Totum

Halkan reccsen az ágy, ahogyan egyet fordulok. Az órával egy ütemre kattog agyam, hogyan csalizzak? Merre kezdjem majd? Fene enné meg, megint mocorog az egér a padláson. Rendet kéne rakjak, de semmi kedvem felmászni. Előbb még a forróság miatt, most a kedvem híján, később pedig ismét hideg lesz... majd jövőre. Három óra. Már másodszor ébredek fel, pedig be van állítva a néma ébresztő, nem késhetem le az indulást. Hmm, éppen látszik a plafon, akár indulhatnék is. Felkeljek, leosonjak? A főnököm fordul egyet, aztán váratlanul, nyújtott karral, egy ujjal megböki a vállam. Felébredt, vagy csak félálomban lecsekkolt? Nem merek hangosan röhögni... Négy óra. Amúgy is fél ötre van beállítva a vekker, a prosztatám is sürget, hát nem húzom tovább: INDULÁS! Minden a kocsiban van, csak az előző este fogott csalihalakat kell betennem, szerencsére már hűvösebb van, mint két hete, túlélték az éjszakát, irány a Gaja-völgy, kedvenc, ám általam idén nagyon elhanyagolt, nagy csukás, kis tavam. Senki nincs az úton, csak a szombat éjjelről átbulizott ifjak kódorognak, igaz, ha nem muszáj, ki az az elmebeteg, aki ilyenkor már talpon van? Mármint rajtam kívül. Vidáman suhanok, magamon mulatva: beteg, beteg, beteg... Sebaj, majdnem elsőként érek az eldugott parkolóba, egy gép már pihen a legtávolabbi sarokban, de szerintem abban csak alszanak. Vagy valami ilyesmi. Olyan messze horgász nem parkol, a kaputól is éppen elég lesz becipelni felszerelést! Három bot, egy nagy táska ezer jóval, és a kishaltartó vödör, csurig vízzel, mindezt vidáman sétálva beviszem kábé egy kilométerre. Leszakad a vállam, de hősiesen tartom magam, egy egész napom lesz kipihenni a tortúrát. A világos határán vagyok éppen, kipillantok az erdőszélről, sehol senki, enyém a tó! A gazda majd reggel jön, ismernek, kezdhetem a mókát... szereléssel. Hogy miért nem készültem fel teljesen tegnap? A padlásra sem mentem fel, ha érted a magyarázatot. Gyors búvárúszó szerelés, harapásálló előke, a legnagyobb veresszárnyú, és egy fél szivacs, hogy ne legyen könnyű lelopni, és lebegjen... egy szerelék a helyén. Mi legyen a másik? Ponty, vagy nem ponty? Ez itt a kérdés. Ejjmár, hajnal van még, most eszik a rabló, nekiállok pergetni. Fél szemem a csukás boton, igazából Fortuna bajcát cibálom, akkor szokott kapás lenni, ha azt hiszi, mással vagyok elfoglalva, de most átlát a szitán. Nem adja. A 15-ödik műcsalival sem. Ha csalihalat cserélek, ha úszósra váltok, akkor sem. Kicsit fáj a szívem... vagy a hátam?, félnyóc, éppen megjön a bokor túloldalára két újabb ápolt. Én örömködöm, ők feedereznek. Első dobásukra kárász akad. Ja, hogy így... befejeztem a pergetést mára, jöhet a ponty! Úgy is kitaláltam egy új végszereléket (aztán persze megtaláltam ugyanezt a neten 100 évvel ezelőttről), ki kell próbálnom. Sokat nyom a latban, hogy így le tudok ülni az elméleti söröm mellé. Kár, hogy vezetek. Rajtam kívül mindenki más átdob a túlsó partra, úgy fenekeznek, én magam elé lendítem az csalit olyan 8-10 méterre. Simán megy, a távdobó mindenit! Délig semmi, pedig 15 percenként újra megtöltöm az etetőt. Hallom, odaát 4:3 az állás, bele kéne húzni! Jaa, bakter, kisebb horgot kell feltenni... már rég eszembe juthatott volna, gyorsan kötök egy rövid előkét, 10-es keszegezővel. Két szem csontit rá, új etetőt, lengetés vissza... fél kilós kárász. Aztán a következő, aztán még sok. Csendben szidom magam... teee, marrha... mire vártál??! 20 egyen kárász, 40-60 dekásak, aztán leáll a pezsgés, kezdhetek figyelni! Enyhe maszatolás... bang!!.. majd letépi a botot egy másfeles pontyocska. Körbeáll egy család, zsizsegnek a gyerekek, óóóó, bácsi... mi ez? Magamban mormogom csak, hogy egy vén hülye, akit már bácsinak hívnak... mire vártam délig?? Óvatosan összepakoltam még a "nagy " fogás előtt, most csak nézem a vizet. Mi ez a sok apró pötty, tán esik? ja, hogy az a fekete felhő... de ezt már végig sem tudom gondolni, pötyögésből, szemerkélésre, abból esőre, zuhéra, monszunra vált, épp csak fel tudok öltözni, hogy a fák alatt várjam ki a csúfság elvonultát. A srácok pólóban, sörrel vacognak, széles kalapomon kopog a fáról összegyűlt lé. Pont egy fél órája gondoltam, hogy már vége lehetne a műszaknak, hiába, tudnom kéne megállni! Eláll. Expressz pakolok. Vagyis: pakolás, pucolás. Most valahogy jobban sikerül felaggatnom magamra a tonnás karácsonyfa díszeket, egy trappal kiérek a parkolóba. (Persze, a kishalast kiürítettem, egész nap cserélgettem őket, rám sem hederítettek a csukák.) Hány az óra, vekker úr? 15. Pont jó, ahogyan ígértem, kora délután még csak nem veszik a fejemet! Betolatok, kutya, macska mind üdvözöl, az előbbi csak szerelemből, az utóbbiak még emlékeznek a múltkori fejedelmi csalihal vacsorára, de most hoppon maradnak. Feleségem mellém lép, mielőtt megölelne, egy ujjal megbök: Te még élsz? 

Biztos sokan vannak mások is rajtam kívül, akik szívesen fognának lékről nagy csukát. De vajon tudják-e, hol keressék ezeket a gigászokat, hogyan fogják meg őket? A 2011-es nyaram-őszöm nagy csuka fronton jól telt, többet is kaptam, mint amit megérdemeltem volna, olyannyira, hogy lassan kezdtem azt hinni, hogy ez nekem jár. Mivel a TÓ bezárt novemberben, majd még néhányszor, amikor újra bekönyörögtem magam egy-egy after partyra, addig jártam a tógazda nyakára, mígnem beengedett bennünket egy utolsó utáni alkalommal a jégre. Tudni érdemes, hogy ez a völgy hamarabb hűl, mint a környék laposai, és jól tartja a hideget, mostanra is vastag, embert-fejszét-fúrót próbáló jege lett. Márpedig mi a 10+-os csukákkal álmodtunk, hát 3 furatnyi lékből készítettem elő vagy 20-at, ömlött rólam a víz, mire befejeztem. (Azért kellett - volna - ekkora, hogy a hasas példányok kiférjenek majd, hogy nézett volna ki az, hogy megfogunk valami igazi méretest, majd le kell vágnunk a zsinórt, mert beszorul.) A hideg, téli naphoz képest kellemesen napsütés fogadott, csak az a fránya 800 méter ne lenne, míg be kell cipekedni... de aztán ezen is túl voltunk. Fúrás-faragáson, hólapátoláson túl már csak a csalizás, és a vitaindító pálinka fogyasztása volt hátra. Ettől kap a hal! Legalábbis az elméletünk szerint. Bevetettük hát a cájgokat, minden elméleti horgásztudásunkat, reményeinket, osztán vártuk a sült galambot ... ööö, halat. De csak nem akart jönni. Nem baj, ezért vágtuk a rengeteg likat, állítgattuk a mélységet, hering olajoztuk a csalit. Semmi. Mártogattam, vörös, kárász, bodri, szelet mind-mind kipróbálásra került, de nem hozott eredményt. Az amúgy hideg, de a napsütéstől szikrázó völgy mihelyt árnyékba került igyekezett jéggé dermeszteni minket, behatolókat, pedig mindenki vastagon öltözött, ettünk-ittunk közben, hogy a belső fűtés is dolgozhasson, de az árnyékban ez is kevésnek bizonyult. Már kezdtünk pakolászni, mikor a sógor, akinek elméletben a legkevesebb köze a pecához a végén csak akasztott egy pár kilós jószágot. Addig fárasztgatta, és olyan jó tanácsokat kapott az immár mellékszereplővé degradálódott "mesterektől", hogy a végén még ez is elment. Szerencsétlen jószág nem bírta kivárni, míg a felek megegyeznek a húzd meg, vagy ereszd meg taktika helyességén, és lemaradt a várva várt hal. Azóta hallgatom a különbséget az elméleti és a gyakorlati horgászok között...

Billegek a földúton, nehéz gépek taposhatták ki a nyomvályút, erejük néhol kitépte a kavicsos talajt, amit aztán a környező dombokról lezúduló tavaszi esők felszántottak még keresztbe is. Billegek, a hátamra keresztbe-kasul felvetett csomagok, bottartók nehezítik az egyensúly megtartását, le-le csúsznak a vállamról, beleakadnak a hajnali erdő karmos ágaiba. Vonszolom magam, karjaimat mázsás súlyok húzzák, mindegyikben dobozok, vödrök lógnak, fogantyúik a tenyerem igyekeznek kettévágni, karimájuk a combomat verdesik, akadályozva minden egyes lépésemet. Sapkám lecsúszik, az arcomon szúnyogok hada ül tort, esélyem sincsen elhessegetni őket, vagy megigazítani a tökfödőt, hiszen egy karácsonyfán nincs annyi dísz, mint amennyi csomaggal útnak indulok. Meg kell állnom megcserélni markom, karom gyötrelmeit, ám a göröngyös úton kiborul az egyik vödör tartalma. Lehajolok, hogy visszapakoljak, a hátamon a botok önálló életre kelnek, alig tudom visszaigazgatni őket, de máris indulok tovább, már látszik a hajnal az út végén a fák közül. A tavaszi pára, erős földszaga csapja meg az orromat, elfelejtem az eddigi kínokat, csukott szemmel nagyot szippantok az erdei illatokból. Csiga, avar, friss kéreg különleges kombinációja hirtelen új erőt ad, és innen már egy iramodással elérem a nyiladék szélét, ahol harsogóan friss csendjében elém tárul a jövetelem célja: a TÓ!

Ezt megint magamnak köszönhetem. Hogy nem bírom befogni a lepcses számat. Ugyanakkor érthető, mindenkiben megvan a vágy az elismerésre, hogy az eredményeit szétkürtölje, ha mégoly csekély körben is. Nyűgös kettősség ez, hiszen ha beszámolót adok közre a történtekről, akkor könnyen kiderülhetnek az eltitkolni akart részletek is. Ha körbekürtöli a huje horgász a világot a nagy fogással, aligha ússza meg, hogy ki ne derüljön, hol is történt a csoda, és ez az események lavináját indítja el.Az én esetemben a jókora csuka-fogások kikiabálása vezetett oda, hogy minden barátom, barátom barátai, és rokonok, ismerősök hosszú sora jött el, kipróbálni magu(n)kat csuka fronton. Így aztán a csend, nyugalom odalett, helyette vidám kirándulás jelleget öltött a peca, igazi gyerekhorgász-beoltással, rötyögős kalandokkal.Ez a nap még akkor indult, mikor az első remek fogásokról hírt adtam, azóta jönne a banda, sőt!, a végén több közös őrületet is szerveztünk. Pici a tó, az egyik módja annak, hogy jól érezzük magunkat az, ha senki nincs ott rajtunk kívül, magányosan élvezzük a völgyet, a tiszta csendet, a fogást. A másik módja, ha rászabadulunk cimborák, és harsogva nevetünk azon, mikor egyesek pl. belecsúsznak a vízbe, vagy megfogják egymást, és az egyéb bénázásokon. Kaposvári „tanuló” éveim jóbarátai, és gyerekeik engedtek az erőszaknak ez alkalommal, kilencen szálltuk meg a gaja-völgyi kis tavat, ha jól emlékszem, más nem is jött aznap. Én ugyan – szokás szerint - osztottam az észt, de a jótanács ellenére (vagyis, hogy csalihallal próbálkozzanak), a többség pergetve próbált szerencsét. Igyekeztem olyan helyre ültetni mindenkit, ahol a tapasztalataim szerint a HAL jön-jöhet, ennek ellenére a partszélen pergetve akadt az első két kilós jószág, majd az általam soha nem favorizált sarokban akasztottam egy olyan ötös-formát. Mivel számomra itt a társaság volt a lényeg, sűrűn előfordult, hogy a bevetett készségekkel átellenes oldalon kvaterkáztam, kínálgatva egymást hazaival, amikor is egyszerre elindult az amúgy majd két méterre engedett jelző, és csak úgy visított az orsó. Olyan száz gátat (egyéb botok) vágtam le, hogy bármelyik világversenyen megirigyelték volna! Gumicsizmában. A tüdőm majd kiköpve érek oda, beemelek, próbálom megállítani a… aaa, nézd már, milyen érdekes, szemközt Atti is fáraszt…, és ekkor a felszínre pattan az ő twisztere, beakadva az én cájgomba. Hadd ne mondjam, mindenki gurult a nevetéstől, azóta is a sprintemet emlegetik. A nyavalyások : ) Közben azért „potyognak” a halak, a végére olyan tíz csukát fogtunk kilencen, mindenkinek jutott élmény, ha hal nem is. Kékit addig csesztettem, míg meggyőződése (és lustasága) ellenére szerelt egy úszóst is, amivel végig tapogatva az előtte lévő területet megfogta élete rekordját, egy 9,5 kg-os gyönyörűséget. Pedig igazán mindent megtettünk, hogy elronthassa, biztosan nem sokat segít, ha nyolcan tízféle tanácsot adunk a bevágás időzítésére : ) Élvezet volt nézni magát a kapást, pedig akkor még nem tudtuk mekkora, és az azt követő csata, a hatalmas burványok egy életre megfertőzték az ifjakat (ha még addig nem lettek volna), azóta is azt hallgatom:

Szombaton kinéztem a tóra, egy családi kávézgatás ürügyén. nagyon rossz idő nem volt, csak a jéghideg eső szakadt, egész nap. Ücsörgünk e Petrocelli kávézóban (Gárdony), amikor is megjelent egy pali melles gumiruhában, és mintegy másfél órán keresztül vallatta a vizet a fémkeresőjével. Előző nap néhol még jég volt a széleken, jó ha egy-két fokos lehetett a víz.
Másnap megint ugyanide evett a fene, ekkor ugyan nem esett, csupán az a remek 100 km-s szél kapta telibe a déli partot, a parkolótól 37 lépésre lévő kávézó ajtajáig kopogósra fagytam.
Kinézek: négy szörfös nyomja ezerrel.

Ki mondta, hogy a horgászok a bolondok??!

Lehetséges, hogy többféle horgász él a Földön. Én ugyan csak a betegebbjével találkozom, de ki tudja, tán léteznek másmilyenek is. Általában halat fogni szeretnénk, ám csak ritkán tudjuk a pontos hogyant. Van, aki persze csak jó időben ül ki, meglehet, ő csak otthonról szökik, alibinek használja a pecát, és valószínűleg akkor jár a legjobban, ha az egyszer megvett szerelékén soha nem változtat, még csalit sem tesz fel, nehogy valami hal majd jól zaklassa, netán szakítson, és így újra horgot kelljen kötni. Ez esetben a sör megvételén kívül költséghatékonyan pihenhet, csak a jó társaságot kell megszerveznie. Én a halat fogni akarók népes táborát erősítem, bár az akarástól a nyögésig néha elég hosszú, és göröngyös az út. Néhány apró kérdés felmerül addig, míg a szákba tereljük az ellenfelet, úgymint a: mikor, hol, mivel, hogyan? A „mikor” nehéz ügy, bár általános választ adni rá egyszerű: amikor a halnak jó. Sajnos ez erős korrelációt mutat azokkal az időjárási viszonyokkal, amikor a horgásznak rossz… Mindenesetre ez tanulás, kitartás, némi szerencse dolga, nem a szereléken múlik. A „hol?” kérdést rögvest ketté is bonthatjuk, a területileg hol, és a vízmélység jó megválasztásának témakörére. A hely kiválasztása egyszerűsítve csak annyiban felszerelés kérdése, hogy van-e csónakunk, vagy tudunk-e olyan messzire dobni, ha kell, hogy elérjük a kisz drágaszágokat. A vízmélységgel már kapargatjuk a cikk megírásának okát, de még ez sem irományom fő kiindulási pontja, hanem egy fenekező végszerelék-legó hajnali négytől, alvás helyett történő kikristályosítása. A „mivel”, és a „hogyan” olyan téma, ami mindenkit érint, ez az, ami úgy múlik rajtunk, hogy a változtatás lehetősége is jó eséllyel a miénk. Hát, nézzük csak az alaplehetőségeket: Egy darab véghorog, és/vagy horog a végólom/etető előtt. A kettő, és három horgos változatokkal nem foglalkozom, sem jó ötletnek nem tartom (az elakadások lehetősége miatt), se nem sportszerű szerintem. Marad tehát az egy horog, alul, vagy felül, ezerféleképpen felszerelve. A változatok magas száma nyilvánvalóan azért született meg, mert amint előbb már olvasható volt, egy fontos pont a fogásban a francos hal kényes igénye, ami annyira variábilis, hogy megőrülhet az emberfia, mire a lehetőségek tárházát egyáltalán számba veszi, és akkor még hol beszélünk az aktuálisan helyes módszer megválasztásáról?! Mit tehet ilyenkor a nehéz sorsú delikvens? (A szitkozódás nem ér, nem segít!) Agyal, szerel, szerel, cserél, lop (másol), csalit kunyerál, és újra csak szerel. És így tovább, az idők végezetéig. Én köztudottan a kísérletező, sokat szerelő állatfajba tartozom, de ami sok, az sok. Hogyan találjam ki az előke hosszát, a csali lebegtetésének mértékét, és állítsam ezt össze úgy szerelékké, hogy ne kelljen kismillió előre elkészített szerkezeten molyolni, gigantikus dobozokat a vízpartra hurcolni, és menet közben az időt a cserélgetésre pazarolni? De most megvan. Nem, nem úgy, nem akarom abbahagyni, és a tóparti nézelődős sörözésnek szentelni hátralévő szabadidőmet, nem, feltaláltam a: spanyolviaszt! Irományom témája tehát olyasmi, mint a not-a-knot horogkötés (kötöm is, meg nem is), vagyis a szerelés mentes szerelés. Nem, nem bolondultam, meg, bár jó rá az esély. Jó, rendben, abbahagyom a rizsát, jön a lényeg. Tehát olyan szerelék kell nekem, amin a csali lehet bármi, süllyedő, vagy lebegő, a horog lehet helikopter, vagy önakasztós, az előke hossza változtatható, távdobó ólommal, vagy etetővel variálható. Mindezt úgy, hogy ne kelljen vagdosni, kötözni, előkét cserélni, tehát nyűg, macera mentesen, vidáman fütyörészve. Kitaláltam hát, hogy kezdetnek „ellopok” egy végszereléket. László Attila egy előző cikke segített elindulni, a 2012 8. számban található forgóhorgos szerelék ötlete. Mindig is tetszett, egyszerű, hatásos. Igen ám, de csak süllyedő csalival működik, írja! És az előke forgókapoccsal rögzíthető, vagyis nem igaz rá a hossz szerelés nélküli változtathatóságának lehetősége. Itt úgy tűnt, elsőre némi kompromisszumra kényszerülök, amiről persze később kiderül, hogy nem is az, többet ad, mint amennyit elvesz. A zsinór. Muszáj fonottból lennie! A magyarázat egyszerű: utálom a csomókat. Gyönyörűen tudok kötni, de pl. hidegben, sötétben nem ízlik. Aki velem ellentétben erre gerjed, az üljön le: egyes! Én szeretem, ha csak egyetlen csomó van a zsinóron (a horgon), mivel minden egyes kötés egy időzített bomba, jobb, ha kevesebben ül az ember, ritkábban történik baj. Nyilván, ez az olyan helyekre nem érvényes, ahol változatos szakadások keserítik meg az ápoltak életét, ott kell az előke, és pont, az tehát egy másik történet. A fonott zsinór egy tulajdonsága, hogy hajtogatható a deformáció „memorizálása” nélkül. Ha felhúzok a fonott főzsinórra egy ólmot, alá fűzök egy ütköző golyót, majd ráhúzok három szoros stoppert, a súly a dobásnál nem fog előre csúszni, mert az ütközőknél „Z” alakban megtörik a zsinór. Hallom ám a hördülést! Tessék kipróbálni! Ezzel egy gond kipipálva tehát, ha az ólom nem tolja rá az ütközőket a horogra, akkor a horog ólom távolság innentől egyszerűen változtatható. Voálá! Csavarjunk még ezen annyit, hogy nem ólmot fűzünk fel, hanem egy gumibetétes rendszert, amire a hosszanti irányban bevágott ólom húzható, arról levehető, cserélhető. Így máris szert tettünk egy platformra, amire különböző súlyok tehetők, köztük olyan is, amire etetőanyag gyúrható. Kettes probléma kipipálva. (Ha ezt megfejeljük azzal, hogy a gumibetétes megoldás fölé egy gyorsoldós forgókapcsot illesztünk, akkor ide már füles ólom, kosár is építhető. Ezt mondjuk, még nem próbáltam, de bátran lehet kísérletezni, az nekem nem fáj : ) Nézzük a szerelék hal felőli végét (ideális esetben). L.A. szerelékében a horog a főzsinórra van ráhúzva, és két ütköző között szabadon pörög. A csali (az eredeti receptben bojli) a főzsinór végére kötött karikára van kötve, aztán a horog közvetlen ez alá van visszahúzva. De mi van akkor, ha nem bojlit tennék fel, és/vagy lebegtetni akarok? Elhagytam hát a karikát, minek az, ki vele! Jó, de akkor min ütközik meg a úgy horog, amikor már valami hiba folytán hal van rajta, hogy nem húzza le azt a főzsinórról? A megoldás most is ott van a horgászboltok polcain, a roppantó. Kötök egy hurkot a fonott főzsinór legvégére, és a lehető legkisebb roppantóval megakadályozom a horog jövőbeni elvesztését. Az alkatrészek helyes sorrendje tehát a hal felől, ha pl. bojlizunk (egyelőre süllyedővel, mindjárt mondom a lebegtetőst): (1.) csali, (2.) hurokban a zsinór végén (a hurok csomója akár krimpelve, ez nem látszik, eltakarja a bojli), (3.) ovál karika (ebbe lehet beakasztani a horgot, ha lebegtetve csalizunk – levehető) (4.) az állítható hosszú „hajszálelőke” (5.) gumi ütköző, (6.) horog (a horog hegye felénk néz), (7.) gumi ütköző (így a horog távolsága a bojlitól változtatható), aztán jön a szabadon választott (és bármikor módosítható) (8.) előke hossza, majd a súly/etető három ütköző (9-11.) stoppere, és az ütköző (12.) gyöngy, és végül maga a (14-15.) cserélhető súly/etető platform. Ezt (17.) gyönggyel, és( 18.) stopperrel zárom, ahol az ólom csúszásának a (13-16.) hossza állítható, és mindez egyetlen (19.) főzsinórra megalkotva. A főzsinórra, azt hajszálelőkének használva, bármi mást is felfűzhetünk, kukoricát, vastag gilisztát, stb. De a főzsinór hurkába akaszthatunk bojli rögzítő furdancsot is, vagy csonti-karikát, esetleg csali tartó tűt, szilikon előkét. Ha lebegtetni akarunk, akkor egy a bojlis horgokra szerelhető (3.,) karikát hurkolunk a csali alá a zsinórra (tetszőleges, megfelelő távolságban), belehúzzuk a horgot (így 90 fokban megváltoztatjuk az előző, helikopteres formációhoz képest az irányát, vagyis úgy áll majd, mint minden jóravaló gyári bojlis horog: menetiránynak), majd a két gumiütközővel rögzítjük a pozíciót. Igény szerinti hurkolással a horogfül még erősebben fixálható. Ebben a verzióban a „hol” kérdésből a vízmélységgel kapcsolatos saját kérdésemre is válaszoltam, hiszen az előke hosszának növelésével, megfelelő lebegtetéssel vízközt is vadászhatunk, miközben pedig fenekezünk. Aztán, amikor (ha)nem jön a kapás, akkor a véghurkon a csalikat cseréljük, és az előke hosszán újra változtatunk. Dobásnál érdemes PVA szalaggal a súlyhoz rögzíteni a horgot/ vagy az etető anyagba belehúzni /és/vagy PVA habba szúrni, mivel az előkének kinevezett fonott zsinór nem merev, mint egy-egy vastagabb monofil, és ezért hajlamosabb a betekeredésre. Menet közben felmerült egy a halak védelmét szolgáló szempont, mely szerint fonottal azért nem pontyozunk, mert ha jól akad, de valamiért mégis szakad, nagyon sokáig a szájában hurcolja majd a szerelék maradékát. Ez is egy megfontolandó szempont, a fonott-monofil zsinórok harcát azonban nyilván nem én fogom eldönteni. Ilyen egyszerű. Innentől már csak állítgatom, és még egy jó varázsszó kell: LEGO, MUKODJ!

Placcs!!

Csobban mellettem a szemköztről besuhintott etető-kosár. Bután nézhetek, sógorom arcán látom tükröződni a saját gondolataimat: Hát ez meg mi vó't, ez nóóórmáliss?!
Tény,hogy a fenekező cájg bármilyen bot-orsó kombóra szerelve lehetővé teszi a horgászást, szerencsés esetben néha fogást is ad, hiába, az intenzív tavak már csak ilyen cédák, "könnyen" lefekszenek bárkinek. De most tényleg, mi szükség erre egy kis tavon? Ha persze az a cél, hogy a szemközti parti fűzfa tetejére felröptetett szerelékkel szórakoztassuk egymást, vagy a tó körüli földúton nagyokat puffanva riogassuk a vadat, a túrázókat, és a többi szakit, akkor ok : )
Jártam olyan horgászversenyen, ahol az intenzív telepítés ellenére a gyönyörű környezetbe álmodott nagy fogást sehogy sem sikerült elérni (azon a soron mindenki betlizett), és amikor hajnalban vízközt fogtam néhány kárászt, hogy már csak ne legyünk tök utolsók, többen azt mondták, nincs is úszós szerelésük, ők ahhoz nem értenek. Borzalom! Értem én, hogy a hajszálelőkén felkínált nagy csali nagy halat hozhat, de ahhoz éjjel nappal kint kell ülni egy darabig, jól mondom? Igaz, a pálinkájuk remek volt, szóval Zalában is tudnak azért valamit...

Elárulok hát egy "óriási" titkot: van a fenekezésen kívül is élet! Egyszerű, olcsó, hatásos megoldások, ha valaki nem szeret unatkozni a dugig tömött halastó partján.

Első lecke: a spiccbot. Kell hozzá néhány hűtött sör..., vagyis közel kell letelepedni a büféhez...ööö, nem, nna, hogy is volt? Igen, megvan: kell hozzá egy azaz egy darab 5-6 méteres gerinces spiccbot, begumizva. (egy ilyen bot ára 3-4e ft, ahol veszi az ember, fillérekért be is gumizzák, kérjük bátran!) 1-2 grammos úszó, pici ólmok, kb. 14-es horog. Kimérem a mélységet, etetek, és elkezdem a talajszinttől megkeresni a halat. Jövök feljebb, aztán csalit váltok, újra kezdem, míg meg nem jön a hal az etetésre, míg el nem találom a mélységet, az aznapi csali ízlésüket. Érkeznek a kicsik, a keszegnép, a kispontyok, aztán beköszönnek az 1-2-3 kilósak. Az egész nap akció, szerelés, néha kifut a gumi hosszú métereket, olyankor imádkozunk, hogy vissza ne faroljon a bokor alá, vidáman, izgalmasan telik így az idő. Ahogy a szakirodalom mondja, rendszeresen frissítsük az etetést! Néha megtép, lehet olyankor erősebb főzsinórra váltani, vagy orsós bottal folytatni. Ha valaki nem szeret cipekedni, egy vödörrel, egy bottal megúszható a nap. Ma már remek vékony zsinórok vannak, én pl. 6-os nanofillal nyomom, remekül működik. A nagy melegben a partszélen cuppogó halra sikeresen lehet úsztatni vele kenyérkockát is, egy kisebb tavat simán érdemes körbejárni így. A merítőt ne feledjem, mindig vigyük magunkkal, ne kelljen futtattni a többieket, és a horogszabadító is az alapfelszerelés része kell legyen!
Amit már nem érünk el, vagy ahol több méteres vizet is találunk (ha a hal is szeret ott), oda már kevés lehet a spitz, bátran vegyük elő a match-botot!
Második lecke: a match-boton egy kis, olcsó orsó is megteszi, hiszen ha nincs akadó, akkor úgyis engedni kell a halat, hadd fárassza a rugalmas bot, és a saját rohamai! Szúnyog, pinki, csonti, paszta, csemege-, és nagyobb szemű kukorica, girnyó, kenyér, egyszerű csalik is szuperül működhetnek. Nincs sok szebb látvány a jól beállított fékkel karikába hajolva fárasztó match-botnál! Ami még ennél is szebb, azt a neten találja az egyszerű halandó...
Ha valaki nem szereti az úszót nézegetni, mert fárad a szeme, vagy mert a szükségesnél eggyel több pohárral öntött fel a sportszerűség oltárára, próbálja bátran a feedert! Angol videókon láttam, hogy nem fektetett bottal játsszák, hanem mint egy rablós botot 45 fokban felállítva, kezüket a nyélen pihentetve várják a hal ütését, hogy időben beemelhessenek.
Harmadik tanács: ne sajnáljuk a fáradságot, hogy a horogelőke optimális hosszát megkeressük, kezdjünk kicsi horoggal (én mondjuk a 14-es szoktam erőltetni, utálom, ha nem történik semmi, és az sem izgat, hogy néha lemaradok egy-egy halról), rövid előkével, aztán egyre hosszabbakkal operáljunk, ha szükséges. A kis horognál tapasztalataim szerint jó az, ha nem rejtjük el a horog hegyét-szakállát, a nagy ponty-szájba így biztosan akad. Negyed óránként nyugodtan ki lehet szedni, variálni a kosár-horog távolságot, újra csalizni, míg ki nem derül, mi a hely saját fogós szerelék mérete. Itt már lehet használni hajszálelőkét, ha valaki erre gerjed, feeder gumit behúzni a távtartóba, aki szeret szerelni, és kétmillió féle etető kosárból lehet választani, akár a legújabb bendzsóig. Egy tipp: a csonti-kosárba behelyezett epres pezsgőtabletta egyszerű sikert hozhat, és egy olcsóbb fajta 6%-os cukortartalmú morzsolt kukorica konzerv simán elég lehet a fogáshoz. Érdemes megnézni, ebből mit árulnak a büfében (a büfés tuti azzal pecál, szépen hozzászoktatva a halait a kínálathoz), az jó lesz nekünk is. Érdemes jóba lenni vele, tárháza ő a hasznos helyi infóknak, beteg elméleteknek, és persze ő adja a hideg sört!

Utolsó okoskodás mára: DS ponytra. Igen, drop-shot. Nem, nem bolondultam, meg, vagy ha igen, az nem mostanában volt, és köszönöm, édesanyám is jól van. Érdemes szétnézni a neten, lehet fogni pontyot gumival is. Miért ne lehetne drop-shot szereléken felkínált csontival, kukoricával?! Telepített tavakról beszélek, mert eddig még csak ott használtam, és működik. Leültem a part szélére, lógattam a lábam a vízbe, és magamtól 5-15 méterekre dobtam az UL DS pecámmal. 5-15 gr-os, 2 méteres bot, 25-ös carbonfluor zsinór, olcsó multi orsón. A horogra hol csontit fűztem csokorban, hol csemege kukoricát akasztottam, és kézben tartott bottal, feszes zsinóron vártam a kapást... és jött! Érdekes érzés a rablók után a sok apró ráütéssel köszönő kárászt (mintha csak sügér volna), és a ponty óvatosabb, de erőteljes kóstolgatását érezni a boton. Egy halorzó ismerős jó tanácsát megfogadva a botot az orsó fölött fogva hatványozottan intenzív a kapcsolat, bátran ajánlom tehát ezt a módszert a kísérletező kedvűeknek! Hozzáteszem, ez a legegyszerűbb peca, szerelék, amit csak ki lehet találni, hacsak valaki azt nem állítja, hogy ő rendszeresen fog halat kaviccsal dobálva, ő előtte persze már egy szavam sem lehetne : )

Használjátok egészséggel, ennyi volt a mese mára!