Billegek a földúton, nehéz gépek taposhatták ki a nyomvályút, erejük néhol kitépte a kavicsos talajt, amit aztán a környező dombokról lezúduló tavaszi esők felszántottak még keresztbe is. Billegek, a hátamra keresztbe-kasul felvetett csomagok, bottartók nehezítik az egyensúly megtartását, le-le csúsznak a vállamról, beleakadnak a hajnali erdő karmos ágaiba. Vonszolom magam, karjaimat mázsás súlyok húzzák, mindegyikben dobozok, vödrök lógnak, fogantyúik a tenyerem igyekeznek kettévágni, karimájuk a combomat verdesik, akadályozva minden egyes lépésemet. Sapkám lecsúszik, az arcomon szúnyogok hada ül tort, esélyem sincsen elhessegetni őket, vagy megigazítani a tökfödőt, hiszen egy karácsonyfán nincs annyi dísz, mint amennyi csomaggal útnak indulok. Meg kell állnom megcserélni markom, karom gyötrelmeit, ám a göröngyös úton kiborul az egyik vödör tartalma. Lehajolok, hogy visszapakoljak, a hátamon a botok önálló életre kelnek, alig tudom visszaigazgatni őket, de máris indulok tovább, már látszik a hajnal az út végén a fák közül. A tavaszi pára, erős földszaga csapja meg az orromat, elfelejtem az eddigi kínokat, csukott szemmel nagyot szippantok az erdei illatokból. Csiga, avar, friss kéreg különleges kombinációja hirtelen új erőt ad, és innen már egy iramodással elérem a nyiladék szélét, ahol harsogóan friss csendjében elém tárul a jövetelem célja: a TÓ!
