Totum

Lehetséges, hogy többféle horgász él a Földön. Én ugyan csak a betegebbjével találkozom, de ki tudja, tán léteznek másmilyenek is. Általában halat fogni szeretnénk, ám csak ritkán tudjuk a pontos hogyant. Van, aki persze csak jó időben ül ki, meglehet, ő csak otthonról szökik, alibinek használja a pecát, és valószínűleg akkor jár a legjobban, ha az egyszer megvett szerelékén soha nem változtat, még csalit sem tesz fel, nehogy valami hal majd jól zaklassa, netán szakítson, és így újra horgot kelljen kötni. Ez esetben a sör megvételén kívül költséghatékonyan pihenhet, csak a jó társaságot kell megszerveznie. Én a halat fogni akarók népes táborát erősítem, bár az akarástól a nyögésig néha elég hosszú, és göröngyös az út. Néhány apró kérdés felmerül addig, míg a szákba tereljük az ellenfelet, úgymint a: mikor, hol, mivel, hogyan? A „mikor” nehéz ügy, bár általános választ adni rá egyszerű: amikor a halnak jó. Sajnos ez erős korrelációt mutat azokkal az időjárási viszonyokkal, amikor a horgásznak rossz… Mindenesetre ez tanulás, kitartás, némi szerencse dolga, nem a szereléken múlik. A „hol?” kérdést rögvest ketté is bonthatjuk, a területileg hol, és a vízmélység jó megválasztásának témakörére. A hely kiválasztása egyszerűsítve csak annyiban felszerelés kérdése, hogy van-e csónakunk, vagy tudunk-e olyan messzire dobni, ha kell, hogy elérjük a kisz drágaszágokat. A vízmélységgel már kapargatjuk a cikk megírásának okát, de még ez sem irományom fő kiindulási pontja, hanem egy fenekező végszerelék-legó hajnali négytől, alvás helyett történő kikristályosítása. A „mivel”, és a „hogyan” olyan téma, ami mindenkit érint, ez az, ami úgy múlik rajtunk, hogy a változtatás lehetősége is jó eséllyel a miénk. Hát, nézzük csak az alaplehetőségeket: Egy darab véghorog, és/vagy horog a végólom/etető előtt. A kettő, és három horgos változatokkal nem foglalkozom, sem jó ötletnek nem tartom (az elakadások lehetősége miatt), se nem sportszerű szerintem. Marad tehát az egy horog, alul, vagy felül, ezerféleképpen felszerelve. A változatok magas száma nyilvánvalóan azért született meg, mert amint előbb már olvasható volt, egy fontos pont a fogásban a francos hal kényes igénye, ami annyira variábilis, hogy megőrülhet az emberfia, mire a lehetőségek tárházát egyáltalán számba veszi, és akkor még hol beszélünk az aktuálisan helyes módszer megválasztásáról?! Mit tehet ilyenkor a nehéz sorsú delikvens? (A szitkozódás nem ér, nem segít!) Agyal, szerel, szerel, cserél, lop (másol), csalit kunyerál, és újra csak szerel. És így tovább, az idők végezetéig. Én köztudottan a kísérletező, sokat szerelő állatfajba tartozom, de ami sok, az sok. Hogyan találjam ki az előke hosszát, a csali lebegtetésének mértékét, és állítsam ezt össze úgy szerelékké, hogy ne kelljen kismillió előre elkészített szerkezeten molyolni, gigantikus dobozokat a vízpartra hurcolni, és menet közben az időt a cserélgetésre pazarolni? De most megvan. Nem, nem úgy, nem akarom abbahagyni, és a tóparti nézelődős sörözésnek szentelni hátralévő szabadidőmet, nem, feltaláltam a: spanyolviaszt! Irományom témája tehát olyasmi, mint a not-a-knot horogkötés (kötöm is, meg nem is), vagyis a szerelés mentes szerelés. Nem, nem bolondultam, meg, bár jó rá az esély. Jó, rendben, abbahagyom a rizsát, jön a lényeg. Tehát olyan szerelék kell nekem, amin a csali lehet bármi, süllyedő, vagy lebegő, a horog lehet helikopter, vagy önakasztós, az előke hossza változtatható, távdobó ólommal, vagy etetővel variálható. Mindezt úgy, hogy ne kelljen vagdosni, kötözni, előkét cserélni, tehát nyűg, macera mentesen, vidáman fütyörészve. Kitaláltam hát, hogy kezdetnek „ellopok” egy végszereléket. László Attila egy előző cikke segített elindulni, a 2012 8. számban található forgóhorgos szerelék ötlete. Mindig is tetszett, egyszerű, hatásos. Igen ám, de csak süllyedő csalival működik, írja! És az előke forgókapoccsal rögzíthető, vagyis nem igaz rá a hossz szerelés nélküli változtathatóságának lehetősége. Itt úgy tűnt, elsőre némi kompromisszumra kényszerülök, amiről persze később kiderül, hogy nem is az, többet ad, mint amennyit elvesz. A zsinór. Muszáj fonottból lennie! A magyarázat egyszerű: utálom a csomókat. Gyönyörűen tudok kötni, de pl. hidegben, sötétben nem ízlik. Aki velem ellentétben erre gerjed, az üljön le: egyes! Én szeretem, ha csak egyetlen csomó van a zsinóron (a horgon), mivel minden egyes kötés egy időzített bomba, jobb, ha kevesebben ül az ember, ritkábban történik baj. Nyilván, ez az olyan helyekre nem érvényes, ahol változatos szakadások keserítik meg az ápoltak életét, ott kell az előke, és pont, az tehát egy másik történet. A fonott zsinór egy tulajdonsága, hogy hajtogatható a deformáció „memorizálása” nélkül. Ha felhúzok a fonott főzsinórra egy ólmot, alá fűzök egy ütköző golyót, majd ráhúzok három szoros stoppert, a súly a dobásnál nem fog előre csúszni, mert az ütközőknél „Z” alakban megtörik a zsinór. Hallom ám a hördülést! Tessék kipróbálni! Ezzel egy gond kipipálva tehát, ha az ólom nem tolja rá az ütközőket a horogra, akkor a horog ólom távolság innentől egyszerűen változtatható. Voálá! Csavarjunk még ezen annyit, hogy nem ólmot fűzünk fel, hanem egy gumibetétes rendszert, amire a hosszanti irányban bevágott ólom húzható, arról levehető, cserélhető. Így máris szert tettünk egy platformra, amire különböző súlyok tehetők, köztük olyan is, amire etetőanyag gyúrható. Kettes probléma kipipálva. (Ha ezt megfejeljük azzal, hogy a gumibetétes megoldás fölé egy gyorsoldós forgókapcsot illesztünk, akkor ide már füles ólom, kosár is építhető. Ezt mondjuk, még nem próbáltam, de bátran lehet kísérletezni, az nekem nem fáj : ) Nézzük a szerelék hal felőli végét (ideális esetben). L.A. szerelékében a horog a főzsinórra van ráhúzva, és két ütköző között szabadon pörög. A csali (az eredeti receptben bojli) a főzsinór végére kötött karikára van kötve, aztán a horog közvetlen ez alá van visszahúzva. De mi van akkor, ha nem bojlit tennék fel, és/vagy lebegtetni akarok? Elhagytam hát a karikát, minek az, ki vele! Jó, de akkor min ütközik meg a úgy horog, amikor már valami hiba folytán hal van rajta, hogy nem húzza le azt a főzsinórról? A megoldás most is ott van a horgászboltok polcain, a roppantó. Kötök egy hurkot a fonott főzsinór legvégére, és a lehető legkisebb roppantóval megakadályozom a horog jövőbeni elvesztését. Az alkatrészek helyes sorrendje tehát a hal felől, ha pl. bojlizunk (egyelőre süllyedővel, mindjárt mondom a lebegtetőst): (1.) csali, (2.) hurokban a zsinór végén (a hurok csomója akár krimpelve, ez nem látszik, eltakarja a bojli), (3.) ovál karika (ebbe lehet beakasztani a horgot, ha lebegtetve csalizunk – levehető) (4.) az állítható hosszú „hajszálelőke” (5.) gumi ütköző, (6.) horog (a horog hegye felénk néz), (7.) gumi ütköző (így a horog távolsága a bojlitól változtatható), aztán jön a szabadon választott (és bármikor módosítható) (8.) előke hossza, majd a súly/etető három ütköző (9-11.) stoppere, és az ütköző (12.) gyöngy, és végül maga a (14-15.) cserélhető súly/etető platform. Ezt (17.) gyönggyel, és( 18.) stopperrel zárom, ahol az ólom csúszásának a (13-16.) hossza állítható, és mindez egyetlen (19.) főzsinórra megalkotva. A főzsinórra, azt hajszálelőkének használva, bármi mást is felfűzhetünk, kukoricát, vastag gilisztát, stb. De a főzsinór hurkába akaszthatunk bojli rögzítő furdancsot is, vagy csonti-karikát, esetleg csali tartó tűt, szilikon előkét. Ha lebegtetni akarunk, akkor egy a bojlis horgokra szerelhető (3.,) karikát hurkolunk a csali alá a zsinórra (tetszőleges, megfelelő távolságban), belehúzzuk a horgot (így 90 fokban megváltoztatjuk az előző, helikopteres formációhoz képest az irányát, vagyis úgy áll majd, mint minden jóravaló gyári bojlis horog: menetiránynak), majd a két gumiütközővel rögzítjük a pozíciót. Igény szerinti hurkolással a horogfül még erősebben fixálható. Ebben a verzióban a „hol” kérdésből a vízmélységgel kapcsolatos saját kérdésemre is válaszoltam, hiszen az előke hosszának növelésével, megfelelő lebegtetéssel vízközt is vadászhatunk, miközben pedig fenekezünk. Aztán, amikor (ha)nem jön a kapás, akkor a véghurkon a csalikat cseréljük, és az előke hosszán újra változtatunk. Dobásnál érdemes PVA szalaggal a súlyhoz rögzíteni a horgot/ vagy az etető anyagba belehúzni /és/vagy PVA habba szúrni, mivel az előkének kinevezett fonott zsinór nem merev, mint egy-egy vastagabb monofil, és ezért hajlamosabb a betekeredésre. Menet közben felmerült egy a halak védelmét szolgáló szempont, mely szerint fonottal azért nem pontyozunk, mert ha jól akad, de valamiért mégis szakad, nagyon sokáig a szájában hurcolja majd a szerelék maradékát. Ez is egy megfontolandó szempont, a fonott-monofil zsinórok harcát azonban nyilván nem én fogom eldönteni. Ilyen egyszerű. Innentől már csak állítgatom, és még egy jó varázsszó kell: LEGO, MUKODJ!