Totum

Ismét olyan helyekre mentem pecázni, ahová normális ember a lábát sem tenné. Igaz, nem is róluk szól ez a szösszenet. Először is autóval hajtottam be pár földútra, ami így utólag nem volt annyira egyértelműen jó ötlet. Egy helyen, ahol félreálltam a fák közé, úgy tűnt messziről, pici hó van csak a fagyott talajon, de valami belső sugallatra hallgatva aztán mégsem hajtottam rá, inkább begyalogoltam. Több helyen beszakadt a jég alattam, vagyis ha bemegyek kocsival, még most is ott dagasztanám a sarat. Azután a meredek, csúszós, hóval borított gátoldalon többször hanyattvágtam magam, csak azt sajnálom, hogy nem tudom megmutatni, ha én jól szórakoztam magamon, akkor nektek is tetszett volna. Estem akkorákat, mint az ólajtó, mivel a botom épségéhez görcsösen ragaszkodtam. Amit amúgy sem volt egyszerű bejátszani a bokrok közé, mivel egy közel 4 méteres feederrel úsztatom a műcsalit, méterenként hetvennégyszer akadtam el vele a tűskésben. Amúgy csodálatos helyet fedeztem fel magamnak, a hótakaró miatt jól látszott, hogy csak állatok járnak arra, nyulak, rókák, fácán, őzek... és én. A poén egyik részét lelövöm, hallal egyáltalán nem találkoztam, bármilyen ígéretesnek is tűnt a pálya. A képen egy előző alkalommal fogott, bár ugyanarról a vízrendszerről származó makócápa látható.

No, de mivel nem fogtam semmit, mi több, még kapásig sem jutottam, volt időm picinyég gondolkodni. Nemrég belefutottam egy sztoriba, domolykózás közben fogtam egy tilalmas halat. Olyat, ami a környékemen a mondák szerint létezett csupán számomra eddig, én még életemben nem fogtam ilyet vad vízen. Vagyis nem horgásztam rá, egyértelműen random esett be. Csabi barátom pont látta a fogást, jelentősen zaklatott (naná, utálta, hogy fogtam), hogy mielőbb visszakerüljön a vízbe (nem ő, a hal), ezért aztán mintegy 13 másodpercet töltött a levegőn, életem haláról a vacak telefonommal nyolc gyors felvételt készítettem, 0,75 lett belőle jó. Ezek után egy zárt csoportban megmutattam halat, persze rendesen utáltak érte, ami azonban teljesen rendben van, pont belefér a baráti ugratásba. Egy ismerősöm azonban azzal talált meg, hogy miért tartottam a fotó miatt olyan sokáig kint a halat, és hogy mekkora gáz, hogy közreadtam, majd felsőbbrendűségét ezzel bizonyítva kilépett a csoportból.

Namármost. Mit érdekel engem (amúgy de, csak igyekszem úgy tenni, mintha mégsem)? A konkrét eset kapcsán azonban egy kérdés csak megakadt bennem. A ló innenső oldalán rengetegen kaszabolják a halat, biztosan ti is ismertek elrettentő eseteket, a tavaszi balatoni süllő-armaggeddon, a hárosit lehúzók, a kisebb rabsicok, akik a halból élnek, a kapálók, és a napi limitnél, méretkorlátozással nem törődő mindennapi horgászokról ki nem tud? Ennek ellenpólusa a  keccsenrilíz térhódítása, azon sporttársak jóvoltából, akiknek játék ez a sport, és óvják az ellenfelet, nagyon helyesen. Van olyan, aki egyáltalán nem visz el halat, akad, aki csak ritkán csábul el, van, aki a törvények adta kereteken belül fogyaszt. Ez mind rendben is van. Az egy, amit nem értek, miért kell egymást cseszegetni? Vagyis, miért kell a ló túloldalára átesni, és olyasmibe belekötni, ami nem is igazi probléma, úgy beállítani, mintha bármi helytelen történt volna? Elvenni a másik kedvét, örömét, a horgászat, vagy akár bármi más téma kapcsán mostanában mindennaposnak számít, ám nekem rendkívül szánalmas dolognak tűnik, csak sajnálni tudom, akinek csak negatív dolog jut az eszébe.

Végezetül az utálatos tilalmas halról egy jól sikerült fotó:

 Na, csőváz! Fogjatok szép halakat, de ne álljatok át a sötét oldalra! 

Ps.: Otello leszállt a fészkére.

Hosszú évek gyötrelme koncentrálódik itt egy pontba. Befagytak a vizek, metsző szél fúj, és én ki nem teszem a lábam a biztos melegből. Valamit azért mégis kell csinálnom, ha mást nem, hát gyenge elméleteket gyártok a jövőre nézve.

Holnap még biztosan nem megyek tehát ki, mert mittudomén, milyen programom van, de tán a jövő héten még kitart a jég, és tán gyengül a hideg is. Ha akkor összejön, egy jó csukás vízre kinézek, vertikál, vagy élő csalis cincogásra.

Ha elmegy a jég, attól függően, hogy ez mikor lesz, ha szerencse úgy hozza, hogy ez még tilalom előtt megtörténik, akkor lesz esélyem kövest, sügeret, csukát kergetni. Ha kiolvad, és vagy pár fokosra felmegy addig a víz hőmérséklete, de legalábbis kisüt a tavaszihoz hasonló nap, kajakja pattanok, és egy hinaras-nádas rejtett zugában nézek körül a környéknek. 

A tilalomban feederezni, matchezni fogok, van már kényelmes székem, állvány, minden, ami csak kell, irány a dinnyési kikötő. Közben persze javul majd az idő, és kitavaszodik, immár biztosan helyt adva az idei új hobbinak, vitorlásra szállok. Később, ha majd újra szabad lesz, arról fogok a Velencei-tó eddig elérhetetlennek tűnő pontjain balinozni, pergetni. És sörözni járni, valamint gyerekeket gájdolni. Aztán csak véget ér már a pörgetőtlen időszak, és már az első nap a Balatonon talál majd, a töréseken nézzük a süllőket, az elméleti része mér megvan a dolognak. A tavasz a hazai pályán is meghozza a lehetőségeket, hajnalonként parti balin-süllő játszik. Remélem találok sügereket a vitorlással, a balatoni kedvenc kikötőmben a tavasz-nyár nem jó erre. Ellenben indul a vihar-peca, süllő, balin fogható ezen a kemény megpróbáltatást jelentő módon. A balatoni balinokra idén egyébként is több hangsúlyt fektetünk, Siófokról csónakkal, Aligáról kajakkal megyek rájuk, messzehordó, gyors csalikkal.

Van egy titkos hely ezen kívül, ahová halandó be nem léphet, azt még nem tudom, mit is várjak tőle, de párszor biztos ránézünk, míg ki nem derül, mit is tud nyújtani.

Talán lesz egy Po-túra, és Amszterdamba is ki kéne nézni, no és a szlovák domolykók is piszkálják a csőrömet. Ja, a helyi csatornákat is meg kéne nézni. A külföldi útjaimhoz immár lesz szállítható méretű botom, valami tán ott is kinéz. Néhány horgászverseny, csak a hékula kedvéért, random, előre nem látható bulik, Zsennye, Bregyó.

Ha ennek csak a felét megcsinálom, király év elé nézek : ) Addig is tovább lógatom a kezem a bilibe...

Nézed egy poszt képeit, a pár sor mellékelt szöveget, a fogott halakat, és önkéntelenül is elkezded irigyelni az elkövetőt. A nap süt, a fények varázslatosak, a felszerelés drága, és profi, a csalik jól kiválasztottak, és adják a halat, a könnyed csordul, úgy fáj, hogy ez megint nem veled történt meg.

Sima ügy, magam is azok közé tartozom, aki néha élvezetes pecákról számolok be, bár egyre ritkábban van erre lehetőségem, mert szerencsére sok a dolog. Olyan egyszerűnek tűnik, elindultam, megfogom, leképezem fénnyel, aztán jöhet a céener, és így még trendibb lehetek, szerinted is csak ennyi? Elmesélem egy ilyen sikeres napom.

Kényelmesen keltem ma, egyrészt mert a téli hideg előszele már beköszöntött, és én annyira nem szeretek fázni, de úgy vélem, ilyenkor hajnalban már a halak is inaktívak, de az biztos, hogy nem ugyanazzal a lelkesedéssel vetik magukat a műcsalira, mint egy nyár reggeli fényváltáskor, másrészt az óra elállítás miatt mire felkelek, már nem aktuális a nap első esélyének kihasználása. H. Viktor, okleveles sügérbuzerátor komám még előző nap rámírt, hogy ő támad, így aztán muszáj volt nekem is felkerekednem, hiszen nem hagyhatom, hogy egy messziről jött ember kifogja előlem az ÉN HALAIMAT. Azért először mégsem a kedvenc, hozzám legközelebb eső balatoni kikötőt céloztam meg, hanem egy csatornára mentem. Régóta piszkálja a csőrömet az ott található állomány, különösen egy speciális hely, ahol olyan védett részen bújnak meg őkelmék, hogy konkrétan nem lehet hozzájuk férni. Kényelmetlen módon hajigálva pár csíkos betyárt ki lehet varázsolni, de mivel mindig visszaengedünk mindent, hamar híre megy a víz alatt is a fogásnak, és védett, elérhetetlen helyre vonulnak a többiek. Ám! A melles-ruhát nem véletlenül találták fel, és bár fél méteres az iszap, hínár, és dús parti vegetációval benőtt víz egyéb gyötrelmei tartják fel a vállalkozó kedvű horgászt, ha magamra húzom, nincs, ami megállíthatna. Kezdjük az alapokkal! Mi van télen? Hideg, brávó. Milyen a víz, ha régóta hűvös napok járnak? Szintén hideg. Nagyon. 6-8 fokos, ami az elviselhetőség határát meglehetősen alulról súroló érték. Ezért aztán igyekszem is jól beöltözni. Jéger-alsó + farmer + bélelt horgász nadrág, aztán erre jön a gumi-melles. Melegnek tűnik? Biztosíthatok bárkit arról, hogy a fenti hőmérséklet ellen ez mit sem ér, vagy alig valamit. A hideg víz gyorsan támad, és magabiztosan bekúszik a rétegek közé, egyiket a másik után hatástalanítja, míg már érzéstelenítés nélkül lábat lehetne műteni rajtam. Viszont én már derékig állok a vízben, és a máskor oly remek szpoton kúszom befelé. Az első pár dobás sikeres is, jön egy csatorna-sötét színű sügér, nem nagy, hanem az a szép kicsi. Bíztató kezdet, bár másfél óra dobálás után végül ugyanitt tartok. Egyenleg: kilencven perc derékig a 6 fokos vízben = 1 sügér. Na jó, ezt hagyjuk. Irány Aliga, kockára fagyott koronaékszerekkel vonszolom ki magam a partra. Le sem vetkőzve csak bevágom magam a kocsiba, és maximumra tekert fűtéssel vágtatok tovább. Túl közel van azonban a két hely egymáshoz, vagy csak gyorsan hajtok, mindenesetre épp csak az felső réteget sikerül kiolvasztani magamon. Azért némi vacillálás után megszabadulok a mellestől, három nadrág csak elég lesz, vagy még sok is. Nem csigázom tovább az olvasót, végül egész nap ebben maradtam azon praktikus oknál fogva, hogy lusta voltam nekivetkőzni. De jól gondolom, hogy a pecára szánt időt senki nem pazarolná olyan felesleges dolgokra, mint az átöltözés? És átlagban is így jöttem ki jól, hiszen reggel lefagytam, délben megsültem... tökéletesen van ez így.

Tavaly nagyon kézre állt a sügerezés, sokszor kijutottam a vízpartra hosszabb-rövidebb időre, és a finnyás velencei-tavi jószágokon edződve a balatoniak között szép aratást végeztem, erre számítottam idén is. Egy pillanatra a történet végére ugorva elárulom, ebből alig valami sikerült. Míg tavaly UL-cájggal jigen cincált gumikkal voltam sikeres, idén többnyire azok fognak jól, akik a DS-ben nagy királyok. És az nem én vagyok. A lassú jiggelés még megy, a Pintér Petitől ellesett módszer, a már-már zsinórtolásba átmenő csalivezetés, az ok, de a DS még ehhez képest is türelemjáték. Ráadásul sem a végszerelék, sem a csali nem mindegy, és az általam hányavetin, 40-es florora kötött nem elég kicsi horogra szinte semmi nem jött. Kb 1:20-hoz fogtam Viktorhoz képest, ami csak azért nem volt 100% flusztláló, mert még a megérkezés elején egy ezüst kelével kiimádkoztam egy éppen méretes csukát a nád elől, vagyis ekkor már a betli rémének fekete felhőit sikerült elhárítanom a fejem fölül. Utána kb fél napot szerencsétlenkedtem a "durung" végszerelékemmel, mígnem meguntam, mivel még az érkezésekor, reggel szépen megkértem Viktort, hogy egy a sajátjával megegyezőt kössön nekem is, hátha úgy kevésbé tűnök majd balféknek, erre át szereltem. A csere be is jött, bár még mindig ő fogta a többet, azért végre sikerült akasztani pár darabot, úgy 20-25 cm felső méretig. Megjegyzem, kevesebbnek tűnik, és kisebbnek is az állomány, mint tavaly, erős gyanúm szerint helyi erők kishalazzák ki idén is a nagyját. Ami azért szomorú, mert ha egy-két évig jobban óvnánk őket, erőt vennénk a ragadozó ösztöneinken, a költségek számolgatásán, és nem vinnének el innen mindent, szép rekordok születhetnének. 2016, Magyarország, én így... mindegy.

Közben megérkeztek a szűk, baráti társaság tagjaiból ketten, Csaba, és Attila, és rögtön meg is álltak mellettem, egy három hajós szűk helyen, ahol egy nagyobb sügér csapat a hajógerincek alól a felszín közelében rabolgatott ki a gomolygó sneci-rajokra. Jóbarátokhoz illően szorosan mellémálltak, és együtt próbáltunk párat kivadászni közülük. Nem adták könnyen, de azért legalább egy humor-bombát sikerült Csabinak elsütnie, mikor a pár pillanattal előbb magam mellé letett szerelékemet nem találva segített, hogy "itt van, Imi bácsi". Basszus, tényleg nem látok... Mindenestre jó játék volt, hiszen nagy élvezet nézni, ahogy a woblert csoportosan követik, fel lehet húzni vele őket rendesen, és szó szerint, mert a felszínig jönnek, egészen mélyről. Ahogy elnéztem, ők ketten órákat töltöttek ugyanott, és végül eredménnyel is jártak, szép halakat posztoltak némely csoportokban. Aztán visszamentem Viktorhoz, és bár továbbra is neki jutott a több, és nagyobb, a resztliből nekem is akadt pár halacs. Ezzel szépen el is ment a nap, már a hátam is fájt, csak a szokásos, hogy majd kettéroppan, pedig igazán lájtos eszközökkel horgászom. Ja, és hogy teljes legyen a napom, hatra Pesten kellett lennem, egy laza üzleti vacsora kapcsán. Horgásznadrág le, maradt tehát a farmer-réteg, amit reggel már előre erre a programra gondolva vettem fel. Kis szerelvény-igazítás, és irány a pálya. Olyan este 11-re haza is értem.

Szóval. Ilyen egy igazán sikeres sztori háttere. Pár jó fotó, kínlódás, egy egész napnyi kitartás. Trükk? Az egy darab sincsen, azonban két nyitját elárulom, ha te is fogni szeretnél. Az első: idő. Egyszerű, de nem tudod megspórolni. Sokat járj vízre, ismerd ki magad a környékeden, legalább ott legyél kb király, ahol laksz (nem úgy, mint én), tanulj minél többet a nálad jobbaktól! A második, barátkozz veled hasonszőrűekkel, légy nyitott, és úgy segíts másoknak a te "vizeden", ahogyan azt szeretnéd, hogy máshol vendégként veled bánjanak! Meglásd, így egyszer te is a kezedbe foghatsz pár szép halat... a tecsó pultjáról : P 

Remélem, ettől még többen kedvet kapnak a... mihez is? No, csőváz!

Azt nem tudom, hogyan kell domolykót, pláne nagyot fogni, de azt el tudom mondani, nekem hogyan sikerül.

Korán kell indulni, aminek több oka is van. Gyorsan melegszik az idő, és mivel a parti aljnövényzet, főleg a gyilkos csalán, és a szúnyog-hadak miatt hosszúnadrágban, gumicsizmában megyek, 7 után, pláne a napos oldalon már kezd megfőni az ember, és a halak is jobban szeretik a fényváltást, plusz utána még dolgozom is, szóval nem érek rá egész nap.

Itt eddig felszíni csalira jöttek, egészen pontosan egy kettes salmo cserebogárra. Most vettem ugyanebből egy nagyobbat is, holnap már reggel 3-4 között ki akarok érni, hogy a szokásos 20-25 cm-s mérettartomány felett is bizonyíthasson. Szóval a felszíni csalikra jönnek a népek, de persze ez nem ilyen egyszerű. Ezek a pataklakók esküszöm kilátnak, kihallanak, vagyis csendben kell közlekedni, és messze kell pecázni. Amit úgy érhetünk el, hogy messze dobunk (ehhez én most egy 2,7-es kicsit erős botot használok, azon egyszerű oknál fogva, hogy jelenleg ez a leghosszabb botom, de tervezem ehhez egy 2,4-3,8 között variálható rettentő könnyű, merev gerincű, de csodálatosan rugalmas Middy feeder megvásárlását), és a hosszú bottal a sodorban tartva úsztatjuk a csalit lefelé jó messze ( ez Szabó Balázs szövege). Néha meg kell állítani, különösen, ha fordulás, szedés látszik, ehhez Pintér Péter zsinórtolós, cigaretta hamut finoman pöckölős stílusa ajánlott, amit én még csak messziről ugatok. A sodorban tartáshoz a másik jó módszer lehet, ha félcsizmában, vagy melles ruhában be tudunk állni a partszélbe, ebben az esetben egy rövid, közvetlen bot is remek választás lesz ugyanerre! A messze dobáshoz én nano zsinórt használok (0,06, és 0,10-es méretben az 1,55-ös UL, és a 2,70-es erős bothoz), csak úgy süvít a gyűrűkön, mikor kilövöm! Szóval osonok, messze elhajítom a a felszíni bogarat, úsztatom, és pöcögtetem. Figyelni kell, mert ha csak egy pillanatra is mást csinálok, pl lenézek a zsinórt rendezgetni, mire felpillantok, elvesztem szem elől a csalit, vagy, ami rosszabb, pont egy nagy burványlás végére emelem fel a tekintetem. Mert a kapás az intenzív, semmihez nem hasonlítható élmény, egyszerre három érzékszervünk veszi a jelet: az ütést érezzük a boton, hallatszik a nagy loccsanás, és még egy kisebb jószág is hatalmasat fordul a felszínen! Aztán jött a salmo tiny-re, bár ott kicsit gondban vagyok, mert a hasi horgot levettem, mert 1., úgy kevésbé akad a hínárba 2., a halat nem 6 horog hegye tépi 3., a kiszedésnél kevésbé kell tartanom attól, hogy valahogy a saját ujjamba akadnak, azonban így meg a súlya, és a mozgása kicsit megváltozott, mintha hal is kevesebb jött volna rá. Alighanem ki kell mérnem, és egy nagyobb egyes horoggal kell kiváltanom itt is a két (amúgy gyenge, és könnyen hajló) hármas horgot.

Egyet azonban javasolhatok? Gyurkát ne vigyétek, mert képes a 30 cm-s vízben, a két lépés széles patakon 28 gr-os jiggel pacsálni és!, lefogja a halat előled, és horribele dictu, beszélget... teljességgel érthetetlen. No, mentem, várnak a loccsanások!

(Közben beugrott, Nátz Ervintől beoltatva: Tenkarával lehetne még próbálkozni itt, de egyelőre spiccbot, begumizott rakós is jó lesz ahhoz, hogy léggyel csiklandozzam az ínyüket, no majd hétfőn reggel.)