Totum

Csöng a fiókban a telefon, még szerencse, hogy éppen a kabinban vagyok, máskülönben nem hallanám a széltől. Így sem tudom felvenni, vissza kell hívjam oldalbordám, aki aztán szokatlan örömmel veszi tudomásul a jelentkezésem: él! újságolja sógoromnak. Hol vagytok? Pont kikötöttünk. És ti? A Petrocselli kávézóban. Ok, ott várjatok meg, odavitetem magam.

Azt hittem először, csak azért hívott, hogy szóljon, nem otthon vár. Mint kiderült, a gárdonyi kikötő melletti kávézónál akkor már tarajos hullámok voltak, és mivel ez a remek becsületvesztő pont a vízre néz, aggódott a drága : ) Volt is miért, nem egyszerű túra volt ez a mai. Barátom, Laci, hallott az új kabinos bútorszállítómról, és az opcióról, hogy esetleg vitorlázónak is átszerelhető volna. Rettenetesen rágerjedt, hogy beszállna anyagilag, mert ez őt húdenagyon érdekli. Igaz, hogy én egyáltalán nem tervezem, hogy a most remekül működő horgászhajót feldíszítem árboccal, kötélzettel, de meginvitáltam egy kora reggeli körre, hadd lássa a saját szemével, mitől is döglik a légy. A megbeszéltek szerint hajnalban még sms-t váltunk, hiszen a kimenetel erősen időjárás függő. Esőben, kettes viharjelzésben ki nem megyek, és a szeles idő sem emeli az élvezeti értéket. Hibáztam, tudom, de mivel neki nem jó bármikor, úgy döntöttem, egy kis széltől nem ijedek meg. Hajnalban többször felébredtem arra, hogy kemény eső veri a tetőablakot, esik, aztán eláll, majd újra kezdi. Négy körül aztán leosontam az emeletről, és megnéztem a gépen, mi várható. Az látszott, hogy az eső elvonul, egy kis permetbe tán nem halunk bele, mondjuk szelet az jósolt, gazdagon. De a teraszon állva ebből nem sok mindent lehetett érezni, úgyhogy belevágtunk.

Az elindulás, átkelés a dinnyési oldalra hiba nélkül zajlott, sajnos az eredeti tervemet a viharjelzés áthúzta, így a pátkai oldal ma kimaradt. Jobb híján a Rapala-kupa szeptemberi fordulójára, viharjelzés esetére kijelölt 2. pályára látogattunk (1., 2., kotrás, és a felette lévő lagunás rész). Ide viszonylag keveset jártam eddig, az elérhető hatótávomnak a legszélén van. Télen szeretem, sok csukát fogtam már a nádasai szélén, de nem sok hínárosa van, nappal óriási reményeket nem is fűzök hozzá. Egy csukát azért sikerült véletlenül kivarázsolni, Laci már vitte volna (nem horgász), nem is értette miért dobom vissza (volt vagy 35 cm). Gyorsan beszaggattam a legjobb körforgómat (tegnap jött postán), és innen kezdődött a kaland. Tekintettel arra, hogy ritkán járok itt, nem vagyok túlságosan ismerős. Találtam is egy behajló náddal fedett csatornát, ami reményeim szerint a kettes kotrás végén ér ki. Keskeny volt, hínáros, és sekély. Az én bödönöm gerincmélysége olyan, akár egy csónaké, de a kormány, az bizony leér vagy 70 cm-t. Igaz, felnyitható, amikor éppen nincs a felhúzó kötél a csiga mellé beszorulva (mint most), olyankor magától felcsukódik (előre menetben). No, "lássunk világot!" címszóval behatoltunk a csatorna rejtelmes félhomályába. Eleve nem volt túl bizalomgerjesztő, de az első 30 méteren legalább az látszott, hogy vízen megyünk. Aztán behajoltak teljesen a széléről a nádak, aztán ellepe a maradék felületet vastagon a hínár... aztán egyre sekélyebb lett víz... Laci szerint ki kellene tolatnunk, és bár igaza van, hajt előre, hogy majd én tudom!, és persze a tény, hogy nem olyan könnyű az! Egyszer csak, úgy tűnik, felragyog a napunk!, egy Y kereszteződés hínármentes felszíne tárul a szemünk elé. Itt a pillanat, úgy visszakozhatom, hogy tán a becsületen sem esik nagy csorba, gyorsan bevágtam pördülőbe a hajót. Próbált már valaki egy majd 7 méteres "monstrummal" egy zsebkendőnyi helyen megfordulni? No, ezt így kell elképzelni. Azért sikerült, és már-már hálát rebegtem, amikor megállt a motor. Addigra kétszer pucoltam le a csavarról a növényeket, most is ezt próbáltam újra, de nem, megadta magát teljesen. Ültem egy kicsit magamba roskadva, és vakartam a fülemet, hogy mi a fránya nyavaja legyen. Levettem hát a meghajtást, lecsavartam a propellert, eltávolítottam a ki tudja mióta rácsavarodott damilt, visszaépítem... "gázt" adok...semmi. A szél erősödik, pont szembe fúj a keskeny csatornában, tol minket vissza. Aztán elakadunk, nyilván leér a kormánylapát.Keresztbe leparkolunk muszájból, és csak nézünk egymásra, két balfax, hogy most mi legyen?! Akkor evezünk, határozom el, de előre fázom, mi vár ránk, amint kiérünk csatorna nádasából, ezt a bödönt ha oldalról megkapja a szél, megy, amerre akar, nem lesz egyszerű móka. Mindegy, két oldalról kiülve a kabin mellé, a nádon kapaszkodva húzzuk magunkat előre, a kezdeti iszapból kicuppantás után centiméterenként, de haladunk előre, aztán kiszélesedi az út, és már csak egy oldalon érjük el a húzódzkodót. Látom már, hogy ez így nem lesz jó. Egy kis kapát előveszek, hogy majd azt előre dobálva húzzuk magunkat, sosem járt büdös iszapot fröcskölünk fel, és egyre közelebb ér a következő etap, ahol már evezni kell, és telibe ver majd a szél. Sebaj, aggódni ráérek majd akkor, ha odáig eljutunk. Közben azért újra összerakom a motort, ami természetesen jelentősen átmelegedett a hínár ölelésében való erőltetéstől, a vízbe visszarakva reméljük, hogy egyszer csak újra elindul. ÉS LŐN! Visszajött közénk, megmentette a becsületet! Sem cimborákat, sem vízirendészetet nem kell riasztanom, saját lábon hagyhatjuk el a tetthelyet. Lacira hagyom ismét a kormányzást, és dobok párat, úgy teszünk, mint ha eddig minden simán ment volna, mutogatom, hol merre forduljon. Itt jobbra! Az utolsó pillanat után szóltam, nem nagyon látszott az átjáró, és a bödön csak a kormány, és a motor együttes fordításával "perdül", amúgy óceánjárósan 2 km-s körrel fordul. Rá is megyünk szemből egy zsombékra. Felülünk rá, aztán lassan lecsusszanunk, úgy tűnik, minden rendben. Laci kérdezi ijedten, minden rendben? Én hátrafordulva nevetek, hogy ne nyugtalankodjon, amikor csobban valami elöl. A kilógatott horgony szakadt le. Itt azért már lepittyedt a szám. Tovább! Nincs az az isten, hogy belemenjek a vízbe. A nádas alatt visszaosonunk az agárdi kikötőnkhöz. A körnádtól vonul előttünk a Fuska, egy fém csónak, autó felépítményekkel esőállóvá téve. Akkora felület, hogy vitorla már nem is kell rá. Driftelve fordul be a kikötőbe, mi meg repesztünk utána. Aztán észreveszem, hogy a spori bajban van, lassítok... még... telibe hátrafelé forgatom a motort... de megyünk tovább ezerrel, úgy tol a szél. Rá a Fruskára, és a kikötőre úgy általában. Horgony ki, ez lassít egy kicsit, és benavigálom a hajó orrát egy félakkora résbe két másik csónak közé, mint amekkorák vagyunk. A spori a helyére befordulóban keresztbe elakadva áll, mozdulni sem tudunk tőle. A bödönt beékelődve hagyom, majd Laci tartja, kimászom oldalt, és közösen befeszítjük Fruskát a helyére, cipőkanállal, de megy. Közben azon töprengek, mi hogyan csináljuk? Máskor, feleekkora szélben sem leányálom, ez meg folyamatosan erősödik, már vagy 50 km/ órás. Tudom, hogy van egy nagy horgony a kormányállásban, kötök rá kötelet, és kidobom, az majd megtart, és lassan beengedjük magukat. Ja, jó lesz! Még végig sem gondolom a dolgot, amikor Laci kifordítja az eddig biztonságba ékelődött hajót, mint kiderült, valami vasra emelgette az oldallécnél fogva a hullám, és nem akarta, hogy baja essék. Csak nem értesített előre a szándékáról, és ott ültem horgony, és terv nélkül... Szerencsére a szél megfordított farral, és pont befújt a helyünkre. Nincs mit szépíteni, közöm nem volt hozzá. Bekötöttem, lezártuk,megmenekültünk.

Csörög a telefon, de nem érek oda, hogy felvegyem. Visszahívom, a főnököm az: ÉL! újságolja a kávézóban...

Hát újra rávettek. Pedig legutóbb megfogadtam, hogy ide még egyszer nem megyek. Hosszú az út. Kevés a a hal. Pénzbe is kerül. Fárasztó, és egyébként is: ha akarom, 10 perc alatt vízen vagyok itthon. No, nem megyek, hagyjatok!

Hosszas könyörgés nyomán, aztán mégis kötélnek álltam.

" Imi, gyere!"

"Na, jó."

Csütörtökön már nem aludtam, harcsákat, és több száz pontot vizionáltam. Szombat reggel aztán "A" horgászboltban kezdtem, egy rakás igen fontos műcsali megvásárlására pocsékoltam a pénzt. Móri Pisti onnan velem utazott, Csupi, és Marci, (akik amúgy Károly, és József), egy másik autóval alkották konvojunk hátvédjét. Ne akard megérteni.

A verseny linkje: http://www.kalapeca.eu/versenykiirasok/128-ivbolyhos-csapat-perget-kupa.html , és az

V. Jubileumi Bolyhos Csapat Pergető Kupa névre hallgat itt megrendezve: Robinson Szigetek - Szécsény.

Szerény étel készülgetett, ez fogadott minket, a délelőtt érkezőket:

Mivel elvileg ezt a napot a terep felderítésére szántuk, gyorsan nekiálltunk szerelni:

Pakolni:

Nagyot mondani:

Bokrot akasztani:

Betépni:

Stratégiát gyártani, okoskodni:

Még többet:

Az itt megbeszélteket természetesen azonnal átültettük a gyakorlatba (a siker legkisebb esélye nélkül):

Ezzel az esély nélküli dologgal többen is próbálkoztak:

Míg a nap le nem nyugodott.

A nálunk kitartóbbak a vízben állva gyötörtették magukat a körülöttük rabló balinok által.

" Amíg meg nem fogom, ki nem jövök a vízből", hangzott el a bátor ígéret. A balinnal persze ezt senki nem közölte, így aztán, egy csuka jött helyette.

Csupival addig vakaróztunk a parton, míg befutott Peti, és Dini is, így teljessé vált a csapat. Kapitányunk enyhe másnaposságát megfázással álcázta, és bár olyan pocsékul érezte magát, hogy még a SÖRÉT IS NEKEM ADTA!, a szalonnasütésbe azért besegített.

Ez már a verseny reggele, itt adták a jó kávét, és egyéb gondolatébresztő söröket:

Néhány bevetésre váró eszköz:

A parkoló véletlenül épp a szeszmérőre nyílott...

Egész szép tömeg verődött össze, 16 hat fős csapat, és a kísérők:

No, ki az, aki bemutat a "fotósnak"? Aki a rajt után egy órával visszafekszik aludni. Kösz, csapattárs!

Egy gumis is erre oldalog éppen:

Itt még teljes a csapategység.

Mindig van, akinek csak a szája jár:

De akad dolgozó is a páston, dicsőség a hősöknek! Pecások, és a forróság... brrr.

Arcok a liftből:

A Lényeg.

Indulandusz.

Egy darab pálya. Vagy tök üres volt, vagy béna vagyok, mert a legjobb, ami itt történhetett...

... az a hátam mögött a büfében sülő hús, és a hideg sör volt.

Csapatkapitányunkat itt láttuk utoljára, mielőtt cserbenhagyott bennünket, és visszafeküdt aludni. Örömömre azért gyorsan megakasztott egy bokrot, és beszakított valami vélhetően beszerzési áron is rettentő drága csalit. Asszem fűzött kutyakajával próbálkozott éppen.

Ülve peca! Apám! Ez ám a fejlesztés. Keccs end rilex.

Úttörő horgászmódszerek is bemutatásra kerültek:

Volt persze, aki a ferpléj szellemében minden 4 halból hármat elengedett...

..és akadt, aki véletlenül kabát helyett szájba akasztott egy-egy harcsát.

Igyekeztem olyan merítőt kölcsönadni, aminek lejár a feje, az "adjunk még egy esélyt a halnak" mozgalom keretében, ami kizárólag a mások fogására vonatkozik, de csak nem bírták elrontani.

És csak simán a képembe nevet. Klassz. Legközelebb olyan merítőt kell hozzak, ami alul nincs összevarrva...

Egyre másra potyogtak a harcsák. Mármint: másoknak.

Azért végül hasznosnak bizonyult, hogy elhoztam a kishalas merítőmet.

Kicsit még bohóckodtunk. Mármint egyesek.

És a kettesek is.

Amíg el nem esett ez a hatalmas jószág.

Igyekeztem a legjobbat kihozni a képből, de vagy 2 méteres kéz kellett volna hozzá.

Aztán elesett a nap hala is.  1,2 méter, 12 kg. A tisztelt elejtő nénikéjét a távolból is üdvözöltetem!

Itt láthatók azok az elvetemültek, akik velem együtt még a dudaszóig reménykedtek.

Pihen a komp, kikötötték...

Már csak egy kis ebéd volt hátra...

... és az eredmény hirdetés 4 órás tortúrája.

A főrendező úr felsorakoztatta az áldozatokat...

És órákig csak beszélt, beszélt. Naná! Minket kiállított a napra, ő pedig az árnyékből magyarázott. Mintha nem lett volna elég büntetés maga a verseny ebben a kánikulában : )

Apránként felvonultak helyezésük sorrendjében mind a csapatok, aki nem látható nálam, küldjön fotót, és kiegészítem az albumom!

A legnagyobbat fejlődő csapat:

2 perc alatt 4 hellyel javította a helyezését a webfishing csapat, tekintve hog a rendezőség laza 100 pontocskával elszámolta magát...

Így előre ugrottunk a hatodik helyre, ami ahhoz képest visszalépés, hogy tavaly valami hiba folytán az ötödiket sikerült elérni (akkor még nélkülem), de óriási fegyvertény tekintve, hogy öten hergásztunk hat helyett. Kösz, Pisti!

... és csak magyaráz...

A tűzőszúnyog-imitáció itt nem játszott : )

Helyette jönnek a különdíjasok. A legfiatalabb versenyző:

A legtöbb kifogott hal:

A legnagyobb hal:

A legjobb ebéd:

És a legjobb női versenyző. Legalább van egyvalaki a családban, aki tud halat fogni.

És íme, a harmadik helyezett csapat, óriási ováció, és gratulálok!

A második helyezettet már jobban irigylem, nekik inkább több pálinkát kellett volna inniuk.

Az első helyezett pedig kifejezetten ... ööö ... khmm. A franca, hát, jó: GRATULÁLOK!!

Jelzem, ez egy vándor kupa! 

 Jövőre, ugyanitt. Ezúttal majd kicsit több halat kötünk le előre : )

Mindenkinek van egy álma... nekem több is akad. Az egyik ezek közül az, hogy olyan hajóval járjam a vizet, amiről stabilan lehet dobálni, és még éjjel is kényelmesen kint lehessen maradni rajta. Csónakban eleve nem gondolkodtam, tekintve hogy Peti barátomét ha akarnám, bármikor használhatnám, és mert billegősnek találtam amit eddig próbáltam. A milliós darabok használati értékének tesztelése fel sem merült... Első próbálkozásom a NIMITZ fedőnevű vizikerékpár lett, ami remekül hozta a kívánság listám néhány elemét, arról nem is beszélve, hogy rengeteg ismerős járt rá: örömésbódottág : )

Nappali békés-halazásra, éjszakai túrákra azonban korlátozottan alkalmas csupán, lustaságom, és kényelmességem okán kizárt, hogy ezen hajnalig nyomorogjak. Beindítottam hát a kettes fokozatát a hajtóműveknek, és megszületett ez a bödön:

Ez az az orr-rész, ahonnan a korláton megtámasztva a lábat lehet dobálni, fél méterrel a víz fölül, 5 méterre a hajót kormányzó kapitánytól, akadálymentesítve élvezhető az élet! Marlin elfogó yachtokon láttam hasonlót, bár az összegek közt valószínűleg billeg a mérleg...

Még a nagytakarítás előtt, évszázadok mohos lerakódásai segítik a tájékozódást.

Retró kép: régi hajó, favorit, suzuki.

Pihen a komp, kikötötték.

Kidőlt árboccal árválkodott a dinnyési Mohosz-kikötőben, évek óta használaton kívül mohosodott. Egy gyors egyezkedést követően leszereltük az árbocot, kötélzetet, minden útban lévő veretet, és áttettem a székhelyét a saját egyesületem tanyájához.

A VVSI-re néz, egy kisebb vízfelületet meg lehet horgászni belőle, nem kizárt, hogy az első éjszakai horgászatokat kikötve fogom abszolválni, amurok, harcsák is előfordulhatnak ilyen helyen, csak győzzem őket elrángatni a kikötő lábak alól... Egy óriási kapásom már volt is valamelyik reggel, arra ébredtem, hogy a harcsázó szerelék orsója veszettül kerepel... Boldog mosollyal vetődtem utána... még épp sikerült meglátnom, amint egy bitang hattyú keresztülgázol a 70-es fonotton : ) Legalább izgalmasan kezdődött a reggel!

Másnap Dini barátom kölcsön akkujával megtámadtuk a tavat, ami úgy nézett ki, hogy ő horgászott, és fogott, én dobáltam, és vittem a hajót... egyszerre nehezen megy a kettő. Én még csak a haladást élveztem, amikor ő már elkezdte aprítani a csukákat, balinokat. Itt még szemüvegben. Aznap vette.

Miután lefogott a pályáról ezer csukát, és balint, megígértem, hogy a következőnél belevágom a vízbe, és jöhet úszva haza. Hangosan, és sokáig röhögött rajtam. Amikor a szemüvege beesett a vízbe egy hal kiemelése közben, és háromszor bemászott, lemerült érte, akkor azért nekem is csorgott a könnyem. Sajnos, a vízből kimászós kép közlésére nem kaptam felhatalmazást.

A projektnek egy gyenge pontja, hogy titokban készült, főnököm még semmit nem tudott róla. Egy vasárnap délután ezen is átestünk, szerencsére már a nagytakarítás utáni állapotra érkezve örömmel vette át oldalbordám a kormánykereket. Ritka alkalmak egyike: más gájdolt nekem : )

A következő próbakörre már teljesen felkészülve érkeztünk, két 100Ah-os akkuval, összes bottal, csali hegyekkel indultunk, most Dénes vezetett. Igazából is, mert azonnal elkezdett fogni. Szerencsére ez alkalommal nem lejtett a pálya, még egy picivel több is jutott nekem, írjuk talán annak a számlájára, hogy most csak a dobálással kellett törődnöm?

Olykor egyszerre ketten fárasztottunk, hitted volna a Velencei-tóról?

Másfeles lehetett a legnagyobb, erős, jóllakott népség lakik erre.

Jó itt, Velencei-tó!

Ki tudja, hol helyezkednek el az őrület határai? Pentele-külsőn biztosan található egy szakasza. Képekkel nem szolgálhatok, mivel ha fényképeztem volna, már nem tudnék élőben beszámolni a relevációmról, az ujjak hiánya ebben - gyakorlat híján - egyébként is akadályozna, gondolom. Felismertem tehát magamat a jegecről visszatükröződő körvonalakból, a jellemzően rángatódzó fejet formázó árnyék, guvadó szemek, és hangos koppanással talajt fogó nyál-, és takony keverék egyenként is bajt jelentenek, együttes előfordulásuk csupán olyan esetben lehetséges, mikor úgy megyek ki "horgászni", hogy semmiféle józan intelmet nem veszek figyelembe. Például azt, hogy a kiválasztott helyszín kerékpárral csupán 1,5 óra alatt közelíthető meg. Például akkor, ha az előrejelzések kemény fagyot ígérnek. Például úgy, hogy ugyanaz a galád előrejelzés, a hűvösebb idő mellé még gyilkos szelet is párosít. Az előrejelzésekkel ellentétben most szombaton nem volt hideg, először is, mert nem éreztem a tekerésben megizzadván, másodszor, mert a jeges úton orra esve, másról mérgelődtem, harmadszor, mert a patakpartra megérkezve, a széltől zombivá válva, szinte nem is a túlélésért küzdöttem, hanem a saját végtagjaimba kapaszkodtam, nehogy az elképzelhetetlenül tonnányi súllyá vált kerékpárral együtt lefújja rólam őket a szél. 9-kor indulva 11-re partot is értem, Bence kartársra saját taknyába fagyva találtam az összefolyásnál, ő gyalog érkezett, és reggel 8-tól nyomta. No comment. Nincs annyi nyomdafesték. Úgy 20 perc dobálás után (kesztyű le - dobás, kesztyű fel - tekerés, kesztyű le - jég kitörése a gyűrűkből, kesztyű fel - csak úgy, kesztyű le - dobás...), melyet az okosan fennhagyott fonottal próbáltam kivitelezni, végre megszólalt a vészcsengő. Pakolás, pucolás. Visszafelé más utat választottam, remélve, hogy betonúton örömből kitekerhetem magam. Az első szembe jövőtől megkérdeztem, melyik út vezet Budára? A válasz ilyesképpen hangzott: aaöóaéeoia uaaaoi iaouoaaia. De mutogatott maga mögé, én pedig nem vártam meg, míg kiderül, hogy csak összefagyott a hangképző szerve, vagy még el kell végeznie néhányszor az első osztályt, netán éppen átalakulóban van valami szörnyű létformába. Szerencsésen elérve Pentelét még szalutáltam Széchenyi Zsigmond sírjánál, később pereceltem két szimpatikusat a jegesre fagyott felüljárón, aztán egyszer csak elértem a várva várt vonatot... ami hipp-hopp! 50 múlva már indult is. 

Bence délután 4-kor írt, hogy lassan hazaindul, és emlegetett valami csukát, ami majdnem meglett. Ehh, fiatalság, bolondság!

... elmehetnek mind a pokolba!

Törvény-, és hal tisztelő emberként szeretek engedély birtokában vízen lenni, velem ne kötözködjön senki. Idén úgy esett, január hatodikán dolgozom legközelebb, érthető, ha úgy gondolom, ebbe a pár napba néhány horgászat is belefér. Az "urak" bénázása folytán állami jegyem új még nem lehet, ezt a hiátust remekül kezelve elnapolták a 2014-es engedélyek kiadását, ez hát nem is gond. Azonban idén először úgy gondoltam, országos jegyet szeretnék, hogy bátran élhessek a majdani remélhető meghívásaimmal, vagy megállhassak majd bármely víz mellett. (Az, hogy minden területi jegy vételt neten, telefonról intézhessek, bármikor, egyelőre elérhetetlen. Ez önmagában is megér egy misét.) Én a Velencei-tónál lakom, és ugyanannak a horgászegyesületnek vagyok a tagja kb. 35 éve (uhh). Tavaly is hasonló mizéria zajlott, akkor beneveztem a kedvenc, lakóhelyemhez közel lévő horgászbolt egyesületébe, így lett a Velencei-tóra majdnem időben területim. Idén nekik még nincs, de a tó körül pár helyen már kapható. Első kérdés: Mi az, hogy nem kapható egyszerre, mindenhol, mindenféle engedély? Vigyázat, a Mohosz dinnyésen akkor ad, ha ott leszel tag (ha igaz, ennek még utána járok)! Én a hét végén a pákozdi oldalon horgászni fogok, de! ha nem kapok országos jegyet, akkor meg kell vennem a tóra szólót. Vagy költsek napijegyre? 2. (költői) kérdés: ha a bénázás folytán kénytelen vagyok napijegyet venni, akkor az beszámítják a majdani éves jegyem árába? 3. kérdés: Mi a rossz nyavaja olyan nehéz abban, hogy december elején megvehessem a következő évi engedélyeimet?

Szégyen, és disznóság, hogy a szolgáltatást, amiért szépen tejelünk úgy mérnek, mintha nekünk tennének vele szívességet!

4. Utolsó kérdés: Miért nem váltjuk le ezeket az alkalmatlan, az érdekeinket nem képviselő, sőt! a törvényeket betartását szinte lehetetlenné tevő tisztségviselőket, akik miatt a kedves játékom minden év elején ilyen lelket mérgező teherré válik?

Hajnali három óra van, és nem bírok aludni. Pedig hamarosan indulnom kell, vár a műszak, megyek csónakázni. De az már mégsem járja, hogy koromsötétben, hidegben induljak, leosontam hát az emeletről, hogy megírjam, mi minden történt a híres zsennyei ütközetben.

A csatatér jól dokumentált, csodálatosan beszkennelték a fiúk a meder teljes domborzatát. Kár, hogy én ezt már csak utólag találtam meg a neten, talán hasznát lehetett volna venni. Kiváló büfé feledtette az előre nem is hiányzó információt, saját etetőanyaggal, remek pálinkával indíthattuk útjára a csapattesteket. Ami mindösszesen két főből állt, mindketten Imrék valánk, csupán a vezetéknevünk, és az éveink száma tér el némileg. Imre bátyám hetven felé járva, egy negyvenest megszégyenítő energiával töri a jeget maga előtt, remek feeder horgász. Hamar kiderül, nemcsak mondja, hogy sokat horgászik itt, és nagy halakat akaszt, meg is mutatja a hékulát. Én, szokásomhoz híven, még bőszen szerelek, ő már rutinosan (és igazán tökéleteseket dobva) a tó közepi nádsziget széléről aprítja a pontyokat. Szégyellem is magam, AAAAkkora elvárásokkal érkeztem, oszt most meg semmi. Mármint: nálam. Pedig elhoztam a "Medveölőt" (aki egy nehéz casting bot, távdobó nyitott hengermultival), és az új szerzemény Middy 4G feedert is (rá való orsó még nem került, egyelőre pergető daiwa egészíti ki).

Míg mindenki más egy helyre dobál, így fokozva az etetése hatékonyságát, én a tudatlanok türelmetlenségével dobálom körbe a tó előttem fekvő részét (míg Imre a látómezőm szélén sorra fogja a szép kárászokat, én egyelőre minden eredmény nélkül hajigálok). Aztán megtörik a jég, mégsem egy óriási vízfelület ez, intenzíven is telepítik, így aztán a vakvéletlen nekem is adott egy hármas potykát, nagyon szépen muzsikált az új feeder húrján!

Persze Imre közben akasztott valami vizilovat, a heavy botja karikában, és úgy fél órán keresztül táncoltak együtt, míg a látogatója meg nem lépett a nélkül, hogy legalább a hátát mutatta volna. Itt már kezdtem jelentősen irigykedni, csökkenő önbizalmamat muszáj voltam megtámogatni remek sajtos melegszendvicsekkel, és a közben megérkezők, Imre baráti társásága által felkínált igen jó pálinkájával. Hatott. Valami oldalra eső, igen távoli területről elkezdtek érkezni a kapások. Több, igencsak hosszúra nyúlt fárasztás végén a halaim többsége meglépett, talán kíméletesebben kellett volna bánni velük a harc végső szakaszában, a 10-12-es horgok nem fognak túl nagyot. De olyan malacok lehettek, hogy a hátam szabályosan fájt, olyannyira, hogy többször ki kellett egy padon egyengetnem magam, hogy folytatni tudjam a mókát. Aztán kiderült, hogy mekkora játékosok gyötörtek, sikerült kigépészkedni egy olyan 6 kilós darabot, "alig" 25 perc munkával.

Azt hiszem, ezek olyasmit terveznek velem, hogy kettéroppantják a gerincemet, és letépik a karomat. Délutánra a halraj beállt elénk, oldalról elfogyott a mozgás, valószínűleg köröz a csapat a tóban, megmozgatta őket a kemény északnyugati szél. Nekünk még csak hagyján, hiszen hátulról kapjuk, és a magas töltés, amin a büfé-kilátó is terpeszkedik, védi a shátsónkat az őrjöngő vihartól, de akik szemközt ültek le, na ők este vörösre fújt fejjel jöttek be!

Igaz, halat is fognak, iszonyat mennyiséget. Mi is aprítottunk még egy párat, aztán már csak Imre akaszt néhány dévért, végül elcsendesedik előttünk a víz. Hiába, nem volna muszáj ragaszkodni a kiválasztott helyhez, sikeresebb lehetne egy ekkorka tavon, ha követné a pógár a továbbálló ellenfelet! Igaz, elég is volt a jóból, remekül szórakoztunk. Pakolás, pucolás. Kiváló vacsora, és bedurrantott kályha vár a szálláson, egy kis bor is fogyott, és amíg mi kókadoztunk, Gábor megpucolt pár halat, le a kalappal, ilyen hidegben pucolná a ... tudjukki. Nem véletlen lettem én visszaengedős "sporthorgász". Kicsit még beszélgeténk, aztán már csak arra emlékszem, hogy nem emlékszem semmire, mert úgy alszom, hogy a nyálam is elcsurran. Hiába, jól kifújt bennünket a szél.

Aztán csak eljött a másnap, gyönyörű napsütéssel, olyan finom meleggel, mintha nem is október volna. Igazán tökéletes nap! Csak nem pontyozni. Kiderült, hogy nem a fenenagy horgásztudásom segített a halakhoz, hanem az idő, mivel ugyanazzal a szereléssel ma csupán a dobóteknyikámon tudtam csiszolni, ha leszámítjuk a pár kárászt, és egy újabb leakadt tengeralattjárót. De legalább békében szerelhettem...

A csata tehát így ért véget, a felek mindegyike győztesnek nyilvánította önmagát, véráldozat sem sok esett, és évszázadokig fognak beszélni róla az emberek, ezzel történetem hasonlósága a pákozdi históriához ki is merült.

Jó éjszakát, gyerekek!

Most azt kellene írnom, hogy ez egy jó nap volt. De persze az ordas nagy csúsztatás lenne, nézzük csak, mi is történt ezen a sorsfordító napon! Ott volt például a Duna, nagyon is, és sokkal jobban, mint ahogy azt az expertek szerették volna. Magasan állt, áradt, a töréseit melles ruhában, csónakból, kajakban lehetett csak elérni. Halait mélyen elrejtette, amit tálcán kínált, a brutális felszíni rablásokkal minket ingerlő balinjait, nos, azokat alig is lehet megfogni. Hát akkor mi is maradt, amitől mégis jó, mi több, remek lett az este? A társaság! Ennyi beteg horgászt egy helyen... Csabi, ez egy igen bátor vállalás volt, gratulálok, szerinted beengednek bennünket még egyszer a vendégházba?

De hiába, bár ha nem is tudott róla a világ, mégis csak egy fogási verseny zajlott a Duna és a saját bejáratú pocsolyám közt. A folyó tehát bukóra állt, lássuk, mit adott a tó a mai visszavágón: 

 10-15-ig egy nagy büdös semmit fogtunk, ha leszámítom az előző este megcsípett csalihalakat, és a feederrel fogott két snecit. Nulla, niente, nyema ribli. Mikor már elfogyott az utolsó zsemle is, kitaláltam, ha már úgyis hazafelé megyünk, álljunk meg Dinnyésen, hátha megcsípnénk az ottani balinokból (ennyi próbálkozás után is él bennem a remény). István barátom menet közben megállította a karavánt, hogy pákozdi átkötő út alatti csatornán kárászozzunk. A helyszín egyben rögtön egy tesztté is előlépett, új, Middy 4G feeder botom 2,4 m hosszra szerelve úszós pecává avanzsált. 

 A híd 9-10 méter széles, most a víz alatta eléri a Mariana-árkot megszégyenítő 30 centiméteres alacsonyságot. A lassú áramlat összetolja a szürke habot, növényi maradékot a sáshoz, igazán szépségdíjas a hely... 

Ha körülnézek, persze csodálatos a látvány, hiszen ez már a rezervátum egyik bejárata. 

A hely rengeteg apróbb-nagyobb kárászt adott már, ha csukázni szeretnénk, itt is gyakran megpróbálunk csalihalat fogni. Állítják, nagy kárászok, pontyok is vannak ebben a jelenleg pocsolya arcát mutató csatornában. A tesztelt 4G botot 22-es főzsinórral szereltem, az előke 6-os nanofil, az úszó 1 gr-os, a horog 16-os, finom-szerelék.

Eleinte csak a híd lábát támasztva azt figyeltem, István hogyan kapkodja a féltenyérnyi karikat a híd túloldalán, nem izgultam halálra magamat. Kettőnk közt a különbség az volt, hogy ő spiccbottal játszott, és az nem alkalmas arra, hogy az alig 1,5 méter magas híd alá precízen juttassa be a csalit. Most érte meg a sok pergetéssel töltött óra, rövid zászlóval, oldalról-alulról egy 20x20-as célra dobni máskülönben hiábavaló kísérlet lenne. Látszott, hogy mozognak a halak, túrták az iszapot, néha csodás tolóhullámokat keltve sprinteltek ide-oda. Pont a mozgásba dobva elkezdődhetett az első tökéletes fárasztás, amit több másik is követett!   

Majd kilós kárászokból akasztottam vagy két tucatot, több mint a fele ki is jött, ezen kívül jó néhány egy-két nyaras potyka is esett, ilyen jót igazán régen szórakoztam! 

EZ IGAZÁN:

VOLT, MÉGPEDIG A JAVÁBÓL!

A holtág eddig tehát vesztésre áll, visszavágó a tavaszi fordulóban várható!

Ropog a lépteim alatt a sok kavics, battyogok hazafelé a fene nagy éccakában. A szokásos nappali hangzavarhoz képest ugyan csönd van, azért hallatszik ennyire, de nagy némaságnak azért még nem nevezném. Először is ott van a hetvenes, az autók mormogása folyamatos. Ehhez alapzajként a békák, tücskök csatlakoznak, nappal csak a még több járgány zaja fedi el a kórusukat. Néha egy-egy vizimadár is belerikkant a műbe, kutyák, vagy róka vakkantását hozza a szél. Az idillt csak a sebesvonat dübörgése töri meg, aztán újra csak a villamos felsővezeték zizeg... A nád suhog, a szúnyogok dünnyögnek, a lég lehűlt, rendesen. Sünök roszognak az útszélen, tán rovarásznak? Vidáman baktatok, átérzem a pillanat mélységét, egy vagyok az univerzummal. Szinte együtt rezgünk... aztán persze rájövök, hogy a lenémított telefon szól a zsebemben. Peti az, elmesélem hát, hogyan vált be az általa ajánlott új módszer, hogyaszongya: alul twiszter, felette streamer. 

Csupa hínár a két kedvenc öblöm, szerencsére, talán a tavaszi magas vízállás miatt, nem a szúrós fajta szaporodott el idén, hanem a süllő-nevű, és bár nehéz elhúzni benne a cájgot, de legalább a halak szeretik. Agyig van kishallal, mint az egész Velencei-tó is, de talán most, hogy erősödik a lehűlés, jobban összetereli őket a hideg, és a ragadozók is koncentráltabban lesznek megtalálhatók! Mindenesetre akasztottam Petink tippje nyomán egy zöld-sárga csukázó streamert a harapásálló felső fülébe, és az első tisztáson magam előtt tapogatva, már a második lengetésre tiszteletét tette egy csuka. Hihetetlen látni, ahogyan a semmiből előrongyol, és már villan a hasa, amint visszakanyarodna a fedezékbe! De abból már nem eszik, szépen ül a szája sarkában a bokorugró egyágú horog. Mintha spinnerbaitot használnék, szinkron lebbennek a csalik, alig tudok ellenállni a kísértésnek, hogy vízbe ne vessem magam, olyan csábító. Remélem, nem csak ennek az egy jószágnak volt ilyen ferde az ízlése...

Halkan reccsen az ágy, ahogyan egyet fordulok. Az órával egy ütemre kattog agyam, hogyan csalizzak? Merre kezdjem majd? Fene enné meg, megint mocorog az egér a padláson. Rendet kéne rakjak, de semmi kedvem felmászni. Előbb még a forróság miatt, most a kedvem híján, később pedig ismét hideg lesz... majd jövőre. Három óra. Már másodszor ébredek fel, pedig be van állítva a néma ébresztő, nem késhetem le az indulást. Hmm, éppen látszik a plafon, akár indulhatnék is. Felkeljek, leosonjak? A főnököm fordul egyet, aztán váratlanul, nyújtott karral, egy ujjal megböki a vállam. Felébredt, vagy csak félálomban lecsekkolt? Nem merek hangosan röhögni... Négy óra. Amúgy is fél ötre van beállítva a vekker, a prosztatám is sürget, hát nem húzom tovább: INDULÁS! Minden a kocsiban van, csak az előző este fogott csalihalakat kell betennem, szerencsére már hűvösebb van, mint két hete, túlélték az éjszakát, irány a Gaja-völgy, kedvenc, ám általam idén nagyon elhanyagolt, nagy csukás, kis tavam. Senki nincs az úton, csak a szombat éjjelről átbulizott ifjak kódorognak, igaz, ha nem muszáj, ki az az elmebeteg, aki ilyenkor már talpon van? Mármint rajtam kívül. Vidáman suhanok, magamon mulatva: beteg, beteg, beteg... Sebaj, majdnem elsőként érek az eldugott parkolóba, egy gép már pihen a legtávolabbi sarokban, de szerintem abban csak alszanak. Vagy valami ilyesmi. Olyan messze horgász nem parkol, a kaputól is éppen elég lesz becipelni felszerelést! Három bot, egy nagy táska ezer jóval, és a kishaltartó vödör, csurig vízzel, mindezt vidáman sétálva beviszem kábé egy kilométerre. Leszakad a vállam, de hősiesen tartom magam, egy egész napom lesz kipihenni a tortúrát. A világos határán vagyok éppen, kipillantok az erdőszélről, sehol senki, enyém a tó! A gazda majd reggel jön, ismernek, kezdhetem a mókát... szereléssel. Hogy miért nem készültem fel teljesen tegnap? A padlásra sem mentem fel, ha érted a magyarázatot. Gyors búvárúszó szerelés, harapásálló előke, a legnagyobb veresszárnyú, és egy fél szivacs, hogy ne legyen könnyű lelopni, és lebegjen... egy szerelék a helyén. Mi legyen a másik? Ponty, vagy nem ponty? Ez itt a kérdés. Ejjmár, hajnal van még, most eszik a rabló, nekiállok pergetni. Fél szemem a csukás boton, igazából Fortuna bajcát cibálom, akkor szokott kapás lenni, ha azt hiszi, mással vagyok elfoglalva, de most átlát a szitán. Nem adja. A 15-ödik műcsalival sem. Ha csalihalat cserélek, ha úszósra váltok, akkor sem. Kicsit fáj a szívem... vagy a hátam?, félnyóc, éppen megjön a bokor túloldalára két újabb ápolt. Én örömködöm, ők feedereznek. Első dobásukra kárász akad. Ja, hogy így... befejeztem a pergetést mára, jöhet a ponty! Úgy is kitaláltam egy új végszereléket (aztán persze megtaláltam ugyanezt a neten 100 évvel ezelőttről), ki kell próbálnom. Sokat nyom a latban, hogy így le tudok ülni az elméleti söröm mellé. Kár, hogy vezetek. Rajtam kívül mindenki más átdob a túlsó partra, úgy fenekeznek, én magam elé lendítem az csalit olyan 8-10 méterre. Simán megy, a távdobó mindenit! Délig semmi, pedig 15 percenként újra megtöltöm az etetőt. Hallom, odaát 4:3 az állás, bele kéne húzni! Jaa, bakter, kisebb horgot kell feltenni... már rég eszembe juthatott volna, gyorsan kötök egy rövid előkét, 10-es keszegezővel. Két szem csontit rá, új etetőt, lengetés vissza... fél kilós kárász. Aztán a következő, aztán még sok. Csendben szidom magam... teee, marrha... mire vártál??! 20 egyen kárász, 40-60 dekásak, aztán leáll a pezsgés, kezdhetek figyelni! Enyhe maszatolás... bang!!.. majd letépi a botot egy másfeles pontyocska. Körbeáll egy család, zsizsegnek a gyerekek, óóóó, bácsi... mi ez? Magamban mormogom csak, hogy egy vén hülye, akit már bácsinak hívnak... mire vártam délig?? Óvatosan összepakoltam még a "nagy " fogás előtt, most csak nézem a vizet. Mi ez a sok apró pötty, tán esik? ja, hogy az a fekete felhő... de ezt már végig sem tudom gondolni, pötyögésből, szemerkélésre, abból esőre, zuhéra, monszunra vált, épp csak fel tudok öltözni, hogy a fák alatt várjam ki a csúfság elvonultát. A srácok pólóban, sörrel vacognak, széles kalapomon kopog a fáról összegyűlt lé. Pont egy fél órája gondoltam, hogy már vége lehetne a műszaknak, hiába, tudnom kéne megállni! Eláll. Expressz pakolok. Vagyis: pakolás, pucolás. Most valahogy jobban sikerül felaggatnom magamra a tonnás karácsonyfa díszeket, egy trappal kiérek a parkolóba. (Persze, a kishalast kiürítettem, egész nap cserélgettem őket, rám sem hederítettek a csukák.) Hány az óra, vekker úr? 15. Pont jó, ahogyan ígértem, kora délután még csak nem veszik a fejemet! Betolatok, kutya, macska mind üdvözöl, az előbbi csak szerelemből, az utóbbiak még emlékeznek a múltkori fejedelmi csalihal vacsorára, de most hoppon maradnak. Feleségem mellém lép, mielőtt megölelne, egy ujjal megbök: Te még élsz? 

Peregnek a napok. Múlik a nyár, érzem a csontjaimban, pedig a forróság még itt ólálkodik. A fecskék már útra készülődnek, a gólyák sem maradnak sokáig. Lesz-e klasszikus őszünk? Olyan hajnali ködös, nappal ragyogó, este szemerkélős? Amikor szívesen óvatoskodom a vízen, csendben közelítve meg a nádszéli sekélyeseket. Nimitz felszerelése egyelőre csak annyiban alkalmas a nagyobb túrákra, hogy villanymotor híján, nincs ami lemerüljön benne, az emberi erő hajtotta járgány elvileg egész nap körözhet. De sem leszúró karó, sem súly, mellény, lámpa, semmi nincs mellékelve, ami egy egész napos út alatt elképzelhető összes időjárás változásra megoldás volna, hacsak nem fatalistán vágok neki az útnak, lesz ami lesz alapon. Jut eszembe, amúgy hiába is tervezgetem, nem szállhatok vízre, két olyan eleme okán, ami ott gyakran előfordul, vízzel, és nappal nem érintkezhet a bőröm. Nem, nem a vámpírnaplók új fejezetét nyitom, csupán a szeretett tavam ajándékozott meg egy remek bőrfertőzéssel.

Meglehet, a belső öblök sekély, iszapos, pangó vize ártott meg, ahogyan még soha. Mindenesetre borsónyi, viszkető ajándékai ellepik hab testemet, így aztán a horgászás helyett marad az álmodozás... Pedig tudom, hogy a nádszéleken rabol a megfoghatatlan balin, a kikötőktől távolabb eső, lustább horgászok által ritkábban látogatott helyszíneken a csuka készülődik a hidegebb időkre, nagy szeles napokon jól fogják a pontyot az agárdi szakaszon, és nem csak a telepített három nyarasokat, hanem a derekasabb őslakosokból is kerül a szákba. Hallom, hogy harcsát is akasztanak, éjjeli szúnyogoktól gyötört leseken, és az amúroknak is eljött a várva várt szezonjuk. Fogás nélkül is gyönyörű a tó, méltatlan támadása, fukarul mért fogásaim ellenére csodás élmény valahányszor körözni rajta! Csodaszere nem létezik a fogásnak, az biztos jókor kell lenni jó helyen, és még csak akkor lesz szükség a tapasztalatra, felszerelésre. Hiába a sok éves gyakorlás, nappal inkább csak strandolni jó a víz, éjjel pedig nem vagyok hajlandó kényelmetlen csónakokban gyötretni magam. Szerencsére, míg tart a 30 fokos jóság, sokan eljönnek egy-egy közös körre, jó érzés látni, ha a gájdolás elnyeri jutalmát, és az ismeretlen helyre érkező jóbarát megtalálja a számítását, de az sem baj, ha egész nap a gyerekek visongását hallgatom, amint a tó közepén ugrálnak a vízbe : ) Visszatérő témám a nyavajgás a horgász-etikátlan állapotok miatt, a víz felől egy kicsit jobban látszanak a visszásságok. Ellenőrzés az nincs. Az év elején még úgy tűnt, megerősítik a járőrözést, de a lendület hamar elfogyott. Így aztán aki fog, az ismét két marékkal viszi, amit ér.

A kikötői vén betyárok a parti fákon akasztva kínozzák a halat, élve vergődik a szákban, mert "majd megpucolom". 200 méterre a mólótól még etető-bólyák vannak leszúrva, elkiabálják róla a magamfajta pergetőt, mert odáig bedobnak... aztán amikor órákkal később jövök kifelé, akkor etetőhajóval vontatják a felszerelést. És persze elmagyarázzák, hogy "fiatalember, nem illik más etetésén horgászni", de behordani az persze korrekt. (Természetesen az irigység is beszél belőlem, persze nem tőle irigylem, hanem az a baj, hogy én nem : ) Amúgy a behordást miért nem szabad, azt egyáltalán nem értem, de ha vannak szabályok, azok mégis inkább mindenkire vonatkozzanak, mint csak kevesekre... no és a szemetet eldobni bárhol, az sem érdekes. Úgy érzem, az ország általános állapota, a régi vágású sporik (tisztelet a kivételnek) "közösségtől el venni nem szégyen" hozzáállása még sok évig megkeseríti a más felfogásban játszók örömét, túl lassan terjed a szerintem megfelelő szemlélet: gondoljunk jövőre is!