Totum

Ismét olyan helyekre mentem pecázni, ahová normális ember a lábát sem tenné. Igaz, nem is róluk szól ez a szösszenet. Először is autóval hajtottam be pár földútra, ami így utólag nem volt annyira egyértelműen jó ötlet. Egy helyen, ahol félreálltam a fák közé, úgy tűnt messziről, pici hó van csak a fagyott talajon, de valami belső sugallatra hallgatva aztán mégsem hajtottam rá, inkább begyalogoltam. Több helyen beszakadt a jég alattam, vagyis ha bemegyek kocsival, még most is ott dagasztanám a sarat. Azután a meredek, csúszós, hóval borított gátoldalon többször hanyattvágtam magam, csak azt sajnálom, hogy nem tudom megmutatni, ha én jól szórakoztam magamon, akkor nektek is tetszett volna. Estem akkorákat, mint az ólajtó, mivel a botom épségéhez görcsösen ragaszkodtam. Amit amúgy sem volt egyszerű bejátszani a bokrok közé, mivel egy közel 4 méteres feederrel úsztatom a műcsalit, méterenként hetvennégyszer akadtam el vele a tűskésben. Amúgy csodálatos helyet fedeztem fel magamnak, a hótakaró miatt jól látszott, hogy csak állatok járnak arra, nyulak, rókák, fácán, őzek... és én. A poén egyik részét lelövöm, hallal egyáltalán nem találkoztam, bármilyen ígéretesnek is tűnt a pálya. A képen egy előző alkalommal fogott, bár ugyanarról a vízrendszerről származó makócápa látható.

No, de mivel nem fogtam semmit, mi több, még kapásig sem jutottam, volt időm picinyég gondolkodni. Nemrég belefutottam egy sztoriba, domolykózás közben fogtam egy tilalmas halat. Olyat, ami a környékemen a mondák szerint létezett csupán számomra eddig, én még életemben nem fogtam ilyet vad vízen. Vagyis nem horgásztam rá, egyértelműen random esett be. Csabi barátom pont látta a fogást, jelentősen zaklatott (naná, utálta, hogy fogtam), hogy mielőbb visszakerüljön a vízbe (nem ő, a hal), ezért aztán mintegy 13 másodpercet töltött a levegőn, életem haláról a vacak telefonommal nyolc gyors felvételt készítettem, 0,75 lett belőle jó. Ezek után egy zárt csoportban megmutattam halat, persze rendesen utáltak érte, ami azonban teljesen rendben van, pont belefér a baráti ugratásba. Egy ismerősöm azonban azzal talált meg, hogy miért tartottam a fotó miatt olyan sokáig kint a halat, és hogy mekkora gáz, hogy közreadtam, majd felsőbbrendűségét ezzel bizonyítva kilépett a csoportból.

Namármost. Mit érdekel engem (amúgy de, csak igyekszem úgy tenni, mintha mégsem)? A konkrét eset kapcsán azonban egy kérdés csak megakadt bennem. A ló innenső oldalán rengetegen kaszabolják a halat, biztosan ti is ismertek elrettentő eseteket, a tavaszi balatoni süllő-armaggeddon, a hárosit lehúzók, a kisebb rabsicok, akik a halból élnek, a kapálók, és a napi limitnél, méretkorlátozással nem törődő mindennapi horgászokról ki nem tud? Ennek ellenpólusa a  keccsenrilíz térhódítása, azon sporttársak jóvoltából, akiknek játék ez a sport, és óvják az ellenfelet, nagyon helyesen. Van olyan, aki egyáltalán nem visz el halat, akad, aki csak ritkán csábul el, van, aki a törvények adta kereteken belül fogyaszt. Ez mind rendben is van. Az egy, amit nem értek, miért kell egymást cseszegetni? Vagyis, miért kell a ló túloldalára átesni, és olyasmibe belekötni, ami nem is igazi probléma, úgy beállítani, mintha bármi helytelen történt volna? Elvenni a másik kedvét, örömét, a horgászat, vagy akár bármi más téma kapcsán mostanában mindennaposnak számít, ám nekem rendkívül szánalmas dolognak tűnik, csak sajnálni tudom, akinek csak negatív dolog jut az eszébe.

Végezetül az utálatos tilalmas halról egy jól sikerült fotó:

 Na, csőváz! Fogjatok szép halakat, de ne álljatok át a sötét oldalra! 

Ps.: Otello leszállt a fészkére.

Hosszú évek gyötrelme koncentrálódik itt egy pontba. Befagytak a vizek, metsző szél fúj, és én ki nem teszem a lábam a biztos melegből. Valamit azért mégis kell csinálnom, ha mást nem, hát gyenge elméleteket gyártok a jövőre nézve.

Holnap még biztosan nem megyek tehát ki, mert mittudomén, milyen programom van, de tán a jövő héten még kitart a jég, és tán gyengül a hideg is. Ha akkor összejön, egy jó csukás vízre kinézek, vertikál, vagy élő csalis cincogásra.

Ha elmegy a jég, attól függően, hogy ez mikor lesz, ha szerencse úgy hozza, hogy ez még tilalom előtt megtörténik, akkor lesz esélyem kövest, sügeret, csukát kergetni. Ha kiolvad, és vagy pár fokosra felmegy addig a víz hőmérséklete, de legalábbis kisüt a tavaszihoz hasonló nap, kajakja pattanok, és egy hinaras-nádas rejtett zugában nézek körül a környéknek. 

A tilalomban feederezni, matchezni fogok, van már kényelmes székem, állvány, minden, ami csak kell, irány a dinnyési kikötő. Közben persze javul majd az idő, és kitavaszodik, immár biztosan helyt adva az idei új hobbinak, vitorlásra szállok. Később, ha majd újra szabad lesz, arról fogok a Velencei-tó eddig elérhetetlennek tűnő pontjain balinozni, pergetni. És sörözni járni, valamint gyerekeket gájdolni. Aztán csak véget ér már a pörgetőtlen időszak, és már az első nap a Balatonon talál majd, a töréseken nézzük a süllőket, az elméleti része mér megvan a dolognak. A tavasz a hazai pályán is meghozza a lehetőségeket, hajnalonként parti balin-süllő játszik. Remélem találok sügereket a vitorlással, a balatoni kedvenc kikötőmben a tavasz-nyár nem jó erre. Ellenben indul a vihar-peca, süllő, balin fogható ezen a kemény megpróbáltatást jelentő módon. A balatoni balinokra idén egyébként is több hangsúlyt fektetünk, Siófokról csónakkal, Aligáról kajakkal megyek rájuk, messzehordó, gyors csalikkal.

Van egy titkos hely ezen kívül, ahová halandó be nem léphet, azt még nem tudom, mit is várjak tőle, de párszor biztos ránézünk, míg ki nem derül, mit is tud nyújtani.

Talán lesz egy Po-túra, és Amszterdamba is ki kéne nézni, no és a szlovák domolykók is piszkálják a csőrömet. Ja, a helyi csatornákat is meg kéne nézni. A külföldi útjaimhoz immár lesz szállítható méretű botom, valami tán ott is kinéz. Néhány horgászverseny, csak a hékula kedvéért, random, előre nem látható bulik, Zsennye, Bregyó.

Ha ennek csak a felét megcsinálom, király év elé nézek : ) Addig is tovább lógatom a kezem a bilibe...

Macskákkal nyitom a posztot, mert arra majd jó sokan lájkolnak.

Pisti! Köszönöm, hogy elhívtál. Most vagy mazopista vagy, vagy túlságosan imádsz zrikálni, és/vagy a barátom vagy, hogy rohaggyá. Meg. Persze, csak képletesen. Általában az a jellemző, hogy én vagyok az, aki "finoman" ugratok mindenkit, de valahogy az immun-riasztó rendszerem nálad nehezen szólal meg, ennek kapcsán aztán a szívatások tömegét vagyok kénytelen elviselni. Tőled. Nem értem, mintha süket lennék, nem hallom a vészcsengőt, pedig kéne, nem sűrűn, csak valahányszor megszólalsz. No, mindegy, ez hozzá tartozik az élvezethez, legalább rajtam kívül mindenki más jól szórakozik. A refrénjét lásd fentebb! Szóval meghívást kaptam egy zártkörű csónakos/páros/pergető versenyre. Milyen egy verseny Zsennyén? Kiváló a hangulat, jók a fejek, bár Pisti is ott van, és remek halak fárasztanak bennünket.

Nem is biztos, hogy ezt a bejegyzést most el tudom készíteni együltő helyemben, mert olyan hulla vagyok a menettől. Kis ízelítő hát.

- Hány órakor kezdődik?

- 6-6h30 között van a gyülekező a büfénél.

- Bakter, tőlünk az vagy két óra autó útra van, ti olyan korán indultok?

- Nem, lemegyünk már előző este, ott alszunk.

- Jó, akkor lemegyünk mi is. 

Snitt. Délután összecűgöltem, este hétre jött értem Asszony pajtás. Valahol Veszprém után járunk, amikor jön az újabb telefon.

- Merre jártok?

Mondom, hogy hol, kb. egy jó óra járásra.

- Hát, az érdekes lesz, mert a ... (nem értettem a nevet) menne haza, valószínűleg a nagykapun fogtok bemászni (este bezárják a pályát).

Most mi a francot csináljak, ha be kell mászni, hát be kell mászni, egyébként is arról vagyok híres, az nem nagy probléma, de akkor a felszerelést biztos nem viszem be, márpedig 6 előtt még szerelni is kéne... mindegy. Sofőrt cseréltünk gyorsan, kettőnk közül még én látok kevésbé gyatrán sötétben, esőben, és elkezdem nyomni a gázt. Izgulok. Szerintem Asszony Pisti is az anyósülésen. Mikor odaérünk, a kapu tárva-nyitva, égnek a fények, a büfében vígan zajlik az élet. 

- Kösz, hogy megvártatok!

- Hogyan érted? Még nem zárunk...

Itt tehát 0:2-nél tartottunk máris, pedig épp csak megérkeztünk, a kaput ugyanis nem zárták még ekkor, és amint kiderült, a reggeli találkozó is 8-kor lesz. 

- Ettetek már? 

- Még nem, de rendeltünk rántottát. Megkérdezed, készen van-e?

- Kérhetek én is rántottát?- nyomulok a pultnál.

- Persze, csak két dolog nincs hozzá, tojás, és aki megcsinálja.

Nem ver bottal, de ettől még 0:3, egyszerűen nem értem. 

No jó, aztán csak bezár a bazár,  megyünk a faházba. Ki hol alszik? Mutatják ketten, hogy hol, maradt még egy földszinti, és két emeletes, felmászom az egyikre, hogy ne a fájós lábúnak kelljen. Van egy klassz fűthető pokrócom, bedugom az elosztóba, de odáig már nem jutok el, hogy bekapcsoljam. Az alattam fekvő jófej (nem) a villanyradiátort maximumra tekerve fűt, összegyűlik az emelet szintjén a meleg, szaunázni lehetne. Lejjebb venni nem hajlandó, de annyi esze azért van, hogy a takarómat is bekapcsolja-feltekerje, inkább széthúzom hát a vezetéket, így is izzadok, mint a ló. Emiatt nehezen alszom el, plusz mire mégis menne, addigra rákezd horkolni a banda. Giga-csukákat vízionálok amúgy is, hát nehezen, és keveset alszom, és azt is rosszul. 6 után pedig kipattan a szemem, azért a gyülekező előtt csak dobunk még párat! Amúgy is ki akartam próbálni az új szerzeményt, egy 5000 forintos, használtan vett 7-25 gr-os olasz botot. A webfishing gálánsan adott rá még egy fin-nor orsót, elég durungnak tűnik az év közben használt egyéb felszereléseimhez képest. De mivel állítólag itt nagy csukák várhatók, a tűspicces kis botomat nagy szívfájdalommal mégis inkább kint hagyom. 

A taktika. M. Pisti volt itt nemrég, tudja a pályát, elmondta a szerelést, csak követni kell őket. A mutatvány majdnem azonnal megbukik, két, egymástól távoli helyen szállunk vízre, alig találjuk meg a kályhát, vagyis őket. Nagy a tó, vagy 30 hektár, vízben álló fákkal, szűk öblökkel, szigettel, nádcsomókkal, és nagy ismeretlen tómedert rejtő nyílt vízfelülettel. Muszáj hát előkerítenünk őket, különben nem nem tudom, merre induljunk, más ötletem nincs. Balra a süllős helyen végül megtaláljuk a gájdunkat, újabb induló a hülye-kalap versenyen, ez segít a messziről történő beazonosításban. Kívül tudunk csak megállni, a nálunk fürgébbek már elfoglalták a pályát, de azért a kezdeti lelkesedéssel hajigáljuk a gumit. Semmi nem történik, bent, és kint egyaránt nem ad halat a hely, M. Pistiék hirtelen szedelőzködni kezdenek.   - Gyorsan! Veszem fel a súlyt, menjünk velük! - De nyugger társam kényelmesen pakolgat, mire mi is elindulunk, már fél tó hátrányban vagyunk. A víz átellenes, távoli sarkában érjük utol őket, a szűk helyen már két csónak áll, csak a torkolathoz férünk hozzá, ennek megfelelően cifrázom. Most képzelj ide néhány, nyomdafestéket nem tűrő szót! És még egy keveset. Pisti első dobására gyönyörű csukát akaszt, alighanem pont a szájába dobta.

Nem örülök annyira. Ráadásul még a hülye-kalaposok versenyében is vezet.

Aztán egyszer csak elakadok, pedig itt inkább iszap van, majd az "akadó" elkezdi derékba hajtani a botot. Egy igen jó csuka talált meg, önhibámon kívül, és jó darabig táncoltat, újra, és újra a csónak alá görbítve a spiccet. És a nyelét, másnapra izomlázam lett tőle, de komolyan. Szépen, a szája sarkába akadt, sima ügy volt hálóba terelni, öröm é bódottág.

Aztán elül az izgalom, moccanatlan a víz, a gájdunk odébb áll. Menjünk-e mi is? Ez a kérdés, de dönt a haditanács, mégis inkább maradunk, kell itt még lennie más jelentkezőnek is. És úgy is van, gyorsan lelövöm a poént, az én Pistim, bár menne, de az erőltetett maradás ideje alatt még két bitang csukát kivarázsol a már szanaszét dobált helyről.

Aztán megunjuk, irány vissza a kiindulási ponthoz! Ütésünk se lett több az ebédig. Még le sem fújták az első félidőt, mi már kint vagyunk, hogy elkerüljük a tömegnyomort, közben szállingóznak a hírek, simán elsők vagyunk! Kezdhetünk izgulni. Olyannyira, hogy lányos zavarunkban eltököljük az időt, és szinte mindenki vízre száll, mire mi egyáltalán nekilátunk a készülődésnek. A reggeli tuti, nyerő helyen már hárman állnak, mi igazán pofátlanul beosonunk mellettük (bocs utólag is), és ráállunk Pistiékre. Ezt már direkt, kisebb  vita is kialakult a csónkunkban, mert én azt mondom, hogy álljunk koccra melléjük, de a motor sajnos nem az én irányításom alatt állt, és az már igazán pofátlanság lett volna. Az hát, de pont azért! Igaz, már abban sem értettünk egyet, amikor el akartam vágni a felszerelésüket, csak egyrészt nem tudtam, melyik csónak is az övék, másrészt jöttek azonnal velünk az ebédről, nem bíztak bennünk (bennem), nem is értem... Azért most jó helyen voltunk, csak hal nem jött. Egy idő után egyedül maradtunk, sikeresen elüldöztünk mindenkit, de úgy tűnik, a halakat is, még egy koppintásra sem tartottak minket a továbbiakban érdemesnek. Meguntuk, odébb álltunk. Kár volt, még egy 87 cm-s csuka jött ki onnan később délután. Ami új helyet választottunk, az sem volt rossz, Leviék az orrunk előtt imádkoztak ki egy 88 cm-s vadállatot. Csak nekünk nem sikerült egy újabb, legalább 30 cm-s bármit horogra csalni, és ez így meg is bosszulta magát. Nem cifrázom, elbuktunk. Amilyen jó lett a délelőtt, olyan betlit akasztottunk délután, és ezzel ketten is megelőztek, így éppen csak sikerült megcsípni a harmadik helyet kb. 20 induló közül, nem is olyan rossz ám az : )

Szóval, ez Zsennye. Semmi extra, mi? Felhőtlen jókedv, csupa móka, és kacagás, igen barátságos vendéglátók, jól telepített pár hektáros fizetős tó, mindenféle giga dolgokkal, és ritkán, évi háromszor pergetett 30 hektár majdnem vad víz, külön a csókosoknak. A büfé pedig igazi gourmand kaland, úgy, de úgy főzik a rántottát...

Ki tudja, hol helyezkednek el az őrület határai? Pentele-külsőn biztosan található egy szakasza. Képekkel nem szolgálhatok, mivel ha fényképeztem volna, már nem tudnék élőben beszámolni a relevációmról, az ujjak hiánya ebben - gyakorlat híján - egyébként is akadályozna, gondolom. Felismertem tehát magamat a jegecről visszatükröződő körvonalakból, a jellemzően rángatódzó fejet formázó árnyék, guvadó szemek, és hangos koppanással talajt fogó nyál-, és takony keverék egyenként is bajt jelentenek, együttes előfordulásuk csupán olyan esetben lehetséges, mikor úgy megyek ki "horgászni", hogy semmiféle józan intelmet nem veszek figyelembe. Például azt, hogy a kiválasztott helyszín kerékpárral csupán 1,5 óra alatt közelíthető meg. Például akkor, ha az előrejelzések kemény fagyot ígérnek. Például úgy, hogy ugyanaz a galád előrejelzés, a hűvösebb idő mellé még gyilkos szelet is párosít. Az előrejelzésekkel ellentétben most szombaton nem volt hideg, először is, mert nem éreztem a tekerésben megizzadván, másodszor, mert a jeges úton orra esve, másról mérgelődtem, harmadszor, mert a patakpartra megérkezve, a széltől zombivá válva, szinte nem is a túlélésért küzdöttem, hanem a saját végtagjaimba kapaszkodtam, nehogy az elképzelhetetlenül tonnányi súllyá vált kerékpárral együtt lefújja rólam őket a szél. 9-kor indulva 11-re partot is értem, Bence kartársra saját taknyába fagyva találtam az összefolyásnál, ő gyalog érkezett, és reggel 8-tól nyomta. No comment. Nincs annyi nyomdafesték. Úgy 20 perc dobálás után (kesztyű le - dobás, kesztyű fel - tekerés, kesztyű le - jég kitörése a gyűrűkből, kesztyű fel - csak úgy, kesztyű le - dobás...), melyet az okosan fennhagyott fonottal próbáltam kivitelezni, végre megszólalt a vészcsengő. Pakolás, pucolás. Visszafelé más utat választottam, remélve, hogy betonúton örömből kitekerhetem magam. Az első szembe jövőtől megkérdeztem, melyik út vezet Budára? A válasz ilyesképpen hangzott: aaöóaéeoia uaaaoi iaouoaaia. De mutogatott maga mögé, én pedig nem vártam meg, míg kiderül, hogy csak összefagyott a hangképző szerve, vagy még el kell végeznie néhányszor az első osztályt, netán éppen átalakulóban van valami szörnyű létformába. Szerencsésen elérve Pentelét még szalutáltam Széchenyi Zsigmond sírjánál, később pereceltem két szimpatikusat a jegesre fagyott felüljárón, aztán egyszer csak elértem a várva várt vonatot... ami hipp-hopp! 50 múlva már indult is. 

Bence délután 4-kor írt, hogy lassan hazaindul, és emlegetett valami csukát, ami majdnem meglett. Ehh, fiatalság, bolondság!