Totum

Lusta vagyok, na. És akkor mi van? Régóta nem írtam, és mondhatnám, hogy ezért, mert meg sem érdemlitek, de persze az igazság az, hogy a visszajelzések hiánya, és tulajdon restségem együttesen vezettek oda, hogy kvázi feladjam blog író karrieremet. Amúgy rá sem nagyon érek. Nem mintha a peca töltötte volna ki idén a munka utáni maradék szabadidőmet, nem. Már tavalytól próbálom hanyagolni a korai keléseket, vagy kései szúnyoginváziót, de persze nap közben nem annyira egyszerű a Velencei-tavamon fogni. Ezért inkább ráálltam a vitorlázásra, meg is osztok gyorsan két faszányos videót:

Erről csak annyit, röviden, ha fúj a szél, lehet vitorlázni. Nincs kérdés, hogy jön-e a hal, szóval kicsit direktebb az összefüggés az akarás, és a nyögés között. 

Node! Azért  a halakat sem hanyagoltam teljesen, sőt, ha valaki venné a fáradtságot, és megkérdezné a valódi főnökömet, alighanem mélyen lesújtó véleményének adna hangot a hobbijaim számossága, a velük eltöltött idő, és úgy általában az elmeállapotom felől. Szóval azért pecázgatok. Éppen egy balatoni betli-szagú túrából jöttem haza, amikor láttam Szegi barátom posztját a pontyozó horgász versenyről a Bregyón. Hívott is, és bár addigra már igen szűkében voltam az időnek, ezért el is mentem (ne keress benne logikát!). Addig dumálgattunk, míg ki nem bökte, hogy menjünk át etetni a másik tóra. Hozott pár kiló száraz kenyeret, én pedig egyből az UL pálcámért nyúltam, ha már szembejött a lehetőség. Egyetlen jigen, egyetlen gumival sétáltunk át a Vidámparki-tóhoz. Ahol aztán kb 10 perc alatt 20 dobásból tán 18 és fél szép csapó esett, a 15-25 cm-s tartományból. Innentől fel is gyorsultak az események, és hirtelen ott találtuk magunkat, hogy két év teljes horgász tilalom után október 15-től megnyitott a tó. Csak sporthorgászoknak, egy bottal, műcsalival, keccsendrilíz alapon. Hát, kéremalássan. Sokféle jó víz van. Sokféle halat jó fogni, de én a nagy csapókat szeretem (szeretném) fogni leginkább. De ha van sok más ragadozó, az sem baj. Ezen a tavon gigászi halak még nincsenek, de csapó van majd 30 cm-ig, és sok, a pisztrángsügér állománya jelentős, olyan kb 40 cm-ig, és mivel két éve csak zabálniuk kellett, van benne más jóság is. Közreadok pár fotót az első hétről, hadd egyen a fene mindenkit, aki nem volt részese a felvezető körnek!

Francba, nem ezt akartam. Szóval a halak:

Tovább is van, mondjam még? 

Ismét olyan helyekre mentem pecázni, ahová normális ember a lábát sem tenné. Igaz, nem is róluk szól ez a szösszenet. Először is autóval hajtottam be pár földútra, ami így utólag nem volt annyira egyértelműen jó ötlet. Egy helyen, ahol félreálltam a fák közé, úgy tűnt messziről, pici hó van csak a fagyott talajon, de valami belső sugallatra hallgatva aztán mégsem hajtottam rá, inkább begyalogoltam. Több helyen beszakadt a jég alattam, vagyis ha bemegyek kocsival, még most is ott dagasztanám a sarat. Azután a meredek, csúszós, hóval borított gátoldalon többször hanyattvágtam magam, csak azt sajnálom, hogy nem tudom megmutatni, ha én jól szórakoztam magamon, akkor nektek is tetszett volna. Estem akkorákat, mint az ólajtó, mivel a botom épségéhez görcsösen ragaszkodtam. Amit amúgy sem volt egyszerű bejátszani a bokrok közé, mivel egy közel 4 méteres feederrel úsztatom a műcsalit, méterenként hetvennégyszer akadtam el vele a tűskésben. Amúgy csodálatos helyet fedeztem fel magamnak, a hótakaró miatt jól látszott, hogy csak állatok járnak arra, nyulak, rókák, fácán, őzek... és én. A poén egyik részét lelövöm, hallal egyáltalán nem találkoztam, bármilyen ígéretesnek is tűnt a pálya. A képen egy előző alkalommal fogott, bár ugyanarról a vízrendszerről származó makócápa látható.

No, de mivel nem fogtam semmit, mi több, még kapásig sem jutottam, volt időm picinyég gondolkodni. Nemrég belefutottam egy sztoriba, domolykózás közben fogtam egy tilalmas halat. Olyat, ami a környékemen a mondák szerint létezett csupán számomra eddig, én még életemben nem fogtam ilyet vad vízen. Vagyis nem horgásztam rá, egyértelműen random esett be. Csabi barátom pont látta a fogást, jelentősen zaklatott (naná, utálta, hogy fogtam), hogy mielőbb visszakerüljön a vízbe (nem ő, a hal), ezért aztán mintegy 13 másodpercet töltött a levegőn, életem haláról a vacak telefonommal nyolc gyors felvételt készítettem, 0,75 lett belőle jó. Ezek után egy zárt csoportban megmutattam halat, persze rendesen utáltak érte, ami azonban teljesen rendben van, pont belefér a baráti ugratásba. Egy ismerősöm azonban azzal talált meg, hogy miért tartottam a fotó miatt olyan sokáig kint a halat, és hogy mekkora gáz, hogy közreadtam, majd felsőbbrendűségét ezzel bizonyítva kilépett a csoportból.

Namármost. Mit érdekel engem (amúgy de, csak igyekszem úgy tenni, mintha mégsem)? A konkrét eset kapcsán azonban egy kérdés csak megakadt bennem. A ló innenső oldalán rengetegen kaszabolják a halat, biztosan ti is ismertek elrettentő eseteket, a tavaszi balatoni süllő-armaggeddon, a hárosit lehúzók, a kisebb rabsicok, akik a halból élnek, a kapálók, és a napi limitnél, méretkorlátozással nem törődő mindennapi horgászokról ki nem tud? Ennek ellenpólusa a  keccsenrilíz térhódítása, azon sporttársak jóvoltából, akiknek játék ez a sport, és óvják az ellenfelet, nagyon helyesen. Van olyan, aki egyáltalán nem visz el halat, akad, aki csak ritkán csábul el, van, aki a törvények adta kereteken belül fogyaszt. Ez mind rendben is van. Az egy, amit nem értek, miért kell egymást cseszegetni? Vagyis, miért kell a ló túloldalára átesni, és olyasmibe belekötni, ami nem is igazi probléma, úgy beállítani, mintha bármi helytelen történt volna? Elvenni a másik kedvét, örömét, a horgászat, vagy akár bármi más téma kapcsán mostanában mindennaposnak számít, ám nekem rendkívül szánalmas dolognak tűnik, csak sajnálni tudom, akinek csak negatív dolog jut az eszébe.

Végezetül az utálatos tilalmas halról egy jól sikerült fotó:

 Na, csőváz! Fogjatok szép halakat, de ne álljatok át a sötét oldalra! 

Ps.: Otello leszállt a fészkére.

Hosszú évek gyötrelme koncentrálódik itt egy pontba. Befagytak a vizek, metsző szél fúj, és én ki nem teszem a lábam a biztos melegből. Valamit azért mégis kell csinálnom, ha mást nem, hát gyenge elméleteket gyártok a jövőre nézve.

Holnap még biztosan nem megyek tehát ki, mert mittudomén, milyen programom van, de tán a jövő héten még kitart a jég, és tán gyengül a hideg is. Ha akkor összejön, egy jó csukás vízre kinézek, vertikál, vagy élő csalis cincogásra.

Ha elmegy a jég, attól függően, hogy ez mikor lesz, ha szerencse úgy hozza, hogy ez még tilalom előtt megtörténik, akkor lesz esélyem kövest, sügeret, csukát kergetni. Ha kiolvad, és vagy pár fokosra felmegy addig a víz hőmérséklete, de legalábbis kisüt a tavaszihoz hasonló nap, kajakja pattanok, és egy hinaras-nádas rejtett zugában nézek körül a környéknek. 

A tilalomban feederezni, matchezni fogok, van már kényelmes székem, állvány, minden, ami csak kell, irány a dinnyési kikötő. Közben persze javul majd az idő, és kitavaszodik, immár biztosan helyt adva az idei új hobbinak, vitorlásra szállok. Később, ha majd újra szabad lesz, arról fogok a Velencei-tó eddig elérhetetlennek tűnő pontjain balinozni, pergetni. És sörözni járni, valamint gyerekeket gájdolni. Aztán csak véget ér már a pörgetőtlen időszak, és már az első nap a Balatonon talál majd, a töréseken nézzük a süllőket, az elméleti része mér megvan a dolognak. A tavasz a hazai pályán is meghozza a lehetőségeket, hajnalonként parti balin-süllő játszik. Remélem találok sügereket a vitorlással, a balatoni kedvenc kikötőmben a tavasz-nyár nem jó erre. Ellenben indul a vihar-peca, süllő, balin fogható ezen a kemény megpróbáltatást jelentő módon. A balatoni balinokra idén egyébként is több hangsúlyt fektetünk, Siófokról csónakkal, Aligáról kajakkal megyek rájuk, messzehordó, gyors csalikkal.

Van egy titkos hely ezen kívül, ahová halandó be nem léphet, azt még nem tudom, mit is várjak tőle, de párszor biztos ránézünk, míg ki nem derül, mit is tud nyújtani.

Talán lesz egy Po-túra, és Amszterdamba is ki kéne nézni, no és a szlovák domolykók is piszkálják a csőrömet. Ja, a helyi csatornákat is meg kéne nézni. A külföldi útjaimhoz immár lesz szállítható méretű botom, valami tán ott is kinéz. Néhány horgászverseny, csak a hékula kedvéért, random, előre nem látható bulik, Zsennye, Bregyó.

Ha ennek csak a felét megcsinálom, király év elé nézek : ) Addig is tovább lógatom a kezem a bilibe...

Macskákkal nyitom a posztot, mert arra majd jó sokan lájkolnak.

Pisti! Köszönöm, hogy elhívtál. Most vagy mazopista vagy, vagy túlságosan imádsz zrikálni, és/vagy a barátom vagy, hogy rohaggyá. Meg. Persze, csak képletesen. Általában az a jellemző, hogy én vagyok az, aki "finoman" ugratok mindenkit, de valahogy az immun-riasztó rendszerem nálad nehezen szólal meg, ennek kapcsán aztán a szívatások tömegét vagyok kénytelen elviselni. Tőled. Nem értem, mintha süket lennék, nem hallom a vészcsengőt, pedig kéne, nem sűrűn, csak valahányszor megszólalsz. No, mindegy, ez hozzá tartozik az élvezethez, legalább rajtam kívül mindenki más jól szórakozik. A refrénjét lásd fentebb! Szóval meghívást kaptam egy zártkörű csónakos/páros/pergető versenyre. Milyen egy verseny Zsennyén? Kiváló a hangulat, jók a fejek, bár Pisti is ott van, és remek halak fárasztanak bennünket.

Nem is biztos, hogy ezt a bejegyzést most el tudom készíteni együltő helyemben, mert olyan hulla vagyok a menettől. Kis ízelítő hát.

- Hány órakor kezdődik?

- 6-6h30 között van a gyülekező a büfénél.

- Bakter, tőlünk az vagy két óra autó útra van, ti olyan korán indultok?

- Nem, lemegyünk már előző este, ott alszunk.

- Jó, akkor lemegyünk mi is. 

Snitt. Délután összecűgöltem, este hétre jött értem Asszony pajtás. Valahol Veszprém után járunk, amikor jön az újabb telefon.

- Merre jártok?

Mondom, hogy hol, kb. egy jó óra járásra.

- Hát, az érdekes lesz, mert a ... (nem értettem a nevet) menne haza, valószínűleg a nagykapun fogtok bemászni (este bezárják a pályát).

Most mi a francot csináljak, ha be kell mászni, hát be kell mászni, egyébként is arról vagyok híres, az nem nagy probléma, de akkor a felszerelést biztos nem viszem be, márpedig 6 előtt még szerelni is kéne... mindegy. Sofőrt cseréltünk gyorsan, kettőnk közül még én látok kevésbé gyatrán sötétben, esőben, és elkezdem nyomni a gázt. Izgulok. Szerintem Asszony Pisti is az anyósülésen. Mikor odaérünk, a kapu tárva-nyitva, égnek a fények, a büfében vígan zajlik az élet. 

- Kösz, hogy megvártatok!

- Hogyan érted? Még nem zárunk...

Itt tehát 0:2-nél tartottunk máris, pedig épp csak megérkeztünk, a kaput ugyanis nem zárták még ekkor, és amint kiderült, a reggeli találkozó is 8-kor lesz. 

- Ettetek már? 

- Még nem, de rendeltünk rántottát. Megkérdezed, készen van-e?

- Kérhetek én is rántottát?- nyomulok a pultnál.

- Persze, csak két dolog nincs hozzá, tojás, és aki megcsinálja.

Nem ver bottal, de ettől még 0:3, egyszerűen nem értem. 

No jó, aztán csak bezár a bazár,  megyünk a faházba. Ki hol alszik? Mutatják ketten, hogy hol, maradt még egy földszinti, és két emeletes, felmászom az egyikre, hogy ne a fájós lábúnak kelljen. Van egy klassz fűthető pokrócom, bedugom az elosztóba, de odáig már nem jutok el, hogy bekapcsoljam. Az alattam fekvő jófej (nem) a villanyradiátort maximumra tekerve fűt, összegyűlik az emelet szintjén a meleg, szaunázni lehetne. Lejjebb venni nem hajlandó, de annyi esze azért van, hogy a takarómat is bekapcsolja-feltekerje, inkább széthúzom hát a vezetéket, így is izzadok, mint a ló. Emiatt nehezen alszom el, plusz mire mégis menne, addigra rákezd horkolni a banda. Giga-csukákat vízionálok amúgy is, hát nehezen, és keveset alszom, és azt is rosszul. 6 után pedig kipattan a szemem, azért a gyülekező előtt csak dobunk még párat! Amúgy is ki akartam próbálni az új szerzeményt, egy 5000 forintos, használtan vett 7-25 gr-os olasz botot. A webfishing gálánsan adott rá még egy fin-nor orsót, elég durungnak tűnik az év közben használt egyéb felszereléseimhez képest. De mivel állítólag itt nagy csukák várhatók, a tűspicces kis botomat nagy szívfájdalommal mégis inkább kint hagyom. 

A taktika. M. Pisti volt itt nemrég, tudja a pályát, elmondta a szerelést, csak követni kell őket. A mutatvány majdnem azonnal megbukik, két, egymástól távoli helyen szállunk vízre, alig találjuk meg a kályhát, vagyis őket. Nagy a tó, vagy 30 hektár, vízben álló fákkal, szűk öblökkel, szigettel, nádcsomókkal, és nagy ismeretlen tómedert rejtő nyílt vízfelülettel. Muszáj hát előkerítenünk őket, különben nem nem tudom, merre induljunk, más ötletem nincs. Balra a süllős helyen végül megtaláljuk a gájdunkat, újabb induló a hülye-kalap versenyen, ez segít a messziről történő beazonosításban. Kívül tudunk csak megállni, a nálunk fürgébbek már elfoglalták a pályát, de azért a kezdeti lelkesedéssel hajigáljuk a gumit. Semmi nem történik, bent, és kint egyaránt nem ad halat a hely, M. Pistiék hirtelen szedelőzködni kezdenek.   - Gyorsan! Veszem fel a súlyt, menjünk velük! - De nyugger társam kényelmesen pakolgat, mire mi is elindulunk, már fél tó hátrányban vagyunk. A víz átellenes, távoli sarkában érjük utol őket, a szűk helyen már két csónak áll, csak a torkolathoz férünk hozzá, ennek megfelelően cifrázom. Most képzelj ide néhány, nyomdafestéket nem tűrő szót! És még egy keveset. Pisti első dobására gyönyörű csukát akaszt, alighanem pont a szájába dobta.

Nem örülök annyira. Ráadásul még a hülye-kalaposok versenyében is vezet.

Aztán egyszer csak elakadok, pedig itt inkább iszap van, majd az "akadó" elkezdi derékba hajtani a botot. Egy igen jó csuka talált meg, önhibámon kívül, és jó darabig táncoltat, újra, és újra a csónak alá görbítve a spiccet. És a nyelét, másnapra izomlázam lett tőle, de komolyan. Szépen, a szája sarkába akadt, sima ügy volt hálóba terelni, öröm é bódottág.

Aztán elül az izgalom, moccanatlan a víz, a gájdunk odébb áll. Menjünk-e mi is? Ez a kérdés, de dönt a haditanács, mégis inkább maradunk, kell itt még lennie más jelentkezőnek is. És úgy is van, gyorsan lelövöm a poént, az én Pistim, bár menne, de az erőltetett maradás ideje alatt még két bitang csukát kivarázsol a már szanaszét dobált helyről.

Aztán megunjuk, irány vissza a kiindulási ponthoz! Ütésünk se lett több az ebédig. Még le sem fújták az első félidőt, mi már kint vagyunk, hogy elkerüljük a tömegnyomort, közben szállingóznak a hírek, simán elsők vagyunk! Kezdhetünk izgulni. Olyannyira, hogy lányos zavarunkban eltököljük az időt, és szinte mindenki vízre száll, mire mi egyáltalán nekilátunk a készülődésnek. A reggeli tuti, nyerő helyen már hárman állnak, mi igazán pofátlanul beosonunk mellettük (bocs utólag is), és ráállunk Pistiékre. Ezt már direkt, kisebb  vita is kialakult a csónkunkban, mert én azt mondom, hogy álljunk koccra melléjük, de a motor sajnos nem az én irányításom alatt állt, és az már igazán pofátlanság lett volna. Az hát, de pont azért! Igaz, már abban sem értettünk egyet, amikor el akartam vágni a felszerelésüket, csak egyrészt nem tudtam, melyik csónak is az övék, másrészt jöttek azonnal velünk az ebédről, nem bíztak bennünk (bennem), nem is értem... Azért most jó helyen voltunk, csak hal nem jött. Egy idő után egyedül maradtunk, sikeresen elüldöztünk mindenkit, de úgy tűnik, a halakat is, még egy koppintásra sem tartottak minket a továbbiakban érdemesnek. Meguntuk, odébb álltunk. Kár volt, még egy 87 cm-s csuka jött ki onnan később délután. Ami új helyet választottunk, az sem volt rossz, Leviék az orrunk előtt imádkoztak ki egy 88 cm-s vadállatot. Csak nekünk nem sikerült egy újabb, legalább 30 cm-s bármit horogra csalni, és ez így meg is bosszulta magát. Nem cifrázom, elbuktunk. Amilyen jó lett a délelőtt, olyan betlit akasztottunk délután, és ezzel ketten is megelőztek, így éppen csak sikerült megcsípni a harmadik helyet kb. 20 induló közül, nem is olyan rossz ám az : )

Szóval, ez Zsennye. Semmi extra, mi? Felhőtlen jókedv, csupa móka, és kacagás, igen barátságos vendéglátók, jól telepített pár hektáros fizetős tó, mindenféle giga dolgokkal, és ritkán, évi háromszor pergetett 30 hektár majdnem vad víz, külön a csókosoknak. A büfé pedig igazi gourmand kaland, úgy, de úgy főzik a rántottát...

Azt nem tudom, hogyan kell domolykót, pláne nagyot fogni, de azt el tudom mondani, nekem hogyan sikerül.

Korán kell indulni, aminek több oka is van. Gyorsan melegszik az idő, és mivel a parti aljnövényzet, főleg a gyilkos csalán, és a szúnyog-hadak miatt hosszúnadrágban, gumicsizmában megyek, 7 után, pláne a napos oldalon már kezd megfőni az ember, és a halak is jobban szeretik a fényváltást, plusz utána még dolgozom is, szóval nem érek rá egész nap.

Itt eddig felszíni csalira jöttek, egészen pontosan egy kettes salmo cserebogárra. Most vettem ugyanebből egy nagyobbat is, holnap már reggel 3-4 között ki akarok érni, hogy a szokásos 20-25 cm-s mérettartomány felett is bizonyíthasson. Szóval a felszíni csalikra jönnek a népek, de persze ez nem ilyen egyszerű. Ezek a pataklakók esküszöm kilátnak, kihallanak, vagyis csendben kell közlekedni, és messze kell pecázni. Amit úgy érhetünk el, hogy messze dobunk (ehhez én most egy 2,7-es kicsit erős botot használok, azon egyszerű oknál fogva, hogy jelenleg ez a leghosszabb botom, de tervezem ehhez egy 2,4-3,8 között variálható rettentő könnyű, merev gerincű, de csodálatosan rugalmas Middy feeder megvásárlását), és a hosszú bottal a sodorban tartva úsztatjuk a csalit lefelé jó messze ( ez Szabó Balázs szövege). Néha meg kell állítani, különösen, ha fordulás, szedés látszik, ehhez Pintér Péter zsinórtolós, cigaretta hamut finoman pöckölős stílusa ajánlott, amit én még csak messziről ugatok. A sodorban tartáshoz a másik jó módszer lehet, ha félcsizmában, vagy melles ruhában be tudunk állni a partszélbe, ebben az esetben egy rövid, közvetlen bot is remek választás lesz ugyanerre! A messze dobáshoz én nano zsinórt használok (0,06, és 0,10-es méretben az 1,55-ös UL, és a 2,70-es erős bothoz), csak úgy süvít a gyűrűkön, mikor kilövöm! Szóval osonok, messze elhajítom a a felszíni bogarat, úsztatom, és pöcögtetem. Figyelni kell, mert ha csak egy pillanatra is mást csinálok, pl lenézek a zsinórt rendezgetni, mire felpillantok, elvesztem szem elől a csalit, vagy, ami rosszabb, pont egy nagy burványlás végére emelem fel a tekintetem. Mert a kapás az intenzív, semmihez nem hasonlítható élmény, egyszerre három érzékszervünk veszi a jelet: az ütést érezzük a boton, hallatszik a nagy loccsanás, és még egy kisebb jószág is hatalmasat fordul a felszínen! Aztán jött a salmo tiny-re, bár ott kicsit gondban vagyok, mert a hasi horgot levettem, mert 1., úgy kevésbé akad a hínárba 2., a halat nem 6 horog hegye tépi 3., a kiszedésnél kevésbé kell tartanom attól, hogy valahogy a saját ujjamba akadnak, azonban így meg a súlya, és a mozgása kicsit megváltozott, mintha hal is kevesebb jött volna rá. Alighanem ki kell mérnem, és egy nagyobb egyes horoggal kell kiváltanom itt is a két (amúgy gyenge, és könnyen hajló) hármas horgot.

Egyet azonban javasolhatok? Gyurkát ne vigyétek, mert képes a 30 cm-s vízben, a két lépés széles patakon 28 gr-os jiggel pacsálni és!, lefogja a halat előled, és horribele dictu, beszélget... teljességgel érthetetlen. No, mentem, várnak a loccsanások!

(Közben beugrott, Nátz Ervintől beoltatva: Tenkarával lehetne még próbálkozni itt, de egyelőre spiccbot, begumizott rakós is jó lesz ahhoz, hogy léggyel csiklandozzam az ínyüket, no majd hétfőn reggel.)

Van úgy, hogy egy élmény olyan intenzív, olyan sok, hogy hetekre eltömíti az érzékszerveket. Így jártam a legutóbbi zsennyei baráti túrával is, legalábbis erre fogom, hogy nem skicceltem le pár sorban a történteket, azt mégsem mondhatom, hogy lusta vagyok, mint a dög?!

A szokásos módon, túlzott elvárásokkal, izgulással indult a sztori, indulásnak egy jót pakoltam. A hátsó teraszon Gülüke macskánk nézte értetlenül, minek ez a sok kacat?

Mert felszerelés az aztán akad szépen, különösen, hogy több halfaj megfogására készülünk: csuka, süllő, harcsa, ponty a cél. Ezért aztán a hátsó teraszon egy kisebb kipakoló vásárt rendeztem, nagyjából egy kisebb horgászbolt választékából szortíroztam. Ne is mondj semmit, siralmas, tudom!

Jó hosszú az út oda, persze minden viszonyítási alap kérdése. Mivel én idén megértettem a hajnali peca jelentőségét, igazán korán keltem, de a pár órás út miatt olyan reggel nyolcra értem le. Ez a kép fogadott, pénteken még alig voltak csipeszesek.

Aztán persze megérkezett a banda nagyobbik fele, Peti futott be először, aki Bécsből érkezett ideiglenesen hazánkba, míg a fővárosiak tán dél körül ébredtek. A mutogatás az megy nekik, no, mindegy.

Persze, mielőtt még horgászbotot ragadtak volna, feszítettek egyet a tárolóból kiszedett, mások által kifogott halakkal. A fészbuk népét hergelni kiváló ötlet volt : )

A faház szállások egyszerűek, kiválóak arra, hogy öt pecás mindenféle tekintetben jól érezze magát bennük. Az ételt, italt, csomagokat lehajigáltuk, és irány a vízpart... csak előbb a büfében megittuk az áldomást. Néhányszor.

Mindenki a saját tehetségének megfelelően kezdett, asszem Peti az első nap elakadt, és addig erőltette, míg eltörte a botját. Hja, így mulat egy magyar úr!

Amint kiderült, a tóban nem csak a megfogni remélt halak laknak, tavaly belekerült egy adag pisztráng-sügér is, a fővárosi kollégák gyakran horgásszák, most is hamar elcsábultak a látott halra, nem is eredmény nélkül.

Amennyire lehetett, és azért esténként tettünk róla, hogy "elfáradjunk", igyekeztem még napvilág előtt felkelni, ennek eredményeképpen több csuka, süllő, sügér is esett. Még soha nem fogtam ilyen állatot eddig, még nem nagyok, de jó játék!

Pisti barátom egy kicsit később érkezett nálunk, de éjjel szépen belehúzott, megfogta a túra egyetlen harcsáját. Igazán sportos volt a módszer, este beraktuk, lefeküdtünk, oszt' reggelre megvót. Ahogyan este kinéztünk, ezt teljesen korrekt módja a halfogásnak.

A szombatunk egy csónakos túrának indult, ám nem sikerült tökéletesen a vízre szállás, bár ez nézőpont kérdése, mi biztosan jól szórakoztunk, ha Móri Pisti nem is.

https://www.youtube.com/watch?v=vSL43vLoADw

Miután elment száraz ruhát felvenni, visszafordítottam a csónakot, kimertem belőle a vizet, és már indulhatott is a móka.

Azért azt el kell ismerni, az egyetlen bálintot ő fogta, és pedig nem is véletlenül. Szívesen vízbe löktem volna ezért, de már megoldotta önerőből, szóval maradhatott.

Egy kis családi élet után azonnal mennénk vissza, bármikor. Ja, nem csak feltételes a mód, megyünk is!

Képtelen beszámoló a lajosmizsei Webfishing pergető versenyről. Mivel semmi kedvem ilyen későn képeket töltögetni, ezt majd később pótolom. Ha minden igaz.

A munkám okán az utóbbi három hétben rengeteget utaztam, főleg repülésekkel megspékelve. Ebből kifolyólag rettenetesen fáradtan, és ami a legrosszabb, fájós háttal vártam a régóta betervezett versenyt. Hozzáteszem, nagyon ritkán járok ilyen megmérettetésekre, most is meglehetősen vegyesek az érzéseim. Telepített kocka tó, zsúfolásig tömve horgászokkal? Nem a kedvencem. Azonban az, hogy a szezon kezdetén szinte garantáltan halat fogva, cimborákkal tölthetünk el egy vidám napot, az egészen más megvilágításba helyezi a történetet.

Már az indulás érdekesen alakult, a versenyre megrendelt dolgaim az utolsó pillanatban érkeztek meg, és még péntek éjjel, szombat délelőtt rohangálhattam, hogy hozzájuk juthassak. Aztán délután kaptam egy hívást a kedvenc öcsikémtől, hogy segítsek hajót pakolni, ezzel aztán majdnem bele is csúsztunk a sötétedésbe, alig maradt fény, mire bepakoltam a kocsiba. Persze mikor lenne óraátállítás, ha nem a korai keléssel időzített indulás napján, és ehhez meg a kötelező éjjeli prosztata sétáltatás is hozzá jön... no, nem rólam mintázták a fittség szobrát vasárnap reggel, az egyszer biztos. Arra ébredtem ráadásul, hogy a derekam beállt (ami pedig még soha nem fordult elő), és alig tudtam kimászni az ágyból. Köszönöm turista-osztály! De legalább a csapat hamar összeállt (Pintér Péter, Homolya "László" Zoltán, Tarró Gyula fejér megyei négyessel vágtunk a kalandnak). Meglehetősen vidáman, vagyis eddig jó. Az érkezés menetrendje a szokásos, cimborák, kávé, Bolyhos, szerelés, vegyesboltos, Kalacsi-piszkálás, mindenki jól viselte a rá eső részt. 

Nézegettem a kopár tópartot, ahol a valaha volt nádas telepei szegélyezte vízen konkrétan semmi támpontot nem tudtam felfedezni. Ebből kifolyólag úgy döntöttem, nem megyek én sehova, és mivel ehhez egészen jó sorszámot húztam, a büfé melletti stégre telepedtem le. Az étel-ital-budi bermuda háromszög közelében maradva legalább az amúgy egészen szerényre fogott mennyiségű cejgom cipelése nem okozott gondot. Dudaszó, és hangzavar segítette a kezdést, amire K.J. nagykorú elkövető a hangláda bekapcsolásával még egy lapáttal rátett. Legalább jó zene szólt, P.Mobil, Tunyó, Piramis...

Jah, mellettem 23 mp alatt esett az első csuka, és a másik oldalamon is megkezdték a kollégák az aprítást. Felemelő érzés, mondhatom, fürdetést is ígértem a a következőért. Szóval mindenki nekikezdett fogni, én azonban csak válogattam a csalik között. Kb. 100-at próbáltam fel, egyedül egy támolygó-twiszter kombó adott halat, bár kivenni nem sikerült, lemaradt. Vagyis: elbénáztam. Innentől a következő 200 féle csali próbája következett, a siker legcsekélyebb jele nélkül. A végén csak visszatértem az A-tervhez, ami a körforgók használatában merült ki. Mire minden színen végig mentem, kiderült, hogy ma ezek sem mindenhatók, úgyhogy már csak az egyetlen fekete-narancs kombináció maradt. Közeledett a 10 óra, a főszervező szerint ekkor kezdenek enni a csukák. Sajnos, a normál körforgó vezetés, ami a behúzom, vagy gyorsan behúzom között váltakozik, egyáltalán nem a kedvencem. Ezért aztán a jig-vezetéshez hasonló húzom-megállítom-emelgetem módszerrel próbálkoztam, nem törődve az elakadás lehetőségével. Aztán egyszer csak megtörtént, úgy elakadtam a meder alján, hogy kiderült, hal is lakik ottan. Hamar ,megadta magát, csak sajnos merítővel nem készültem. A szomszédom nyújtott segítő kezet, utólag is köszönöm! Magam merítettem, mivel nem szeretek senkire sem haragudni. Ahogy behálóztam, ki is pattant az apró hármashorog, látszott már előre, hogy nem tart valami nagyot, hiába, ma mákom volt. Mérés: 78 cm. Jani bá' szerint ez a legnagyobb, és mint ilyen különdíj várományosa lettem. Ez azért jópofa, mert egy előző versenyén a legkisebb halat sikerült abszolválnom, és mivel itt az a kategória nincs, végre reménykedhettem a másik végletben. 

Ahhoz képest, hogy kicsit zavart, hogy a tóparton egy talpalatnyi hely sem maradt, azzal nem volt bajom, hogy a kb. 10 méteres stégen négyen, öten dobálunk, ekkorra azonban már a mutatvány erősen átment vérszívásba, hiába, ez a közös horgászat igazi sava-borsa : ) Multi-orsós dobó, fonott gubancoló gyorstalpaló tanfolyam, UL-nek álcázott körforgózás, kergetőzés, majd a finom ebéd zárta a versenyt. Ideje volt, mert 1. a hátam úgy fájt, majd betojtam, 2., a szemünk kopogott az éhségtől, 3., elég volt. 

A díjosztó a szokásos ökörködésekkel zajlott, elhihetitek, az összes poént hallottátok már, de az biztos, teljesen tökéletes koreográfia szolgálta azt a célt, hogy a résztvevők jól érezzék magukat. Nekem ez különösen jól sikerült, hiszen az egyetlen fogásommal az aznapi legnagyobb hallal járó nyereményt, egy 5 napos Pó-Delta túrát kaptam, ami szerintem a legjobb díja volt az egész versenynek!

Osztottak is érte hazáig, De legalább megvan a mákos csuka receptje: fekete körforgó, irdatlan adag mák, mérhetetlen számú dobás, vidám ökörködés, szép vásárnapi napsütés. Köszönöm, szervezők!

Mindig olyasmiken töröm a fejem, amin nem kéne, míg más ezerrel horgászik, és a bevált módszerekkel fog, én kötözök, szerelek, variálok, új dolgok után kutatok. Siralmas. A vége mindig az, hogy amit kitalálok, már létezik, csak senki nem tud róla. Legjobb barátunk sokat segít a kutatásban, a kereső szavak helyes kiválasztása után az eddig rejtve maradt titkokra is napfény derül. Ilyenkor persze az is világosan látszik, aki hivatás szerűen űz egy biznicet, nem mindig látja azt, ami pedig épp az orra előtt bújik meg, többször futottam már ilyen utcába.

Kérdeztem már több helyen, lehet-e olyan woblert kapni, amelyikben a horog úgy el van rejtve, hogy majdnem akármilyen dzsindzsába, nádgyökérbe be lehet engedni elakadás, drága csali vesztés nélkül, ám erre a válasz többnyire az volt, hogy nincs, csinálj! 

Van. Nem is messze, mert egy már forgalmazott, egekbe magasztalt gyártó terméke. Csak nem tudtam eddig róla. Vagyis eddig nem tudtunk, ám meglehet, ez lesz az év egyik sláger terméke, íme:

Nem, nem álltam be egy márkát isteníteni, de mivel ez az, amit régóta keresek, és sehol máshol nem találtam, azt gondolom, megérdemli az elismerést, és hogy a felhasználókat felvilágosítsuk a kincsről, amiről nem is tudtak eddig!

Most azonban rendelni szeretnék, fiúk, ébresztő!

Kiegészítés: kiderült, ez egy pár éves csali, csupán az újszülöttnek volt ismeretlen, szorri.

... és itt a pillanat, indulunk! Akartam, vagy sem eljönni erre a horgászversenyre, már a fene sem tudja, de több felől olyan szépen kapacitáltak, hogy nem mondhattam nemet. Itthon ezúttal elég jól sikerült eladnom a sztorit, egy icipici nyűgösködéssel megválthattam a hétvégémet. Érden már vártak a cimborák, úgy tűnik, mégsem én izgultam legjobban, mert már összekészülve kávéztak, cigiztek a csapat névadó horgászboltján árnyékos hátsó lépcsőjén. Gyorsan elpacsáltam hát egy rakat pénzt az utolsó, rettentően fontos műcsalikra, amikkel természetesen semmit nem fogtam később. Mivel nem használtam egyet sem belőlük. Akkor meg minek, kérdezhetnéd, de egy horgász agya pont úgy működik, mint a kisgyereké a cukorka-, vagy lányoké a ruhaboltban, csak az imádat tárgya más...

Kanyargós, esős úton vágtunk neki a cél, az V. Jubileumi Bolyhos Csapat Pergető Kupa,  a Robinson Szigetek - Szécsény felé. Egész héten előtte remek, nekem tetsző kicsit felhős, hűvösebb, néha csöpögős horgászidő volt, a munkahelyem ablakából nézegettem irigykedve a felhőket. Most, hogy két napig a parton aszalódunk, kisütött, zsibbasztó kánikula fogadott bennünket. Érkezésünk sorrendjét látatlanban becserélhettük volna helyezésre, hiszen mások alig lézengtek még rajtunk kívül a kempingben. Örömmel kezeztünk a Főrendező Úrral, és baráti társaságával, biztató szavai nyomán nagyobb sebességre kapcsolva kezdtünk szerelni, hogy mielőbb begyakorolhassuk a nyerő mozdulatokat, megtalálhassuk a megfelelő csalikat.

Hőség ide, vagy oda, sötétedésig dobáltunk mindent, ami csak a kezünk ügyébe került. Csapatkapitányunk még saját hab testét is felkínálta a halaknak, tekintve, hogy a távdobást úgy gyakorolja, hogy a csali leszakadva repüljön a tó közepéig. Sajátságos a technika, de az biztos, mindent megtesz a barátok szórakoztatásáért... köszönjük, Emese! Az előző évi tapasztalataiból kiindulva, kis csukákra készültünk, UL-csalis buzerapecára. Szokásomhoz híven én azért hoztam más csapásmérő egységeket is, centókra tervezett brutális harcsapergetőt, és sbirolinós táv-balindobó nyitott hengermultist. Elővettem a legjobb legyeimet, streamereket, gigászi gumikat, és ezekkel kezdtem ostorozni a vizet. A csapat a nap végén csak reménykedve kérdezte, hogy ugye nem ezekkel fogok a verseny napján ringbe szállni... Persze nincs igazuk, egy ilyen sűrűn pörgettyűzött vízen komoly fegyver lehet egy ismeretlen csali. Mármint: elméletben. Unortodox, vagy hagyományos csali, egyre megy, szombaton alighanem senki nem fogott halat, ami remek előjel volt a másnapi versenyre. Egy biztos, mire besötétedett, a csapat kevésbé kitartó, és főleg éhesebb fele már tüzet rakott, és elkezdett szalonnát sütni, némi szilvalébe áztatva. Gyorsan beszálltunk Lazival a pusztításba, és aztán részemről nagyon gyorsan álomba merültem. 

Másnap reggel nyüzsgés fogadott a placcon, kávé hegyekkel tunningolták magukat az arcok (úgy tűnik, más csapatok is megünnepelték az érkezést - és tényleg, egy spori a 20-as faházból éjjel megpróbált a szobánkba lefeküdni, nem állt tökéletesen a helyzete magaslatán : ). Szóval úgy indult a reggel, ahogyan az egy rendes horgászversenyen kell, ezer bot letámasztva, gumicsizmás, távolba meredő tekintetű, csalijaikat remegő kézzel még válogató őrültek mindenfelé. Aztán felsorakozott a 96! versenyző, és megkezdődött a sorszámok kihúzása. Azt hittem, negyven valahányassal nem leszek a tök utolsó induló, de jelentőst tévedtem. Mivel az indításhoz egy fő elöről, egy fő hátulról állhatott, a középső számommal, teljesen reménytelen pozicióba kerültem. Igaz, rajtam kívül mindenki más készen állt a kezdésre, én még a saját rajtszámomat is lekéstem, mert még akkor szereltem... no comment. Mindenesetre, az előző napi eredményeket figyelembe véve, eszembe sem jutott különleges csalikat feltenni, 0-5-ös körforgókkal próbálkoztam. A csapat tagjaival egy nagyon rövid ideig még láttuk egymást, aztán ők balra el, csapatkapitányunk visszafeküdt aludni, én pedig elsétáltam a "harcsás" oldalra.

Ja, a cím! Az előző évi infó a csuka (néhány nagy, és sok kicsi), és sügér horgászatáról szóltak. idén kis csukát nem láttunk, bálint rabolt mindenhol, és a vizet ellepő harcsákról szólt a fáma. No, én dobáltam mindenre. Először egy gyönyörű csatorna kereszteződést vallattam, de vagy a hátam mögötti büféből szálló sülthús illat, vagy a bénaságom megakadályozott abban, hogy kapásra váltsam a hosszú évek alatt horgászatra pocsékolt időt.

Vissza hát az ellenőr házikónál található "szigethez". Irgalmatlan energiákat pazarolva dobáltam mindenkinél messzebb a nullás kanalat, volt, akinek tetszett is a sbirolinó technikám, a halaknak mondjuk nem... A szemközti mart parton azonban több, nagyobb hal akasztásának is szemtanúja vehettem, ezért gyorsan visszasétáltam a szállásra a nehéz harcsapergető cókmókért, ha azzal megakasztok valamit, az nem megy sehova, az tuti. Taki kolléga balin, és csuka fogása mellett néhány vélhetően nagyobb harcsát is megakasztott, és bár az általánosan használt light felszerelések sokat segítenek abban, hogy kapásig jusson az ember, egy bitang harcsa erejével nehezen bírnak, el is ment egy csomó, és nem csak neki. Azért esett néhány méter feletti, majdnem öröm volt látni a fárasztásokat (hiszen mégiscsak ellenfél fogta). Közben hallottam, csapatunkból Peti 90 cm-s csukát írhatott be, de persze ebből egy szó sem lehet igaz. kezdett meglehetősen frusztrálóvá válni, hogy másnak potyognak a halak, nekem mag csak annyi jut a jóból, hogy a merítőmet kölcsönözhetem, és közben szenesre sülök a napon. Kínomban egy 5-ös körforgóval cincáltam meg a partfal alatti akadót, és csodák-csodája! lett egy 54 pontos bébi-harcsám. Öröm, és bódottág : ) Nyilván erre való a körforgó, tapogató horgászathoz...

Aztán egyszer csak vége lett. Én még szívesen nyomtam volna tovább, főleg, hogy a verseny befejeztével felszabadult a harcsákat adó kiszögellés, csak a dudaszó után már nem ért a játék. Arról nem is beszélve, hogy kihagytam a reggelit, és ekkorra már szikrákat hányt a szemem az éhségtől. Szerencsére egy remek ebéddel örvendeztettek meg a szervezők, és közben kiderült, hogy a versenyt alvásra cserélő csapatfőnökünkön kívül mindannyian fogtunk, sőt, bizonyos külhonra szakadt csapattárs, és egyéb bojlis egyének egész szépen kitettek magukért. Rövid számolgatás után kiderült, hogy akár még az első öt helybe is beférhetünk! Nem mintha nem volna mindegy (az első három helyet leszámítva) hányadik az ember, de hiába, ez az óvodás versengési szellem alap felrszerelés, ha horgásznak hisszük magunkat, úgy tűnik. Hideg dinnye zárta a napot, már csak Pisti majdnem hazáig tartó horkolását kellett elviselnem. Érdekes, csak az egyenes pályaszakaszokon aludt, a kanyarokban fehéredő ujjal kapaszkodott... nem értem.

A hétvége rövid összegzése: haverok, buli, fanta, újabb impulzus-vásárlás, pálinka a bolyhaimnak, erőnkön felüli helyezés, rengeteg beszaggatott drága csali, és egy törött botvég, amit az autótól 1,2 méterre sikerült elkövetnem (úgyis pont nagyobb dobósúlyút akartam helyette). Az annyi mint... akárhogy is számolom, pozitívra jön ki az eredmény, bitang jól éreztük magunkat!