Totum

Idei friss betegségem, hogy szeretném azokat a balinokat is megfogni, amelyeket eddig nem értem el. Egyrészt messze kell dobni ehhez, másrészt az igazán kiművelt, technikás, gyors bevontatás szükségeltetik hozzá. Ehhez pedig akartam egy olyan orsót, amely 90-100 cm-t behúz egy tekerésre, és teszi mindezt nem csillagászati áron, ám a tartós használatnak ellenállva. Körbenézve a hazai piacon azt találtam, hogy nem sok ilyen áll rendelkezésre, vagyis a kívánságaim összessége egy orsón belül az elérhető kínálatból nehezen lelhető fel egyszerre. Egy ideje már kacsintgattam a negyven rabló webboltjára, így aztán a gondolatkísérletet tett követte, kiválasztottam, és végül meg is vásároltam egy tesztalanyt. A rendelést követően azonban jó két hónapot kellett várnom, míg megérkezett, és bár ez nem okozott gondot, hiszen a tél beálltával esélyem sem lett volna használni, mivel legközelebb balinozni csak a tilalom elmúltával fogok, azért ez túl hosszú ideig tartott. Így aztán ez elfogadható, bár az cseppet sem esett jól, hogy minden más megrendelt vackom megérkezett 1-2 hét alatt, csak pont ez késett sokat. Egy fekete pont az elérhetőségnek. Szerencsére a megérkezésekor az első benyomásom pozitív volt, normális dobozban, bizalomkeltő külsővel, súllyal, masszívsággal rendelkező orsót kaptam. Az alap kérdés persze az volt, hogy a kínai ipar ezen csúcsterméke csak az árával versenyképes, vagy a minősége, használati értéke is megfelelő-e? Ezt kétféle módon gondoltam megállapítani, egyrészt egy bontásos vizsgálattal, másrészt egy szezon használati tapasztalatait összegezve. Ez utóbbit majd az őszre megszülöm, egyelőre a belsejét tudjuk nagyítón átvizsgálni. Ebben nagy segítségemre volt Asszony István, mindent szerelő, gumihal öntő horgász barátom. Többek között ilyesmiket hegeszt, igény szerint (a csalit, nem az ollót, teee):Mivel jómagam csupán a horgászeszközeim tönkretételében jeleskedem, arra kértem őt, szedje ízekre a terméket, és vizsgálja meg az alkatrészeket, tisztítsa, javítsa, ha szükséges, és aztán persze véleményezze, már amennyire ez egy szimpla bontásból megítélhető. Álljon itt hát Pisti néhány képe a szétszerelés szakaszairól, majd a végén egy igen rövid összegzés, ha valaki olvasó még eljut odáig ebben a száraz, unalmas sztoriban : )

 A.I. - Imikém, szétszedtem, megvizsgáltam, de érdemes is volt, mert találtam benne egy kis fémforgácsot. Jó csapágyak vannak benne mindenhol, ahol kell, carbon féklamellás, és még a zsinórvezető görgő is csapágyazott. A rotor nem kotyog, egy kicsit talán majd össze kell kopnia az alkatrészeknek, de az elején hallható csöppnyi morgás máris csillapodott. Elég jól meg volt kenve, csapágy van tehát mindenhol, a fém sorjákat kitakarítottam. Az orsó fémháza elég szilárd, a fék nem szaggat. Ár-érték arányban nem rossz egyébként, és bár nem egy stella, de nyilván nem is olyan az ára.

Sz.I. - Bakter-bakterovics, 2 kiló egy stella 4000. Ha ezt ferde szemű terméket megölöm 2 év alatt, és mindig veszek újat, az akkor is 42 év alatt éri el a fenti árat, bírja addig a stella? Mi lehet az észrevehető különbség a két orsó között? (Nem volt cél bármivel az összemérés, csak épp valahogyan ez került szóba.)

A.I. - Simább a futása a stellának, az biztos, de le lehet gyilkolni nehéz csalikkal azt is, ezt meg majd nem sajnálod ennyiért. Amúgy az is kopik, és ha nem tartják karban (zsirzás stb.), akkor bármi tönkre mehet.. Amúgy az egy jó orsó konstrukció, csak talán túlárazott, státuszszimbólum nálunk.

Sz.I. - 6,2:1 és 265 gr kb. megegyeznek a paraméterek. Leméred, milyen nehéz igazából a kínai?

A.I. - A dobbal 280 gr, és 273 gr az aranyozott dobbal.

Annyit sikerült tehát megtudnunk, hogy első ránézésre nem tűnik hulladéknak, sőt! Az természetesen mérlegelendő, hogy az esetleges garancia igény érvényesítése nem pont olyan sima ügy, mintha a jól bejáratott sarki vegyesboltba kéne visszavinnem, ha baj van. Aki szereti a kihívást, és nem fél fejest ugrani a kivilágítatlan medencébe, annak ez jó választás is lehet, aztán majd a tartós tekerés 40 gr-os pilkerekkel mondja meg, amúgy mennyire volt jó ötlet.

Ezután majd a használat tesztje következik.

1., Fáj-e tőle a hátam?

2., Csörög, zörög, morog-e? 2_1. Mennyi idő múlva lesz zavaró az elhasználódás?

3., Valójában mekkora a behúzása?

4., Mennyire jól lehet-e dobni vele?

5., Mit szól a fék a halakhoz?

6., Nyüstöli-e a zsinórt?

Folyamatosan bővíteni fogom az információkat, és bár egyáltalán nem az a cél, hogy pont ezt a terméket népszerűsítsem, de azt segíthet megérteni, mire is képesek manapság drága, koppintós barátaink.

1.1.
Melyik halfajról van szó:
- Méretkorlátozása 40 cm országosan, a Balatonon 45 cm;
- hazai fogási rekordja 20 kg, és 110 cm felett:

1.2.
A halfaj tilalmi ideje március 1. - június 30.

1.3.
Hány % éri meg az 1-2-3 nyaras kort a fenti halfajból?

1.4.

Mi az aktuális távdobás világrekordja?

1.5.

1.6.
Válaszd ki a horgászmódszer legfontosabb eszközeit!

1.7.
Ki pergető világbajnok a listán?

1.8.
Miért legyen nálad mindig merítőszák?

1.9.
Hol tartsd a csalihalat?

1.10.
Milyen feltételekkel vezethetsz csónakot?

1.11.
Melyik tó kontúrját mutatjuk?

1.12.
Miért jó, ha nem viszed haza a megfogott halat?

1.13.
Ismerjük a ponty eredetét?

1.13. +1
Extra kérdés. Nem sok jobb akad, de miért is?

Hosszú évek gyötrelme koncentrálódik itt egy pontba. Befagytak a vizek, metsző szél fúj, és én ki nem teszem a lábam a biztos melegből. Valamit azért mégis kell csinálnom, ha mást nem, hát gyenge elméleteket gyártok a jövőre nézve.

Holnap még biztosan nem megyek tehát ki, mert mittudomén, milyen programom van, de tán a jövő héten még kitart a jég, és tán gyengül a hideg is. Ha akkor összejön, egy jó csukás vízre kinézek, vertikál, vagy élő csalis cincogásra.

Ha elmegy a jég, attól függően, hogy ez mikor lesz, ha szerencse úgy hozza, hogy ez még tilalom előtt megtörténik, akkor lesz esélyem kövest, sügeret, csukát kergetni. Ha kiolvad, és vagy pár fokosra felmegy addig a víz hőmérséklete, de legalábbis kisüt a tavaszihoz hasonló nap, kajakja pattanok, és egy hinaras-nádas rejtett zugában nézek körül a környéknek. 

A tilalomban feederezni, matchezni fogok, van már kényelmes székem, állvány, minden, ami csak kell, irány a dinnyési kikötő. Közben persze javul majd az idő, és kitavaszodik, immár biztosan helyt adva az idei új hobbinak, vitorlásra szállok. Később, ha majd újra szabad lesz, arról fogok a Velencei-tó eddig elérhetetlennek tűnő pontjain balinozni, pergetni. És sörözni járni, valamint gyerekeket gájdolni. Aztán csak véget ér már a pörgetőtlen időszak, és már az első nap a Balatonon talál majd, a töréseken nézzük a süllőket, az elméleti része mér megvan a dolognak. A tavasz a hazai pályán is meghozza a lehetőségeket, hajnalonként parti balin-süllő játszik. Remélem találok sügereket a vitorlással, a balatoni kedvenc kikötőmben a tavasz-nyár nem jó erre. Ellenben indul a vihar-peca, süllő, balin fogható ezen a kemény megpróbáltatást jelentő módon. A balatoni balinokra idén egyébként is több hangsúlyt fektetünk, Siófokról csónakkal, Aligáról kajakkal megyek rájuk, messzehordó, gyors csalikkal.

Van egy titkos hely ezen kívül, ahová halandó be nem léphet, azt még nem tudom, mit is várjak tőle, de párszor biztos ránézünk, míg ki nem derül, mit is tud nyújtani.

Talán lesz egy Po-túra, és Amszterdamba is ki kéne nézni, no és a szlovák domolykók is piszkálják a csőrömet. Ja, a helyi csatornákat is meg kéne nézni. A külföldi útjaimhoz immár lesz szállítható méretű botom, valami tán ott is kinéz. Néhány horgászverseny, csak a hékula kedvéért, random, előre nem látható bulik, Zsennye, Bregyó.

Ha ennek csak a felét megcsinálom, király év elé nézek : ) Addig is tovább lógatom a kezem a bilibe...

Régi álmom, hogy egyszer sok, klassz halat fogjak, nektek nem? Elég sok mindent meg is teszek érte, abból a kis időből, ami a rendelkezésemre áll, megyek este, hajnalban, esőben, szélben, méteres hullámokkal táncolok,  és ezek szabad kombinációit gyakorlom. Ami eddig kimaradt, mármint ami a pergetést illeti, az az éjszakai harc a nagy süllővel, vagy azzal, mit ad az éccaka. Az volt az elmélet, ha csónakkal kimegyek estére, akkor több legyet is ütök egy csapásra: esti fényváltás, éjszakai felszíni rablások, hajnali fényváltás, reggeli friss peca. Amíg vízen volt a kabinos vitorlás hajó-testem, addig tán egyszer voltam, pedig az bitang kényelmes, hiszen lehet benne aludni, de azóta nem. Különösen nem kis csónakkal. A rengeteg hajnali horgászat okán kikukázott napok elgondolkodtattak, hogyan találhatnék optimális megoldást arra, hogy ha már egyszer nem alszom sokat aznap, hogyan használhatnám ki optimálisan, hogy elengedett a főnök...

Így jött az ötlet, hogy este menjek, reggelig kitartva, és P. Peti ehhez az elmehetek ötlethez azonnal csatlakozott. Jellemző, hogy bár egész éjjelre terveztünk kintmaradni, ő már jóval az indulás előtt megérkezett, hogy sügerezne egyet. No comment. Este 9-kor szálltunk vízre Dinnyésen, és órákig ladikoztunk, de sajnos alig találtunk halmozgást, sehol a csalihalak, és így persze a ragadozók sem jelentkeztek. Keringtünk, én hisztizem, Peti kitartóan hajigált, aztán kumtam egy órát a szuper kényelmes (egy frászt) csónakfenéken, és így telt el az éccaka. Ezer szúnyog lakmározott rajtunk, nekik legalább jó volt.  Még sötétben elkanyarodtunk a pákozdi kikötőbe, mivel ott ki van világítva, hátha találnánk némi halat. Mit mondhatnék?! Tömve volt kishallal, és süllő, balin felváltva rabolt, gusztustalanul nagy volt a mozgás. Mindenféle nem jó csalival próbálkoztunk, így aztán ránk sem hederítettek, úgyhogy innen is szomorúan, vert seregként távozunk. Mindezt én úgy nyomtam, hogy fejlámpája csak Petinek volt, és én egyre rosszabbul látok, mindezt egy olyan kapoccsal, amit eddig lusta voltam lecserélni, pedig nem lehet könnyen biztosítani (azaz nyitva marad, nyűgös bezárni). Egészen a hajnali fényváltás utánig nyomtuk a betlit, akkor értünk "sügérországba". Itt végre jött pár belőlük, megmentve a haza becsületét. Ügyesen fogdoztam őket, a szokásos finom cincálást alkalmazva. Peti azonban (szokás szerint) rugalmasan alkalmazkodott a változásokhoz, és a balinok megérkeztének első jeleire váltott (ez a nagy különbség közöttünk, ő több pályán gondolkodik, és azonnal vált), és akasztott egy őnt, ami vagy méterre kiugrott a víz fölé, ilyet még nem láttam élőben! Sajnos a zsinórja sérült lehetett, mert ezzel a lendülettel el is szakadt. Alig 2-3 dobást élt a csali, újonnan rakta fel...

Ezek Peti halai, én még fotózni is nyűgös voltam, meg aztán mit is, a leakadt csukát? Ehh...

Utána a sügerezést folytatva akasztottunk egy-egy csukát, csak neki ki is jött, még pár sügér érkezett, azután nem sokkal később feladtuk a napot. Vagyis még hazafelé megálltunk pár balinrablás ígéretére, én hisztizem még egy sort, és végre révbe értünk.

Borzalmas. Morale della favola: ha legközelebb nyitott csónakban ilyenre vetemednék, lőjetek le előtte, hogy ne kelljen hosszan szenvednem! Az éjszaka horgászó sporttársak előtt emelem a kalapom.

Csöng a fiókban a telefon, még szerencse, hogy éppen a kabinban vagyok, máskülönben nem hallanám a széltől. Így sem tudom felvenni, vissza kell hívjam oldalbordám, aki aztán szokatlan örömmel veszi tudomásul a jelentkezésem: él! újságolja sógoromnak. Hol vagytok? Pont kikötöttünk. És ti? A Petrocselli kávézóban. Ok, ott várjatok meg, odavitetem magam.

Azt hittem először, csak azért hívott, hogy szóljon, nem otthon vár. Mint kiderült, a gárdonyi kikötő melletti kávézónál akkor már tarajos hullámok voltak, és mivel ez a remek becsületvesztő pont a vízre néz, aggódott a drága : ) Volt is miért, nem egyszerű túra volt ez a mai. Barátom, Laci, hallott az új kabinos bútorszállítómról, és az opcióról, hogy esetleg vitorlázónak is átszerelhető volna. Rettenetesen rágerjedt, hogy beszállna anyagilag, mert ez őt húdenagyon érdekli. Igaz, hogy én egyáltalán nem tervezem, hogy a most remekül működő horgászhajót feldíszítem árboccal, kötélzettel, de meginvitáltam egy kora reggeli körre, hadd lássa a saját szemével, mitől is döglik a légy. A megbeszéltek szerint hajnalban még sms-t váltunk, hiszen a kimenetel erősen időjárás függő. Esőben, kettes viharjelzésben ki nem megyek, és a szeles idő sem emeli az élvezeti értéket. Hibáztam, tudom, de mivel neki nem jó bármikor, úgy döntöttem, egy kis széltől nem ijedek meg. Hajnalban többször felébredtem arra, hogy kemény eső veri a tetőablakot, esik, aztán eláll, majd újra kezdi. Négy körül aztán leosontam az emeletről, és megnéztem a gépen, mi várható. Az látszott, hogy az eső elvonul, egy kis permetbe tán nem halunk bele, mondjuk szelet az jósolt, gazdagon. De a teraszon állva ebből nem sok mindent lehetett érezni, úgyhogy belevágtunk.

Az elindulás, átkelés a dinnyési oldalra hiba nélkül zajlott, sajnos az eredeti tervemet a viharjelzés áthúzta, így a pátkai oldal ma kimaradt. Jobb híján a Rapala-kupa szeptemberi fordulójára, viharjelzés esetére kijelölt 2. pályára látogattunk (1., 2., kotrás, és a felette lévő lagunás rész). Ide viszonylag keveset jártam eddig, az elérhető hatótávomnak a legszélén van. Télen szeretem, sok csukát fogtam már a nádasai szélén, de nem sok hínárosa van, nappal óriási reményeket nem is fűzök hozzá. Egy csukát azért sikerült véletlenül kivarázsolni, Laci már vitte volna (nem horgász), nem is értette miért dobom vissza (volt vagy 35 cm). Gyorsan beszaggattam a legjobb körforgómat (tegnap jött postán), és innen kezdődött a kaland. Tekintettel arra, hogy ritkán járok itt, nem vagyok túlságosan ismerős. Találtam is egy behajló náddal fedett csatornát, ami reményeim szerint a kettes kotrás végén ér ki. Keskeny volt, hínáros, és sekély. Az én bödönöm gerincmélysége olyan, akár egy csónaké, de a kormány, az bizony leér vagy 70 cm-t. Igaz, felnyitható, amikor éppen nincs a felhúzó kötél a csiga mellé beszorulva (mint most), olyankor magától felcsukódik (előre menetben). No, "lássunk világot!" címszóval behatoltunk a csatorna rejtelmes félhomályába. Eleve nem volt túl bizalomgerjesztő, de az első 30 méteren legalább az látszott, hogy vízen megyünk. Aztán behajoltak teljesen a széléről a nádak, aztán ellepe a maradék felületet vastagon a hínár... aztán egyre sekélyebb lett víz... Laci szerint ki kellene tolatnunk, és bár igaza van, hajt előre, hogy majd én tudom!, és persze a tény, hogy nem olyan könnyű az! Egyszer csak, úgy tűnik, felragyog a napunk!, egy Y kereszteződés hínármentes felszíne tárul a szemünk elé. Itt a pillanat, úgy visszakozhatom, hogy tán a becsületen sem esik nagy csorba, gyorsan bevágtam pördülőbe a hajót. Próbált már valaki egy majd 7 méteres "monstrummal" egy zsebkendőnyi helyen megfordulni? No, ezt így kell elképzelni. Azért sikerült, és már-már hálát rebegtem, amikor megállt a motor. Addigra kétszer pucoltam le a csavarról a növényeket, most is ezt próbáltam újra, de nem, megadta magát teljesen. Ültem egy kicsit magamba roskadva, és vakartam a fülemet, hogy mi a fránya nyavaja legyen. Levettem hát a meghajtást, lecsavartam a propellert, eltávolítottam a ki tudja mióta rácsavarodott damilt, visszaépítem... "gázt" adok...semmi. A szél erősödik, pont szembe fúj a keskeny csatornában, tol minket vissza. Aztán elakadunk, nyilván leér a kormánylapát.Keresztbe leparkolunk muszájból, és csak nézünk egymásra, két balfax, hogy most mi legyen?! Akkor evezünk, határozom el, de előre fázom, mi vár ránk, amint kiérünk csatorna nádasából, ezt a bödönt ha oldalról megkapja a szél, megy, amerre akar, nem lesz egyszerű móka. Mindegy, két oldalról kiülve a kabin mellé, a nádon kapaszkodva húzzuk magunkat előre, a kezdeti iszapból kicuppantás után centiméterenként, de haladunk előre, aztán kiszélesedi az út, és már csak egy oldalon érjük el a húzódzkodót. Látom már, hogy ez így nem lesz jó. Egy kis kapát előveszek, hogy majd azt előre dobálva húzzuk magunkat, sosem járt büdös iszapot fröcskölünk fel, és egyre közelebb ér a következő etap, ahol már evezni kell, és telibe ver majd a szél. Sebaj, aggódni ráérek majd akkor, ha odáig eljutunk. Közben azért újra összerakom a motort, ami természetesen jelentősen átmelegedett a hínár ölelésében való erőltetéstől, a vízbe visszarakva reméljük, hogy egyszer csak újra elindul. ÉS LŐN! Visszajött közénk, megmentette a becsületet! Sem cimborákat, sem vízirendészetet nem kell riasztanom, saját lábon hagyhatjuk el a tetthelyet. Lacira hagyom ismét a kormányzást, és dobok párat, úgy teszünk, mint ha eddig minden simán ment volna, mutogatom, hol merre forduljon. Itt jobbra! Az utolsó pillanat után szóltam, nem nagyon látszott az átjáró, és a bödön csak a kormány, és a motor együttes fordításával "perdül", amúgy óceánjárósan 2 km-s körrel fordul. Rá is megyünk szemből egy zsombékra. Felülünk rá, aztán lassan lecsusszanunk, úgy tűnik, minden rendben. Laci kérdezi ijedten, minden rendben? Én hátrafordulva nevetek, hogy ne nyugtalankodjon, amikor csobban valami elöl. A kilógatott horgony szakadt le. Itt azért már lepittyedt a szám. Tovább! Nincs az az isten, hogy belemenjek a vízbe. A nádas alatt visszaosonunk az agárdi kikötőnkhöz. A körnádtól vonul előttünk a Fuska, egy fém csónak, autó felépítményekkel esőállóvá téve. Akkora felület, hogy vitorla már nem is kell rá. Driftelve fordul be a kikötőbe, mi meg repesztünk utána. Aztán észreveszem, hogy a spori bajban van, lassítok... még... telibe hátrafelé forgatom a motort... de megyünk tovább ezerrel, úgy tol a szél. Rá a Fruskára, és a kikötőre úgy általában. Horgony ki, ez lassít egy kicsit, és benavigálom a hajó orrát egy félakkora résbe két másik csónak közé, mint amekkorák vagyunk. A spori a helyére befordulóban keresztbe elakadva áll, mozdulni sem tudunk tőle. A bödönt beékelődve hagyom, majd Laci tartja, kimászom oldalt, és közösen befeszítjük Fruskát a helyére, cipőkanállal, de megy. Közben azon töprengek, mi hogyan csináljuk? Máskor, feleekkora szélben sem leányálom, ez meg folyamatosan erősödik, már vagy 50 km/ órás. Tudom, hogy van egy nagy horgony a kormányállásban, kötök rá kötelet, és kidobom, az majd megtart, és lassan beengedjük magukat. Ja, jó lesz! Még végig sem gondolom a dolgot, amikor Laci kifordítja az eddig biztonságba ékelődött hajót, mint kiderült, valami vasra emelgette az oldallécnél fogva a hullám, és nem akarta, hogy baja essék. Csak nem értesített előre a szándékáról, és ott ültem horgony, és terv nélkül... Szerencsére a szél megfordított farral, és pont befújt a helyünkre. Nincs mit szépíteni, közöm nem volt hozzá. Bekötöttem, lezártuk,megmenekültünk.

Csörög a telefon, de nem érek oda, hogy felvegyem. Visszahívom, a főnököm az: ÉL! újságolja a kávézóban...

Megint befagyott a tó, tán el vagyok átkozva? Mire kiolvad, jön a tilalom, szóval csukára most egy darabig nem kell izgulni. Mihez kezdjek akkor? Mérhetetlen nyugtalanság ül a mellyemre, alig kapok tőle levegőt. Olvasom, hogy máshol "számolatlan" akasztják őket, és azért ez elég frusztráló, mikor még esélyem sincs rá. A főnököm nem is érti, mi ez az általános ingerültség, ami mérgezi a levegőt, pedig ismerhetne, már 15 éve a párom, kezdenek szorítani a falak, mint a mai Bálint-napi ünnepi ebéd után a pocakban kissé szűk nadrágom. De ezen nem segít a kigombolás, mert az a baj, érzem, hogy már itt lehetne a tavasz, de mérhetetlenül várakoztat a csalfa : (

Tavaly korán kezdtük az évet, február-márciusban már vígan pontyoztunk (nem azt mondtam, hogy fogtunk, csak azt, hogy vígan próbálkoztunk vele), pedig még hideg volt a víz, de ilyen apróság még soha nem állta az utunkat. Egyik alkalommal elhatároztam, hogy a partól dobással elérhető távolságnál beljebb próbálkozom, szépen lehúztam a kajakom, éreztem rajta is, hogy türelmetlenül várja, hogy vízre szállhasson. Kaptam ajándékba egy alig használt, csak régi, ennek megfelelően mikrorepedésekkel tarkított melles gumiruhát, amit a télen úgy-ahogy megragasztgattam, úgy véltem, most jött el az ő napja. A halak aznap sem sokat zavartak, így aztán szokás szerint bő teret engedhettünk a kísérletezésnek. A két állásból az elsőn szépen bevontattam a felszerelést, megszórtam valami ínycsiklandóval, aztán kijövet felhúztam a hajót a laposra. Becsorgott a víz, nem létező bajszom alatt morogva mentem át Petihez reklamálni (ő adta a gumiruhát), miközben egy telefonhívás is megtalált. Magyarázok bőszen, míg Peti azt nem kérdezi, a kajakot ki vitte el? Haha! Jó poén, nincs itt senki rajtunk kívül, már megint ez a szívatás... Odanézek, tényleg sehol! Odafutok (el lehet képzelni, milyen futás az öt számmal nagyobb gumicsizmában), a hajóm csendesen ring egyre befelé. Akrucifixét! Ismerem a vizet, térdig, derékig, mellig, orrig ér, mese nincs, csobogok utána. Térdig-derékig. A kajakot elkezdi hajtani a szél is, ahogyan kiér a nád árnyékából, ráerősítek, a víz már a mellemig ér, hideg présként szorítja össze rajtam a ruhát, az illesztékek szivárognak, mint a Vörös Októberen 500 láb mélyen, de már csak pár lépés, egy karnyújtás... aztán elfogy a ruha, perem fölé ér a víz... még szerencse, ahogyan összepréseli rajtam a gumit, nem ömlik, csak csordogál befelé. Az izgalomtól alig érzem, pedig hideg, mint a fene. Még pár lépés, néhány karcsapással megerősítve... éééés, enyém a hajó.

Próbált már valaki majd nyakig érő vízben visszamászni egy kajakra? Még nyáron sem egyszerű, nem hogy teljes marsi védőöltözetben! Félig megtámaszkodva rajta azért sikerült kitempóznom, Peti természetesen gurul a nevetéstől. Mindig örülök, ha jó szórakozást nyújthatok másoknak... Felhúzom a csónakot a part meredek tetejére, onnan már csak Katrina tudná visszafújni, de erre amúgy kevés az esély, csodálatosan süt a nap. - Mi lesz, Imi, bemész átöltözni? - De hát a botok be vannak dobva... tudod mit? Ledobáltam a ruháimat, kiakasztottam az olajfára, és egy szál alsógatya nélkül jártam indiántáncot, míg izzadt nyirkos szintre nem száradtak a gönceim. Aztán visszavettem, és a maradék test"meleggel" fűtöttem fel újra. Persze egy hal sem értékelte a mutatványt.

Ezzel mondjuk nem dicsekedtem otthon... még valaki kimondta volna, amit titokban magamról gondolok : )

Tegnap ismét havazott, és bár ma reggelre ragyog a nap, de a pocsolyákra új hártya fagyott, gondolom, üres a kikötő is. A reggeli tejeskávémat kortyolgatva ábrándozok kifelé a fejemből, azt nézem, a hátsó terasz gerendáira kötözve moccanás nélkül lóg búsan a kedves kajakom. Ha szeme lenne, bánatosan nézne, gazdám, mikor megyünk már? (Csak szólok, nincs neki! ) Ezért aztán inkább én merengek, és jobb híján próbálok magamban felidézni egy-két történetet, amiken együtt estünk át.

Az első kajakos év kezdetén, nem értem rá, valahogy úgy alakult, hogy csak ritkán jutottam ki a partra, akkor is csak egy match-bottal ültem ki az olajfa alá, a nád takarásába, a fenekezővel meghorgászható csücsökre igyekvő pecások, ellenőrök észre sem vették, hogy ott vagyok. Hetekig szórtam a kb. 8 méter széles csatorna túlsó oldalán a nád tövét, várva a megjelenő halrajokat. Nem jöttek. Azért fogtam bodrit, verest, compót. dévért, nem volt unalmas, hiszen felettem egy szarka pár fészkelt, végig asszisztáltam a fiókák növekedését, kirepülését is. A fa alatti árnyékban viszonylag kényelmesen vészeltem át a bitang melegeket, a nagyobb halak nem sokat zavartak... Én tudom, hogy a lustaság az oka, reggel, és este kéne kijárni, de úgy hiszem, ahhoz egy másik bolygóra kellene újjászületnem, most már ez marad, és kész. Azért bosszantott, "tonnaszám" fogyott a kukorica, minden különösebb eredmény nélkül. Esténként a kutyámat sétáltatva általában ugyanide jöttem, és egyszer, véletlenül pont akkor, mikor megjött a pontycsapat. Nincs mentségem, nyilván eddig is szorgalmasan látogatták az etetésem, csupán én nem voltam jelen a névsorolvasáson. Változtattam hát az alapfelálláson, és magamon erőt véve, korai, ill. kései időpontokban kezdtem kiülni, végre sikerrel! Csodálatos látni, amint az étkező csapat végigkutatja a partot, billegő nádjelzéssel tudatva jöttét! Fogtam is közülük, bár az olajfa ágaitól alig lehetett  akadás nélkül bedobni. Szerencsére van nekem egy remek kis felülős kajakom, eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálnám arról... és lőn!

A csónakkal ellentétben ezzel lehet hangtalanul siklani, szinte ráálltam a halakra a sötétben. Más dolgom nem is volt, mint követni a jelzéseket, és a halak orra elé ejteni a csábosan tekergő ujjnyi gilisztával csalizott készséget. Már maga a lopódzás is óriási élmény, szinte vágni lehet a csendet, csak a természet zsizseg, a feszültség nő, és akkor finoman megmoccan az úszó! Billeg kettőt, aztán alámerül, amit egy azonnal bevágás követ! Szétspriccel a víz, a csapat fejvesztve menekül a keskeny, sekély helyszínről, egy darabig nem kell visszavárnom őket, azt hiszem. De a halam jól dolgozik, felváltva vontat jobbra, és balra, hiszen a kajakom ellenállása nem okoz neki gondot (el sem merem képzelni, mi lenne, ha egy nagyobb harcsát akasztanék így, meglehet, hetekig vontatna  a tavon), megpróbál alattam kitörni, de szerencsére sem kikötve nem vagyok, valamint a kajak alja is teljesen sima, nincs esélye rajta leszakadni. Sötét van, de lelki szemeimmel látom magam, fülig ér a szám, a botom dolgozik, a hal fárad, aztán lassan csillapodnak a kirohanások, megadja magát, már csak a merítőből pislog néhányat. Mérő nincs nálam, de nagy, 4-6 kg-os lehet, szép, erős pikkelyes, öröm nézni, ahogyan visszaúsztában tolja maga előtt a vizet...

Hejj, kajakom-kajakom..., hol van már a tavasz!

De rég volt a nyár! Már a bőröm is alig emlékszik az izzó napsütésre, a hűsítő fürdőkre, az elnyert halakra. Hol vannak a vidám esték, a társaságban megsütött fogás, a remek fárasztások? Hopp, egy még beugrik! Tudod, amikor minden sikerült, és semmi sem, fogtunk is, és nem is, és olyan jól szórakoztunk, hogy semmiért el nem cserélnénk?! No, azt fogom elmesélni. Az egész Fekete Istvánnal indult. Azt nem mondom, hogy minden az ő hibája, de a történtek alakulásában erősen benne van a keze. Az ő természetjáró írásai indítottak el ezen a rögös úton, aminek a vége egy 3 napos tábor lett a Velencei-tó egyik szigetén. Évek óta tervezgettük, és olyan igazi Matulásra sikerült. Izgatottan csörren a lánc, ahogyan eloldom a csónakot, már csak arra kell vigyázni, hogy ki ne boruljon belőle a töméntelen horgászeszköz. Péter, és István barátaim éppen csak elhelyezkednek a nekik jutó maradék tenyérnyi helyen, én pedig a forró fém orron térdelve tolom ki magunkat a cölöpök közül. Peti addig vacakol, míg a szűk helyen nekikoppanunk a másik oldalon kikötött rocsónak, nem baj, nem az én motorom... Aztán végre egyenesbe bénázzuk magunkat, és nagy lendületet veszünk a nyílt víz felé. Úgy értem: vennénk. Merthogy olyan alacsony a víz, és akkora mennyiségben nő benne a hínár, hogy többször meg kell állnunk leszedni a maradékokat a propellerről, mígnem kiverekedjük magunkat a langyos zöldséglevesre hasonlító kikötőből. Csendesen totyogunk, innentől vigyázni kell az akkura, aztán meg nem sietünk, miénk a nyár! De milyen nyár! Úgy tűz a nap, hogy már odafelé megsülnek a tojások. Mindenféle, amire csak gondolsz. Szívem szerint dobálnék már most, de a kacatoktól levegőt venni sem nagyon merünk. Így aztán marad a türelmes ücsörgés, míg oda nem érünk a megálmodott helyre, ami nagy szerencsénkre üres. Az persze egy más tészta, hogy ki az a bolond, aki ilyen hőségben kiülne? Úgy értem, rajtunk kívül... Péter becsusszantja a csónak elejét a kikötésre használt nádsziget sarka mögé, én pedig kipattanok, és a hosszú láncon félig partra húzom a bálnát. A kirakodás tovább tart, mint egy óriás konténerhajóé, igaz, nekik ott a daru segítségnek. Valahogy mégis végzünk, csendesen álldogálunk a gigászi halom felszerelés előtt, az arcokról szinte lerí a kérdés: mi ez a sok … izé? Azt csak remélem, hogy nem ők nem olvasnak az én gondolataimban, mert én meg azt gondolom, ekkora marhákat, mint mi... : ) Istvánunk marad szortírozni, Péterrel elmegyünk egy újabb körre. Kifelé menet meg is egyezünk abban, hogy feltesszük az akkut töltőre, és erre a nagy ijedtségre való tekintettel meg is ebédelünk, jóllehet ez nem szerepelt az előzetes programkiírásban. Úgyhogy a kikötő mély, hűvösebb vizű strandján egy nagyot csobbantunk, és utána kikértük egy igazi tál horgász ételt... nem, nem halat, sült kolbászt, hosszúlépést! Nem is nagyon volt kedvünk útnak indulni, de hát nagy úr a muszáj! Újra teleraktuk a csónakot, én pedig egy felülős kajakon követtem a mestert. Sajnos, mire a szigethez értünk, István már szinte teljesen kipakolt, amit pedig még ma is sajnálok, hiszen úgy, de úúúgy segítettünk volna. Szortírozva várnak a felszerelések, elhelyezve a kempingágyak, asztal, szék, hűtő, mifene, minden ahol kell. Még egy olyan órát pakolászunk, de még így is alig múlt el dél, mire végzünk. - No, most mi legyen? - Rám hiába néztek, hát nem horgászni jöttünk? - Jó, de ilyen melegben? Ok, akkor István marad a parton, úgysem tud úszni, mi pedig elmegyünk a nád szélére. Persze, pergetni. Alig értünk a nád takarásába, Péter máris kiadja az ukázt: ugorgyunk! Dejszen olyan forróság van, hogy a hajam leég, naná, hogy jót fog tenni egy kis fürdő. Hszuuuóófúú, hallom, ahogy sistereg a víz a bőrömön, csukott szemmel lebegünk, igazán nem lehet rossz halnak lenni! Aztán erőt veszünk a velünk született lustaságon, és nekiállunk egy kicsit" dolgozni" is. 1-7 gr-os a pálcám, éppen csak süllyedő wobblerek a nyerők, ezt már tudom a korábbi napsütéses próbálkozásokból. Mert mikor megy ki a lusta horgász általában? 11 és 15 között, amikorra azt ajánlják, hogy maradjunk árnyékban... Ezt azonban a halak is tudják, és a nádas éppen csak fél méternyi árnyékot adó picit kevésbé forró vizében pihegnek. Már ami a fehérhalat illeti! A balinok, folyamatosan csapkodnak, nem is teli sok időbe mire megakasztom az első... nádcsomót. Nem ollan eccerű az a halfogás dolog. De aztán sikerül ráérezni a rablások ritmusára, és valami véletlen folytán épp beledobok egy tolóhullámba, amit a vízig görbülő bot egyből jelez is, ha magamtól nem jöttem volna rá. Csodálatos a harc ezzel a vékonka bottal, alig kezdünk, és máris ad egy 2,5 kg-os balint a tó! - Peti, mi legyen ezzel? Szákot persze nem hoztuk magunkkal, visszamenni még nem kéne, megtartani pedig túl meleg van. - Engedd vissza, úgyis csupa szálka! Okosok, ugye? Így aztán útjára engedjük az első halat, igaz az illem is így kívánja, meg aztán, az első napra még van ételünk, bőven. Visszafelé akadt még egy kisebb, valamint kardozni is sikerült a botokkal, ki érti, miért próbál valaki 3,5 méteres pálcával csónakból pergetni? No mindegy. Még egy kötelező fürdés (ha már bérletünk van), és már vissza is érünk az alaptáborba. - Jól elvoltatok! - Bocs, István, eltévedtünk... persze. No, akkor mérjünk! Olyan 1,2-1,5-es a víz, vastag az iszap. - István, meddig tudsz dobni? Akkor oda etetünk. Ő már bekeverte az etetőanyagát, aztán a pár dobással kijelölt helyre kajakkal bevittem, beszórtam azt. - Mutasd, mivel horgászol? Egy feeder, és egy picker bot van bekészítve, és egy olyan előke, amit csak rémálmaiban tennék fel. Mert annyira értek hozzá, ez majd még később kiderül. - Mi ez az előke? - Tudod, ez úgy van - magyarázza -, hogy a felső horog egy műanyag pöcökkel van rögzítve, aztán a csonti-kukorica-sztirofóm golyó pedig szépen lebeg rajta, bla-bla-bla. - Jó, oké, csinál csak, ahogy akarod. Majd ÉN megmutatom! Minek az a két horog? Csak a gond van vele, ahogy én csinálom, az egyszerűbb, jobb, messzebb... De addig is fogok néhány csalihalat, és bedobom úszóval csukára, a másik, távdobó bojlisnak mondott cájgot pedig behajítom, amilyen messze csak lehet, és megszóróm kukoricával, ha jönne rá ponty, amur! - Peti? - Én feederezek tudod, a távdobókat hoztam. Elég szedett-vedett a kép, csak Péter botjai egyformák, ő katonás rendben lerakva várja a kapást. Az én egyik botom ugyan új, szép, de a másik... 30 éves karbon teleszkópos, még az első, amit vásároltam, semmi pénzért le nem cserélném! István is le tudja úgy tenni, hogy mikor mindkettőt piszkálják, nem győz ugrálni egyik bot végétől a másikig, így cinkeljük, ezzel elvagyunk egy darabig. Csoda, eddig nem zavart senki a telefonon, most hogy elkészültünk, épp leülnénk, rögtön csörög valaki. - Szevasz, Miki, mi újság? - Jöttem megnézni, ahogy pecáztok. - De hát, bent vagyunk a tó közepén... - Be tudsz vinni? - ;łŁ$í*>;>$ß**!! Persze. Végül is, három napra szántuk az akkut, mi az a pár fölösleges út! De Miki jó srác, megérdemli, hogy megegyék a szúnyogok. Leülünk mind a négyen, lassan ránk esteledik, még zsibong a strand, de már csendesül a környék. Igaz, megjöttek a szúnyogok is. Ez nem gond, hoztunk olyan riasztó spirált. Peti, melyik zacskóban van, hová tetted? Keressük. Még keressük. Aztán már nem, mert eszembe jut, hogy egy zacskó ottmaradt a teraszon. No comment. Amíg mi mérgelődünk, István elkezdi akasztgatni a kárászokat, kispontyokat. Néha egyszerre rezeg a két bot, pedig teljesen máshová vannak bedobva, és a távolság is nagyon más. Vicces nézni, ahogy pattog István a két bot között, mivel V alakban rakja le őket, de úgy, hogy a spiccek vannak egymáshoz közel, hogy látni lehessen minden kapást. Épp a kisebbik bottal teker ki egy kárászt, amikor óriásit beleng a hosszabb feeder eleje. Miki odaugrik, és azzal a lendülettel egy óriási besom a halnak... a kitekert fékkel... gordiuszi bolyhos damil-csomag a jutalom. - Óóó, ne haragudj, jaaj, most mi lesz? - Miki, nyugi, mindjárt kibogozzuk. Szerencsére Istvánunk olyan nyugodt, kedves ember, hogy egy rossz szava nincs, én már biztosan kinyírtam volna. Egy darabot sikerül megmenteni, de aztán menthetetlenül elakadunk. - Most mi legyen? - Elvágjuk, összekötöm, aztán kidobjuk a maradék csomót. Így is lett. Szerintem vagy 20-30 métert rövidítettünk, István kedvesen mosolyog, Miki sápítozik : ) Teljesen sötétben dolgozom, még szerencse, hogy jók voltak a tanáraim, csukott szemmel is megy a damil toldás. - Nno, húzhatod! Erre kiteker egy majd 4 kilós pontyot. Úgy, hogy egy pocsék bevágás után fél órát szereltünk. Köszi! Péter csak mosolyog. Legalábbis gondolom, mert látom, ahogy a sötétben a válla rázkódik a rötyögéstől. Elhelyezkedünk a csillagok alatt, és megindul a halk dörmögés, életről, asszonyokról, sosem fogott halakról, néha újra dobunk, István kihúz pár dévért, csendesen telik az éjszaka. És kényelmetlenül. Kemény dolog ez a nádas romantika! Ha bebújok a hálózsákba az a baj, ha kitakarom magam, megesznek a szúnyogok, amikor azok elülnek, hűvösödik, a derékalj rögös, mondjam még? De jól szórakozunk, csak aludni nem sikerül sokat, pedig nem a halak zavarnak. De legalább a Göncölök a helyes útról ragyognak, mint gyermekkoromban. - Peti, hogy aludtál? - Ne is kérdezd, úgy fáj a hátam, lábam! - Volt valami? - Semmi. Ok, jobbról hát rendben vagyunk. - A hűtőben a jég hogyan áll? - Kiolvadt, úgy nézem, együk meg a kolbászt, sonkát! Ilyen jól reggeli régen esett! Kovászos uborkával, hagymával, a tegnapi, de még friss kenyérrel betermeltük a füstölt árut, egy kis pálinkával lekísérve, és máris szebben ragyog a hajnal. Miki csak estére jött, de úgyis ki kell mennem, Ali cimborám jelezte, hogy pergetne, én pedig megígértem, hogy elkísérem. A bérelt csónaknál találkoztunk, persze egyből kínált: - Igyá! Csak ő perget, én most a gájd vagyok. Végigjárjuk Dinnyéstől a nádasok szélét, szépen alakul a teríték: balról egy csuka, jobbról egy balin. Dél felé már szénné égve nézegetjük egymást, áll az algától zöld tó. Az egyik sarokban nyomok a felszínen, talán balinok csíkozták össze a vizet? Ali megdobja a nád szélét, és máris karika a bot, alig győzök kitolatni a csónakkal. - Mekkora balin??! Ali fáraszt, és ekkor a felszínen megmutatja magát... egy ... méteres amur. Az álla alatt akad, ráfordult a műcsalira megnézni, mi csobbant mellette! Merítőnk nincs, és egyébként is CésR, megszolgálta. - Kössünk egy hurkot a kikötő kötélből, és azzal meglasszózzuk a farkát, és úgy nem tud elmenni, le tudjuk fényképezni. Párat lövünk, aztán amint magához tér, azzal a lendülettel tépi ki magát a fogságból. Értetlen arcok. Ez elment! Még szerencse, hogy magunktól is elengedtük volna. No, Ali haza, én újra beevezek. - Volt valami? - István fogott dévéreket. - Ok, van egy ötletem, ti maradtok? Mert én bemegyek aludni, ilyesmi... Úgyhogy bepakoltunk mindent újra, és még világosban kimenekültünk a partra, hogy kényeztethessük elgyötört testünk. Az eredmény? Feeder vs egyéb = sok:kevés. Ennyit a nagy tudásról! Ja, és hazafelé lemerült az akksi, és eltört az egyik villa, úgyhogy kenu stílusban kellett kievezni : ) Az élmény azonban megfizethetetlen, minden másra ott a mesterkard…