Nagy kár, hogy pár gyereknél több ritkán születik ma egy nemzeti, magyar családban, sőt, már az a kevés is irigylésre méltó állapot. Ha ugyanis minden évben mindenkinek születne egy gyereke, akkor egy 10-12 fős baráti társaság már legálisan, megkérdőjelezhetetlenül jutna havonta egyszer 1-2 napra egy a születést ünneplő alkalomhoz. Mármint, ha rendesen vannak időzítve a purdék, és egyenletesen elosztva érkeznek, akkor előállhatna ez az ideális állapot. Annak a kevésnek is örülni kell hát, ami végül szervezésre kerül, amíg még egyáltalán hívnak. Fontos tanács, a szerencsésen szapora barátod horgásztudományát ne cinkeld, mert lehet, ez a hiba - mármint, hogy hív - többé nem fordul elő...
No, a lényeg, a hétvégét újra Zsennyén töltöttük, ki több, ki kevesebb időre jött (ki pedig egyáltalán nem ért le, pedig ígérte - kislányok is vannak ugyanis a csapat perifériáján), és eléggé odatettük magunkat, ki-ki a vérmérséklete szerint. Egy ilyen alkalom sok mindenről szól, úgymint haverok, pálinka, pálinka, pá... gerappa, grill, bogrács, örömködés, félnomád állapotok, plusz egy kevés pálinka, kismajmok pörgette ringlispil, és: peca. Mindegy a sorrend, de a majmok a végén állnak majd, és rázzák az ágyat.
P.Peti ért oda legelőbb, déltől már horgászott, fontos feladatokkal végzett, szerzett faházat, befűtött, beüzemelte a kontakt grillt, és fogott csukákat. (Állítólag.) Én csak 5 körül indultam, kisebb bevásárlással kezdve az utat. Hideg éjszakát prognosztizáltak a hétvégére, még ha nap közben jó idő is volt várható. A szállásunk idén telepített, klassz faházakban volt, elektromos fűtéssel (ha viszünk magunk). Törtem is a fejem, hogy nem fagyunk-e meg, de a főszervező vegyesbótos nem látott el elégséges információval, így ez előre nem derült ki. Pár apróságot hát vásároltam még az alkalomra, például egy fűtőszálas takarót. Az az igazság, hogy a végén ez teljesen feleslegesnek bizonyult, mert egy kis hősugárzó is 24 fok környékét csinált, de azt elmondhatom, hogy olyan finom meleget, mint amit ez a takaró biztosít, csak a trópusokon lehet érezni! Konkrétan leégtek a koronaékszereim.
Apránként megérkeztünk hát, kezdetét vette az evészet-ivászat. Úgy emlékszem koccintottunk párat az új jövevényre, bár nagy feneket nem kerítettünk a dolognak, a végén már csak úgy is csúszott, különösebb indok nélkül. Nekem igazi nagy szerencsém, hogy a gyomrom hamar megelégeli a túltöltést, és mivel ez nem kívánt mellékhatásokkal jár, amire - bár ritkán kerül sor - de tökéletesen emlékszem, így könnyen megálljt tudok parancsolni a féktelen ivászatnak. Így aztán, amikor valaki bedobta, hogy tán horgászhatnánk (éjszaka, korom sötétben), én voltam az első, aki azonnal fejlámpát, botot ragadtam, és elindultam körbe. Kis idő múlva a vidám csapat is utánam eredt, és a lámpámat követve jópofának gondolt kiabálással buzdították egymást. Inkább lekapcsoltam az irányfényemet, és sötétben botladoztam tovább. Nem is találtak meg. Nem is fogtam semmit.
A másnap túl korán kezdődött a hajnali fél egyes fájronthoz képest, az órám 5-kor kijelentette, hogy rajtra készen állok. Aztán reggel egyik legfontosabb pillanatában ez a kép fogadott. 
No comment. Megoldva. A vadonatúj gumi mellesruha első felvétele nem volt a legegyszerűbb, tekintve, hogy még fűthető, elemes talpbetétet is applikáltam beléje, fél óra kellett onnan, hogy elindulhassak.
- Csupi, jössz-e?
- Hrrrmmhhm. Egy kicsit később, Imi...
A kicsit később, az olyan délután kettő körül következett be, de barátunk addigra sikeresen méregtelenítette a szervezetét. Többször.
- Soha többé nem iszom!
- Ezt mondtad múltkor is... (tavaly, évi egy okádék buliról tudok eddig)
- Soha ne mondd, hogy soha!
Megkezdtük hát kora reggel az aprítást, csak kár, hogy a halak erről mit sem tudtak.
- Bojlival fogják a csukát. - jött a hír - de csak a fokhagymással...
Egyedül F.Jani ütött egyet valami gumival, aztán óriási csend követte az akciót. Tán kétszer körbejártam a tavakat, kerülgetve a fenekező, úszózó pecásokat, mígnem az egyik sarokban, ahol osztrák apuka lógatta egy vízbe a fiaival a kishalat, eszembe jutott megkopogtatni egy víz allatti stég külső oldalát, és lás csodát, az akármilyen csalimat szépen megrángatta egy csuka. Van isten! 
Megmentett a betlitől, ami minden horgász, de leginkább a vegyesboltos rémálma. A nap végén azért az osztrák kolléga srácai egy 70 cm-s csukával fényképezkedtek. Mi nem.
Melles ruhámban végigcsobogtam mindenki pályáját, hogy végleg elmenjen a kedvük (csaliszabadítási akciónak álcázva), aztán egy óriásit ebédeltünk. Tomi, aki a Vakvarjú étterem 
konyhafőnöke olyan csülökpörköltet rittyentett, hogy csak a szintén általa készített friss kenyér ért a nyomába. Órákig szinte nem bírtam mozdulni, lehajolni...
Jani után indulva a ("harcsás") tó szemközti oldalába másztunk be nagy nehezen, de még reggelről tudtam, hogy ott alacsony a víz. - Nem lesz itt semmi! - felkiáltással dobtam egy nád sarkán túl, de visszahúzva odavert neki valami. Csuka! Gyors kicsévélés, dobás vissza... a kis vízben gyönyörű burvánnyal ráfordul ismét, és így meg is van. Áj láv disz gém!
Van, aki panaszkodik, hogy 6-8-100 halat fogott, de mind lemaradt, így nyelvtanár édesanyám örökére támaszkodva elmagyarázom az "akasztott", és a "kifogott" szavak jelentései közti különbséget. Hiba. Nagy.
A kis tó egyik sarkában helyi erők (helyismerettel rendelkező pergető sporttársak) zaklatják a halakat. Vagy huszat fogtak hárman reggeltől, nem túl nagyokat, de pont sokszor annyit, mint mi. Lesem, mivel pecáznak, de el is mondják, nem halirigyek, mint egyesek, mindenféle csalival fogtak már. Jó nagy segítség. Tomival szinte egyszerre fáradunk el, és a víz szélén álló padra rogyva ülve folytatjuk a pergetést. Megkérem az előbbi csapat hozzánk közelebbi vidám tagját, hogy képezne le bennünket fénnyel, amit meg is tesz.
- 5000 lesz! - mondja
- De két fotót csináltál. - tromfolom.
- Hagyd csak, ma akciós...
Erre már nincs mit mondani, ilyen penetráns szöveget lehetetlen überelni. Előbányászok inkább egy tenyér nagyságú, fehér gumit, valami huszas jigen (egyszer a Dunára vettem, a nagy sodrásba), dobom, és elsőre halat adott (soha még eddig)! A szemem sarkából látom ám, hogy halirigy barátunk (M. István) rohan, nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy leverje a horogról, tekintve, hogy a fentebb előadottak szerint ez így nem számítana kifogott halnak. Gyorsítottam hát szegény halon, röpült ki a fűbe. Ez a marha odaszalad, addigra a horog magától ki is akadt - felmarkolja a kilós csukát, és perdül-fordul, visszarohan vele a vízhez, és már engedi is útjára felettébb elégedett képpel.
Mellettünk megállt az élet, szerintem azt hihették, hogy az akciót feltétlenül emberhalál fogja követni, eleinte nem is érthették, miért vonyítunk, röhögünk mindannyian teli torokból...
Délutánra néhányan felzárkóztak, Lazi csukákkal, süllővel, 
Peti két szép csukával, és egy bottal. Ennek előzménye, hogy az előző túrán elakadt, és enyhe fejűri nyomás alatt lévén, bottal feszegette az 50 forintos csalit, törésig. Mármint a botéig. Így persze könnyű kitalálni, mi is történt ezután, míg a közönséget ihingette, nehogy rálépjenek a fogás utáni fotózáskor a fűbe fektetett bot végére, a hal visszaeresztésekor ezt ő maga tette meg. Mínusz 5 cm. Nem először, szegény bot ismét adott egy darabkát az enyészetnek. Peti szerint ezért kell kis dobósúlyú, hosszú botot venni, mert a rövidítések során folyamatosan használható marad néhány centivel később is... persze, tudunk valakit, aki mint minden felszerelés törésnek, ennek is örült.
 |
 |
 |
Tomival ücsörgünk még egy kicsit a padról nézegetve mások hiábavaló erőfeszítéseit, nem csoda, ha ő elfáradt, kb. 2 tonna felszereléssel talpalt egész nap. Még szerencse, hogy nem a halfogás volt a legfontosabb cél (akinek), a tejfakasztásban ő is az élen járt, (ki)ütős grappájával.
A nap vége a remek büfében ért bennünket, de onnan "hazafelé" a faházig tartó 43 méteren a tök sötétben nekem még kellett pár utolsó utánit dobnom. El is akadtam, ahogyan az illik, és mivel még mindig a mellesruhában toltam, feltétlenül ki kellett szabadítanom az 50 Ft-os gumit. Egész nap olyan jól ment a szabadítás magamnak, és másoknak, mi bajom lehet? Apróság csupán, nyakig lecsúsztam a víz alatti rézsűn, de már akkor a könnyeim folytak a nevetéstől, amikor még csak elindult a lábam a mélybe... a nyolc fokos víz pillanatok alatt kiparancsolt a "kádból", kollégák nagy örömére a háznál öntöttem ki a néhány köbméter vizet a ruhából. Bitang szerencse, hogy valami sanda gyanú miatt volt nálam egy száraz csere garnitúra. Home video azért készült.
Még egy kis iszogatás, hideg pörkölt éjfélkor, lefekvés előtt dörömbölés a szomszéd házon, észosztás úgy általában mindenről, és aztán egy jót aludtunk. Volna. Ha a szomszád ház lakói a vasárnapi istentiszteletre korán kelve el nem kezdenek dörömbölni, mintegy viszaadván a tegnapi élményt. Így aztán, mivel már előző nap összepakoltam, más dolgom nem lévén hazaindultam, várt a dolog otthon is, szépen.
Erre "EZEK", ezek halat fognak, és csak úgy ontják a képeket... mik meg nem történnek, ha egyesek kicsit kiszabadulnak a nyomás alól : )
Itt még közreadom a képeket, ömlesztve, ha vállalhatatlan volna köztük, az ombudsmannál kéretik jelezni!
