk, úgy tűnik, minden rendben. Laci kérdezi ijedten, minden rendben? Én hátrafordulva nevetek, hogy ne nyugtalankodjon, amikor csobban valami elöl. A kilógatott horgony szakadt le. Itt azért már lepittyedt a szám. Tovább! Nincs az az isten, hogy belemenjek a vízbe. A nádas alatt visszaosonunk az agárdi kikötőnkhöz. A körnádtól vonul előttünk a Fuska, egy fém csónak, autó felépítményekkel esőállóvá téve. Akkora felület, hogy vitorla már nem is kell rá. Driftelve fordul be a kikötőbe, mi meg repesztünk utána. Aztán észreveszem, hogy a spori bajban van, lassítok... még... telibe hátrafelé forgatom a motort... de megyünk tovább ezerrel, úgy tol a szél. Rá a Fruskára, és a kikötőre úgy általában. Horgony ki, ez lassít egy kicsit, és benavigálom a hajó orrát egy félakkora résbe két másik csónak közé, mint amekkorák vagyunk. A spori a helyére befordulóban keresztbe elakadva áll, mozdulni sem tudunk tőle. A bödönt beékelődve hagyom, majd Laci tartja, kimászom oldalt, és közösen befeszítjük Fruskát a helyére, cipőkanállal, de megy. Közben azon töprengek, mi hogyan csináljuk? Máskor, feleekkora szélben sem leányálom, ez meg folyamatosan erősödik, már vagy 50 km/ órás. Tudom, hogy van egy nagy horgony a kormányállásban, kötök rá kötelet, és kidobom, az majd megtart, és lassan beengedjük magukat. Ja, jó lesz! Még végig sem gondolom a dolgot, amikor Laci kifordítja az eddig biztonságba ékelődött hajót, mint kiderült, valami vasra emelgette az oldallécnél fogva a hullám, és nem akarta, hogy baja essék. Csak nem értesített előre a szándékáról, és ott ültem horgony, és terv nélkül... Szerencsére a szél megfordított farral, és pont befújt a helyünkre. Nincs mit szépíteni, közöm nem volt hozzá. Bekötöttem, lezártuk,megmenekültünk.

Csörög a telefon, de nem érek oda, hogy felvegyem. Visszahívom, a főnököm az: ÉL! újságolja a kávézóban...

Hát újra rávettek. Pedig legutóbb megfogadtam, hogy ide még egyszer nem megyek. Hosszú az út. Kevés a a hal. Pénzbe is kerül. Fárasztó, és egyébként is: ha akarom, 10 perc alatt vízen vagyok itthon. No, nem megyek, hagyjatok!

Hosszas könyörgés nyomán, aztán mégis kötélnek álltam.

" Imi, gyere!"

"Na, jó."

Csütörtökön már nem aludtam, harcsákat, és több száz pontot vizionáltam. Szombat reggel aztán "A" horgászboltban kezdtem, egy rakás igen fontos műcsali megvásárlására pocsékoltam a pénzt. Móri Pisti onnan velem utazott, Csupi, és Marci, (akik amúgy Károly, és József), egy másik autóval alkották konvojunk hátvédjét. Ne akard megérteni.

A verseny linkje: http://www.kalapeca.eu/versenykiirasok/128-ivbolyhos-csapat-perget-kupa.html , és az

V. Jubileumi Bolyhos Csapat Pergető Kupa névre hallgat itt megrendezve: Robinson Szigetek - Szécsény.

Szerény étel készülgetett, ez fogadott minket, a délelőtt érkezőket:

Mivel elvileg ezt a napot a terep felderítésére szántuk, gyorsan nekiálltunk szerelni:

Pakolni:

Nagyot mondani:

Bokrot akasztani:

Betépni:

Stratégiát gyártani, okoskodni:

Még többet:

Az itt megbeszélteket természetesen azonnal átültettük a gyakorlatba (a siker legkisebb esélye nélkül):

Ezzel az esély nélküli dologgal többen is próbálkoztak:

Míg a nap le nem nyugodott.

A nálunk kitartóbbak a vízben állva gyötörtették magukat a körülöttük rabló balinok által.

" Amíg meg nem fogom, ki nem jövök a vízből", hangzott el a bátor ígéret. A balinnal persze ezt senki nem közölte, így aztán, egy csuka jött helyette.

Csupival addig vakaróztunk a parton, míg befutott Peti, és Dini is, így teljessé vált a csapat. Kapitányunk enyhe másnaposságát megfázással álcázta, és bár olyan pocsékul érezte magát, hogy még a SÖRÉT IS NEKEM ADTA!, a szalonnasütésbe azért besegített.

Ez már a verseny reggele, itt adták a jó kávét, és egyéb gondolatébresztő söröket:

Néhány bevetésre váró eszköz:

A parkoló véletlenül épp a szeszmérőre nyílott...

Egész szép tömeg verődött össze, 16 hat fős csapat, és a kísérők:

No, ki az, aki bemutat a "fotósnak"? Aki a rajt után egy órával visszafekszik aludni. Kösz, csapattárs!

Egy gumis is erre oldalog éppen:

Itt még teljes a csapategység.

Mindig van, akinek csak a szája jár:

De akad dolgozó is a páston, dicsőség a hősöknek! Pecások, és a forróság... brrr.

Arcok a liftből:

A Lényeg.

Indulandusz.

Egy darab pálya. Vagy tök üres volt, vagy béna vagyok, mert a legjobb, ami itt történhetett...

... az a hátam mögött a büfében sülő hús, és a hideg sör volt.

Csapatkapitányunkat itt láttuk utoljára, mielőtt cserbenhagyott bennünket, és visszafeküdt aludni. Örömömre azért gyorsan megakasztott egy bokrot, és beszakított valami vélhetően beszerzési áron is rettentő drága csalit. Asszem fűzött kutyakajával próbálkozott éppen.

Ülve peca! Apám! Ez ám a fejlesztés. Keccs end rilex.

Úttörő horgászmódszerek is bemutatásra kerültek:

Volt persze, aki a ferpléj szellemében minden 4 halból hármat elengedett...

..és akadt, aki véletlenül kabát helyett szájba akasztott egy-egy harcsát.

Igyekeztem olyan merítőt kölcsönadni, aminek lejár a feje, az "adjunk még egy esélyt a halnak" mozgalom keretében, ami kizárólag a mások fogására vonatkozik, de csak nem bírták elrontani.

És csak simán a képembe nevet. Klassz. Legközelebb olyan merítőt kell hozzak, ami alul nincs összevarrva...

Egyre másra potyogtak a harcsák. Mármint: másoknak.

Azért végül hasznosnak bizonyult, hogy elhoztam a kishalas merítőmet.

Kicsit még bohóckodtunk. Mármint egyesek.

És a kettesek is.

Amíg el nem esett ez a hatalmas jószág.

Igyekeztem a legjobbat kihozni a képből, de vagy 2 méteres kéz kellett volna hozzá.

Aztán elesett a nap hala is.  1,2 méter, 12 kg. A tisztelt elejtő nénikéjét a távolból is üdvözöltetem!

Itt láthatók azok az elvetemültek, akik velem együtt még a dudaszóig reménykedtek.

Pihen a komp, kikötötték...

Már csak egy kis ebéd volt hátra...

... és az eredmény hirdetés 4 órás tortúrája.

A főrendező úr felsorakoztatta az áldozatokat...

És órákig csak beszélt, beszélt. Naná! Minket kiállított a napra, ő pedig az árnyékből magyarázott. Mintha nem lett volna elég büntetés maga a verseny ebben a kánikulában : )

Apránként felvonultak helyezésük sorrendjében mind a csapatok, aki nem látható nálam, küldjön fotót, és kiegészítem az albumom!

A legnagyobbat fejlődő csapat:

2 perc alatt 4 hellyel javította a helyezését a webfishing csapat, tekintve hog a rendezőség laza 100 pontocskával elszámolta magát...

Így előre ugrottunk a hatodik helyre, ami ahhoz képest visszalépés, hogy tavaly valami hiba folytán az ötödiket sikerült elérni (akkor még nélkülem), de óriási fegyvertény tekintve, hogy öten hergásztunk hat helyett. Kösz, Pisti!

... és csak magyaráz...

A tűzőszúnyog-imitáció itt nem játszott : )

Helyette jönnek a különdíjasok. A legfiatalabb versenyző:

A legtöbb kifogott hal:

A legnagyobb hal:

A legjobb ebéd:

És a legjobb női versenyző. Legalább van egyvalaki a családban, aki tud halat fogni.

És íme, a harmadik helyezett csapat, óriási ováció, és gratulálok!

A második helyezettet már jobban irigylem, nekik inkább több pálinkát kellett volna inniuk.

Az első helyezett pedig kifejezetten ... ööö ... khmm. A franca, hát, jó: GRATULÁLOK!!

Jelzem, ez egy vándor kupa! 

 Jövőre, ugyanitt. Ezúttal majd kicsit több halat kötünk le előre : )

Mindenkinek van egy álma... nekem több is akad. Az egyik ezek közül az, hogy olyan hajóval járjam a vizet, amiről stabilan lehet dobálni, és még éjjel is kényelmesen kint lehessen maradni rajta. Csónakban eleve nem gondolkodtam, tekintve hogy Peti barátomét ha akarnám, bármikor használhatnám, és mert billegősnek találtam amit eddig próbáltam. A milliós darabok használati értékének tesztelése fel sem merült... Első próbálkozásom a NIMITZ fedőnevű vizikerékpár lett, ami remekül hozta a kívánság listám néhány elemét, arról nem is beszélve, hogy rengeteg ismerős járt rá: örömésbódottág : )

Nappali békés-halazásra, éjszakai túrákra azonban korlátozottan alkalmas csupán, lustaságom, és kényelmességem okán kizárt, hogy ezen hajnalig nyomorogjak. Beindítottam hát a kettes fokozatát a hajtóműveknek, és megszületett ez a bödön:

Ez az az orr-rész, ahonnan a korláton megtámasztva a lábat lehet dobálni, fél méterrel a víz fölül, 5 méterre a hajót kormányzó kapitánytól, akadálymentesítve élvezhető az élet! Marlin elfogó yachtokon láttam hasonlót, bár az összegek közt valószínűleg billeg a mérleg...

Még a nagytakarítás előtt, évszázadok mohos lerakódásai segítik a tájékozódást.

Retró kép: régi hajó, favorit, suzuki.

Pihen a komp, kikötötték.

Kidőlt árboccal árválkodott a dinnyési Mohosz-kikötőben, évek óta használaton kívül mohosodott. Egy gyors egyezkedést követően leszereltük az árbocot, kötélzetet, minden útban lévő veretet, és áttettem a székhelyét a saját egyesületem tanyájához.

A VVSI-re néz, egy kisebb vízfelületet meg lehet horgászni belőle, nem kizárt, hogy az első éjszakai horgászatokat kikötve fogom abszolválni, amurok, harcsák is előfordulhatnak ilyen helyen, csak győzzem őket elrángatni a kikötő lábak alól... Egy óriási kapásom már volt is valamelyik reggel, arra ébredtem, hogy a harcsázó szerelék orsója veszettül kerepel... Boldog mosollyal vetődtem utána... még épp sikerült meglátnom, amint egy bitang hattyú keresztülgázol a 70-es fonotton : ) Legalább izgalmasan kezdődött a reggel!

Másnap Dini barátom kölcsön akkujával megtámadtuk a tavat, ami úgy nézett ki, hogy ő horgászott, és fogott, én dobáltam, és vittem a hajót... egyszerre nehezen megy a kettő. Én még csak a haladást élveztem, amikor ő már elkezdte aprítani a csukákat, balinokat. Itt még szemüvegben. Aznap vette.

Miután lefogott a pályáról ezer csukát, és balint, megígértem, hogy a következőnél belevágom a vízbe, és jöhet úszva haza. Hangosan, és sokáig röhögött rajtam. Amikor a szemüvege beesett a vízbe egy hal kiemelése közben, és háromszor bemászott, lemerült érte, akkor azért nekem is csorgott a könnyem. Sajnos, a vízből kimászós kép közlésére nem kaptam felhatalmazást.

A projektnek egy gyenge pontja, hogy titokban készült, főnököm még semmit nem tudott róla. Egy vasárnap délután ezen is átestünk, szerencsére már a nagytakarítás utáni állapotra érkezve örömmel vette át oldalbordám a kormánykereket. Ritka alkalmak egyike: más gájdolt nekem : )

A következő próbakörre már teljesen felkészülve érkeztünk, két 100Ah-os akkuval, összes bottal, csali hegyekkel indultunk, most Dénes vezetett. Igazából is, mert azonnal elkezdett fogni. Szerencsére ez alkalommal nem lejtett a pálya, még egy picivel több is jutott nekem, írjuk talán annak a számlájára, hogy most csak a dobálással kellett törődnöm?

Olykor egyszerre ketten fárasztottunk, hitted volna a Velencei-tóról?

Másfeles lehetett a legnagyobb, erős, jóllakott népség lakik erre.

Jó itt, Velencei-tó!

Rengeteg az anomália, biztosan nem csak én látom így. Bár a horgász lételeme a panaszkodás, a megfelelő mennyiségű hal fogásának kötelező hiányolása, azért ez több annál, mint amit simán szőnyeg alá kellene söpörni. Nincs elég hal, irgalmatlan erőfeszítéseket kell tenni, ha valaki rendesen akar fogni, elveszi az ember kedvét a sok sikertelenség. Mik ennek az okai? Hogyan lehetne változtatni rajtuk?
Nézzük, mik a vizsgálandó elemek: víz mennyiség, vízminőség, iszap, beton partszél, természetes táplálék, természetes szaporulat, telepítés, tájidegen fajok, halászat, húshorgászat, rabsicok, hatósági szabályozás, hatósági ellenőrzés, turizmus, civil részvétel... kihagytam valamit?

A víz mennyisége nehezen változtatható, hiszen a tó tudottan kis vízgyűjtő területről töltődik, a Zámolyi-, és Pátkai-tározóval, a zsilipekkel a lehetőségekhez képest jól szabályozzák. A vízminőség szubjektív megítélésem szerint remek, amióta járom a tavat, fürdök benne, laikusként megfelelőnek tartom, ebben nyilván sokat segít a szántóföldi gazdálkodás valamelyest elfordulása a műtrágyáktól, kemikáliáktól, és a tó körüli csatornázás elkészülte. Az iszapot ugyan a 70-es években kitermelték, de egy új komoly kotrásra ismét szükség lehet. Ez természetesen előzetes vizsgálatokat feltételezne, és a környezeti hatások felmérését, az élőhelyre gyakorolt hatásának tanulmányozását. Mivel ez egyben a turisztikára is nagy hatással lehet, és költségei is óriásiak, egészen bizonyosan szükség lenne (lett volna) egy Velencei-tó önálló régió kialakítására, hogy a források elérhetőek legyenek, erről azonban alighanem már lecsúsztunk. A beton partszegély ezzel összefüggésben lenne változtatható, a költségei nyilván iszonyatosak, számomra elképzelhetetlen, hogy ebben változás történjen. A jelenlegi beton védművek állapota leromlott, mintha nem volna gazdájuk, az idő előrehaladtával a természet visszafoglalja azt, ami az övé. (Ami picit jó hír ebben, hogy bármekkora kárt is okozunk, annak hullámai hosszú idő távlatában elcsitulhatnak.) A kikötők, mólók jó hasznosítása lehetne egy kitörési pont, ez egy komplex kérdésként kezelt tó hasznosítást feltételez, hiszen mindez csak akkor lehetséges, ha egyszerre történik meg a halállomány, az épített környezet, a turizmus fejlesztése. Nem egyszerű az ügy, és a jelen gazdasági állapotokat tapasztalva valószínűleg csupán nagyon apró lépéseket lehetne tenni benne. De valamerre határozottan el kéne indulni, a hosszútávú irány helyes kijelölése (és aztán az ahhoz való ragaszkodás) már önmagában is felpezsdíthetné a minden értelem álló vizet. Üresek a horgászkikötők, amiket pedig okos szerződésekkel privát kézre adva talán újra életet lehetne ide vonzani. Alig hiszem például, hogy a kishajózást nem lehetne itt megsokszorozni! Igaz, az agárdi VVSI néhány milliárdos beruházása sokat fog jelenteni, bár fogalmam sincs róla, hogy ez az irdatlan összeg, az ezt megelőző tartozások felhalmozásával együtt nem egy feneketlen zsákban fog-e ismét kikötni? Az biztos, ha megvalósul amit oda megálmodtak, az jó értelemben "megfertőzheti" a környéket. Igaz, koncentrálja is az előbb említett kishajós életet, az is lehet, hogy teljesen elszipkázza máshonnan a lehetőségeket. De még az üres kikötőkkel is lehetne mit tenni, például le lehetne keríteni a fő medertől, és ivadékot lehetne benne nevelni, vagy kis, lekerített fizetős "horgásztavakat" kialakítani ott. Az ivadék helyszíni előnevelése egyébként is hasznos találmány, nem véletlen, hogy a Tisza-tavon már így próbálják az utánpótlást olcsón előállítani. A telepítésekről a neten nem található sok minden, a Mohosz oldalán 2009-es adatok az utolsók. No comment... Jó volna, ha civil szervezetek képviselői ott lennének az előre bejelentett alkalmakkor, hogy a tóba tett mennyiség, minőség ellenőrizhető legyen! Azt is milyen szép volna, ha nem úgy "szórnák" be a kevéske halat, hogy azt egy hét alatt kifogják a húsra éhes, amúgy jogosan, horgászélményt követelő szakik. Vajon ha adnánk esélyt ezeknek a jószágoknak belakni az élőhelyüket, fejlődni, nőni, szaporodni, azzal mennyiben változhatna az állomány? Képesek egyáltalán ezek a hibridek utódokat adni? Vagy a rosszul értelmezett költséghatékonyság jegyében olcsón, gyorsan növő, de steril tenyészetekből oldja meg a kezelő a nyűgös házi feladatot? Nincs adat, és ez dühítő, minél jobban belemennék a részletekbe, annál inkább belelovallom magam abba az igen rossz érzésbe, hogy át vagyunk verve, és a befizetések az apparátus eltartására mennek, nem a tagság örömére fordíttatnak.
Mit eszik a ponty e szép tavunkban? Hiába tapogatom úszás közben a meder alján az iszapot, kagylót (hát még telepet) véletlenül sem találok. Olvasva Varga András 2006-os tanulmányát, abból az derül ki, hogy a kagylók mennyisége DNY-ÉK irányban csökken, ami oka a befolyók hatása a faunára. Ezzel biztosan lehetne mit kezdeni, milyen szép lenne kagylótól sebes, kemény szájú, harcos nyurgákat fogni! Apropó, nyurga pontyot kérem telepíteni a tóba! A tavaszon amit pl. Dinnyésnél betettek, és aztán szinte azonnal horogra is akadtak, azok között igen sok volt a láthatóan beteg, testalkatánál fogva amúgy is csekély sportértéket képviselő példány. Vajon ezeket azért vette a kezelő, mert azt gondolja, jó lesz "ezeknek", darab-darab?! Milyen jól el tudnám képzelni azt az ideális állapotot, amikor a tavi halászat kifogja a busákat, a felesleges, az állományt pusztító harcsákból amit lehet, és egy tó közeli feldolgozóban netán felfüstölnék, konfekcióznák a horgászok által bevitt példányokat is! A vendéglátóknál megszigorított ellenőrzések folytán a rabsicoktól beszállított hal mennyisége csökkenne, hiszen az eredetét így nem lehetne bizonyítani (így azt keményen büntetnék), azonban a közösségi feldolgozóból ellenőrzött körülmények között jutna jó minőségű hal minden asztalra... Ébresszen fel valaki! Mikor találkozott horgásztárs komoly ellenőrzéssel? Akikről sejteni lehet, hogy a húsért horgásznak, fenékhorgoznak, hálóznak, villanyoznak azokat megfogják valaha is? Igaz, ezzel lassan már nem kell törődni, mert ők is panaszkodnak, hogy már-már nem éri meg az energiát, inkább mennek külföldre. (Hozzáteszem, olasz horgászbarátaim egyre hangosabban emelik fel hangjukat a kelet-európai - magyar - húshorgászok civilizálatlan fosztogatásai miatt, nekem meg ég a bőr a képemről helyettük is.) Lehetetlen kérés, hogy a hatóság végezze a munkáját rendesen? Lehetséges az, hogy egyrészt erre sem jut elég pénz, másrészt tudják, hogy az átlagos horgász úgysem fog (így aztán nincs mit ellenőrizni), harmadrészt félnek-szégyellenek vízre szállni, annyi a panasz?
Micsoda gyöngyszem lehetne ez a tó az ország közepén, ahová örömmel jönnének hazai, és külföldi horgászturisták, és míg ők a hobbijuknak élnek, a család a strandon pihenne (költene)?! Milyen Európa hírű horgászversenyeket lehetne itt rendezni, megfertőzve a jövő nemzedékéből minél többeket?! Milyen fejlődő horgászközpont lehetne, ahol új-, és új horgászmódszerek elterjedésével, kitalálásával, horgásztúrák szervezésével lehetne hírünket vinni a nagyvilágba? Simon képviselőnk szerint a tónak komoly marketingre van szüksége, ami teljesen igaz. Ám szabad hirdetni olyasmit, amiről előre tudjuk, hogy csalódást fog okozni? Pár hatásos változtatással ismét megtelne a part, de így, csak a lassú pusztulás marad. Az, hogy az állami-, területi jegyekhez nem lehet időben hozzájutni, hogy az őszről a szemét még mindig kint van a parton, csupán hab a tortán.
A tó pedig, mintha tudná, hogy utolsó leheletével védelmeznie kell lakóit befagyott, de épp csak annyira, hogy a mérgelődő horgásznak esélye se legyen rámenni a jégre, és átadnia magát az optimizmusnak : )
Ez volna a boldog új jövő?