Totum

Hát újra rávettek. Pedig legutóbb megfogadtam, hogy ide még egyszer nem megyek. Hosszú az út. Kevés a a hal. Pénzbe is kerül. Fárasztó, és egyébként is: ha akarom, 10 perc alatt vízen vagyok itthon. No, nem megyek, hagyjatok!

Hosszas könyörgés nyomán, aztán mégis kötélnek álltam.

" Imi, gyere!"

"Na, jó."

Csütörtökön már nem aludtam, harcsákat, és több száz pontot vizionáltam. Szombat reggel aztán "A" horgászboltban kezdtem, egy rakás igen fontos műcsali megvásárlására pocsékoltam a pénzt. Móri Pisti onnan velem utazott, Csupi, és Marci, (akik amúgy Károly, és József), egy másik autóval alkották konvojunk hátvédjét. Ne akard megérteni.

A verseny linkje: http://www.kalapeca.eu/versenykiirasok/128-ivbolyhos-csapat-perget-kupa.html , és az

V. Jubileumi Bolyhos Csapat Pergető Kupa névre hallgat itt megrendezve: Robinson Szigetek - Szécsény.

Szerény étel készülgetett, ez fogadott minket, a délelőtt érkezőket:

Mivel elvileg ezt a napot a terep felderítésére szántuk, gyorsan nekiálltunk szerelni:

Pakolni:

Nagyot mondani:

Bokrot akasztani:

Betépni:

Stratégiát gyártani, okoskodni:

Még többet:

Az itt megbeszélteket természetesen azonnal átültettük a gyakorlatba (a siker legkisebb esélye nélkül):

Ezzel az esély nélküli dologgal többen is próbálkoztak:

Míg a nap le nem nyugodott.

A nálunk kitartóbbak a vízben állva gyötörtették magukat a körülöttük rabló balinok által.

" Amíg meg nem fogom, ki nem jövök a vízből", hangzott el a bátor ígéret. A balinnal persze ezt senki nem közölte, így aztán, egy csuka jött helyette.

Csupival addig vakaróztunk a parton, míg befutott Peti, és Dini is, így teljessé vált a csapat. Kapitányunk enyhe másnaposságát megfázással álcázta, és bár olyan pocsékul érezte magát, hogy még a SÖRÉT IS NEKEM ADTA!, a szalonnasütésbe azért besegített.

Ez már a verseny reggele, itt adták a jó kávét, és egyéb gondolatébresztő söröket:

Néhány bevetésre váró eszköz:

A parkoló véletlenül épp a szeszmérőre nyílott...

Egész szép tömeg verődött össze, 16 hat fős csapat, és a kísérők:

No, ki az, aki bemutat a "fotósnak"? Aki a rajt után egy órával visszafekszik aludni. Kösz, csapattárs!

Egy gumis is erre oldalog éppen:

Itt még teljes a csapategység.

Mindig van, akinek csak a szája jár:

De akad dolgozó is a páston, dicsőség a hősöknek! Pecások, és a forróság... brrr.

Arcok a liftből:

A Lényeg.

Indulandusz.

Egy darab pálya. Vagy tök üres volt, vagy béna vagyok, mert a legjobb, ami itt történhetett...

... az a hátam mögött a büfében sülő hús, és a hideg sör volt.

Csapatkapitányunkat itt láttuk utoljára, mielőtt cserbenhagyott bennünket, és visszafeküdt aludni. Örömömre azért gyorsan megakasztott egy bokrot, és beszakított valami vélhetően beszerzési áron is rettentő drága csalit. Asszem fűzött kutyakajával próbálkozott éppen.

Ülve peca! Apám! Ez ám a fejlesztés. Keccs end rilex.

Úttörő horgászmódszerek is bemutatásra kerültek:

Volt persze, aki a ferpléj szellemében minden 4 halból hármat elengedett...

..és akadt, aki véletlenül kabát helyett szájba akasztott egy-egy harcsát.

Igyekeztem olyan merítőt kölcsönadni, aminek lejár a feje, az "adjunk még egy esélyt a halnak" mozgalom keretében, ami kizárólag a mások fogására vonatkozik, de csak nem bírták elrontani.

És csak simán a képembe nevet. Klassz. Legközelebb olyan merítőt kell hozzak, ami alul nincs összevarrva...

Egyre másra potyogtak a harcsák. Mármint: másoknak.

Azért végül hasznosnak bizonyult, hogy elhoztam a kishalas merítőmet.

Kicsit még bohóckodtunk. Mármint egyesek.

És a kettesek is.

Amíg el nem esett ez a hatalmas jószág.

Igyekeztem a legjobbat kihozni a képből, de vagy 2 méteres kéz kellett volna hozzá.

Aztán elesett a nap hala is.  1,2 méter, 12 kg. A tisztelt elejtő nénikéjét a távolból is üdvözöltetem!

Itt láthatók azok az elvetemültek, akik velem együtt még a dudaszóig reménykedtek.

Pihen a komp, kikötötték...

Már csak egy kis ebéd volt hátra...

... és az eredmény hirdetés 4 órás tortúrája.

A főrendező úr felsorakoztatta az áldozatokat...

És órákig csak beszélt, beszélt. Naná! Minket kiállított a napra, ő pedig az árnyékből magyarázott. Mintha nem lett volna elég büntetés maga a verseny ebben a kánikulában : )

Apránként felvonultak helyezésük sorrendjében mind a csapatok, aki nem látható nálam, küldjön fotót, és kiegészítem az albumom!

A legnagyobbat fejlődő csapat:

2 perc alatt 4 hellyel javította a helyezését a webfishing csapat, tekintve hog a rendezőség laza 100 pontocskával elszámolta magát...

Így előre ugrottunk a hatodik helyre, ami ahhoz képest visszalépés, hogy tavaly valami hiba folytán az ötödiket sikerült elérni (akkor még nélkülem), de óriási fegyvertény tekintve, hogy öten hergásztunk hat helyett. Kösz, Pisti!

... és csak magyaráz...

A tűzőszúnyog-imitáció itt nem játszott : )

Helyette jönnek a különdíjasok. A legfiatalabb versenyző:

A legtöbb kifogott hal:

A legnagyobb hal:

A legjobb ebéd:

És a legjobb női versenyző. Legalább van egyvalaki a családban, aki tud halat fogni.

És íme, a harmadik helyezett csapat, óriási ováció, és gratulálok!

A második helyezettet már jobban irigylem, nekik inkább több pálinkát kellett volna inniuk.

Az első helyezett pedig kifejezetten ... ööö ... khmm. A franca, hát, jó: GRATULÁLOK!!

Jelzem, ez egy vándor kupa! 

 Jövőre, ugyanitt. Ezúttal majd kicsit több halat kötünk le előre : )

Mindenkinek van egy álma... nekem több is akad. Az egyik ezek közül az, hogy olyan hajóval járjam a vizet, amiről stabilan lehet dobálni, és még éjjel is kényelmesen kint lehessen maradni rajta. Csónakban eleve nem gondolkodtam, tekintve hogy Peti barátomét ha akarnám, bármikor használhatnám, és mert billegősnek találtam amit eddig próbáltam. A milliós darabok használati értékének tesztelése fel sem merült... Első próbálkozásom a NIMITZ fedőnevű vizikerékpár lett, ami remekül hozta a kívánság listám néhány elemét, arról nem is beszélve, hogy rengeteg ismerős járt rá: örömésbódottág : )

Nappali békés-halazásra, éjszakai túrákra azonban korlátozottan alkalmas csupán, lustaságom, és kényelmességem okán kizárt, hogy ezen hajnalig nyomorogjak. Beindítottam hát a kettes fokozatát a hajtóműveknek, és megszületett ez a bödön:

Ez az az orr-rész, ahonnan a korláton megtámasztva a lábat lehet dobálni, fél méterrel a víz fölül, 5 méterre a hajót kormányzó kapitánytól, akadálymentesítve élvezhető az élet! Marlin elfogó yachtokon láttam hasonlót, bár az összegek közt valószínűleg billeg a mérleg...

Még a nagytakarítás előtt, évszázadok mohos lerakódásai segítik a tájékozódást.

Retró kép: régi hajó, favorit, suzuki.

Pihen a komp, kikötötték.

Kidőlt árboccal árválkodott a dinnyési Mohosz-kikötőben, évek óta használaton kívül mohosodott. Egy gyors egyezkedést követően leszereltük az árbocot, kötélzetet, minden útban lévő veretet, és áttettem a székhelyét a saját egyesületem tanyájához.

A VVSI-re néz, egy kisebb vízfelületet meg lehet horgászni belőle, nem kizárt, hogy az első éjszakai horgászatokat kikötve fogom abszolválni, amurok, harcsák is előfordulhatnak ilyen helyen, csak győzzem őket elrángatni a kikötő lábak alól... Egy óriási kapásom már volt is valamelyik reggel, arra ébredtem, hogy a harcsázó szerelék orsója veszettül kerepel... Boldog mosollyal vetődtem utána... még épp sikerült meglátnom, amint egy bitang hattyú keresztülgázol a 70-es fonotton : ) Legalább izgalmasan kezdődött a reggel!

Másnap Dini barátom kölcsön akkujával megtámadtuk a tavat, ami úgy nézett ki, hogy ő horgászott, és fogott, én dobáltam, és vittem a hajót... egyszerre nehezen megy a kettő. Én még csak a haladást élveztem, amikor ő már elkezdte aprítani a csukákat, balinokat. Itt még szemüvegben. Aznap vette.

Miután lefogott a pályáról ezer csukát, és balint, megígértem, hogy a következőnél belevágom a vízbe, és jöhet úszva haza. Hangosan, és sokáig röhögött rajtam. Amikor a szemüvege beesett a vízbe egy hal kiemelése közben, és háromszor bemászott, lemerült érte, akkor azért nekem is csorgott a könnyem. Sajnos, a vízből kimászós kép közlésére nem kaptam felhatalmazást.

A projektnek egy gyenge pontja, hogy titokban készült, főnököm még semmit nem tudott róla. Egy vasárnap délután ezen is átestünk, szerencsére már a nagytakarítás utáni állapotra érkezve örömmel vette át oldalbordám a kormánykereket. Ritka alkalmak egyike: más gájdolt nekem : )

A következő próbakörre már teljesen felkészülve érkeztünk, két 100Ah-os akkuval, összes bottal, csali hegyekkel indultunk, most Dénes vezetett. Igazából is, mert azonnal elkezdett fogni. Szerencsére ez alkalommal nem lejtett a pálya, még egy picivel több is jutott nekem, írjuk talán annak a számlájára, hogy most csak a dobálással kellett törődnöm?

Olykor egyszerre ketten fárasztottunk, hitted volna a Velencei-tóról?

Másfeles lehetett a legnagyobb, erős, jóllakott népség lakik erre.

Jó itt, Velencei-tó!

Ropog a lépteim alatt a sok kavics, battyogok hazafelé a fene nagy éccakában. A szokásos nappali hangzavarhoz képest ugyan csönd van, azért hallatszik ennyire, de nagy némaságnak azért még nem nevezném. Először is ott van a hetvenes, az autók mormogása folyamatos. Ehhez alapzajként a békák, tücskök csatlakoznak, nappal csak a még több járgány zaja fedi el a kórusukat. Néha egy-egy vizimadár is belerikkant a műbe, kutyák, vagy róka vakkantását hozza a szél. Az idillt csak a sebesvonat dübörgése töri meg, aztán újra csak a villamos felsővezeték zizeg... A nád suhog, a szúnyogok dünnyögnek, a lég lehűlt, rendesen. Sünök roszognak az útszélen, tán rovarásznak? Vidáman baktatok, átérzem a pillanat mélységét, egy vagyok az univerzummal. Szinte együtt rezgünk... aztán persze rájövök, hogy a lenémított telefon szól a zsebemben. Peti az, elmesélem hát, hogyan vált be az általa ajánlott új módszer, hogyaszongya: alul twiszter, felette streamer. 

Csupa hínár a két kedvenc öblöm, szerencsére, talán a tavaszi magas vízállás miatt, nem a szúrós fajta szaporodott el idén, hanem a süllő-nevű, és bár nehéz elhúzni benne a cájgot, de legalább a halak szeretik. Agyig van kishallal, mint az egész Velencei-tó is, de talán most, hogy erősödik a lehűlés, jobban összetereli őket a hideg, és a ragadozók is koncentráltabban lesznek megtalálhatók! Mindenesetre akasztottam Petink tippje nyomán egy zöld-sárga csukázó streamert a harapásálló felső fülébe, és az első tisztáson magam előtt tapogatva, már a második lengetésre tiszteletét tette egy csuka. Hihetetlen látni, ahogyan a semmiből előrongyol, és már villan a hasa, amint visszakanyarodna a fedezékbe! De abból már nem eszik, szépen ül a szája sarkában a bokorugró egyágú horog. Mintha spinnerbaitot használnék, szinkron lebbennek a csalik, alig tudok ellenállni a kísértésnek, hogy vízbe ne vessem magam, olyan csábító. Remélem, nem csak ennek az egy jószágnak volt ilyen ferde az ízlése...

Halkan reccsen az ágy, ahogyan egyet fordulok. Az órával egy ütemre kattog agyam, hogyan csalizzak? Merre kezdjem majd? Fene enné meg, megint mocorog az egér a padláson. Rendet kéne rakjak, de semmi kedvem felmászni. Előbb még a forróság miatt, most a kedvem híján, később pedig ismét hideg lesz... majd jövőre. Három óra. Már másodszor ébredek fel, pedig be van állítva a néma ébresztő, nem késhetem le az indulást. Hmm, éppen látszik a plafon, akár indulhatnék is. Felkeljek, leosonjak? A főnököm fordul egyet, aztán váratlanul, nyújtott karral, egy ujjal megböki a vállam. Felébredt, vagy csak félálomban lecsekkolt? Nem merek hangosan röhögni... Négy óra. Amúgy is fél ötre van beállítva a vekker, a prosztatám is sürget, hát nem húzom tovább: INDULÁS! Minden a kocsiban van, csak az előző este fogott csalihalakat kell betennem, szerencsére már hűvösebb van, mint két hete, túlélték az éjszakát, irány a Gaja-völgy, kedvenc, ám általam idén nagyon elhanyagolt, nagy csukás, kis tavam. Senki nincs az úton, csak a szombat éjjelről átbulizott ifjak kódorognak, igaz, ha nem muszáj, ki az az elmebeteg, aki ilyenkor már talpon van? Mármint rajtam kívül. Vidáman suhanok, magamon mulatva: beteg, beteg, beteg... Sebaj, majdnem elsőként érek az eldugott parkolóba, egy gép már pihen a legtávolabbi sarokban, de szerintem abban csak alszanak. Vagy valami ilyesmi. Olyan messze horgász nem parkol, a kaputól is éppen elég lesz becipelni felszerelést! Három bot, egy nagy táska ezer jóval, és a kishaltartó vödör, csurig vízzel, mindezt vidáman sétálva beviszem kábé egy kilométerre. Leszakad a vállam, de hősiesen tartom magam, egy egész napom lesz kipihenni a tortúrát. A világos határán vagyok éppen, kipillantok az erdőszélről, sehol senki, enyém a tó! A gazda majd reggel jön, ismernek, kezdhetem a mókát... szereléssel. Hogy miért nem készültem fel teljesen tegnap? A padlásra sem mentem fel, ha érted a magyarázatot. Gyors búvárúszó szerelés, harapásálló előke, a legnagyobb veresszárnyú, és egy fél szivacs, hogy ne legyen könnyű lelopni, és lebegjen... egy szerelék a helyén. Mi legyen a másik? Ponty, vagy nem ponty? Ez itt a kérdés. Ejjmár, hajnal van még, most eszik a rabló, nekiállok pergetni. Fél szemem a csukás boton, igazából Fortuna bajcát cibálom, akkor szokott kapás lenni, ha azt hiszi, mással vagyok elfoglalva, de most átlát a szitán. Nem adja. A 15-ödik műcsalival sem. Ha csalihalat cserélek, ha úszósra váltok, akkor sem. Kicsit fáj a szívem... vagy a hátam?, félnyóc, éppen megjön a bokor túloldalára két újabb ápolt. Én örömködöm, ők feedereznek. Első dobásukra kárász akad. Ja, hogy így... befejeztem a pergetést mára, jöhet a ponty! Úgy is kitaláltam egy új végszereléket (aztán persze megtaláltam ugyanezt a neten 100 évvel ezelőttről), ki kell próbálnom. Sokat nyom a latban, hogy így le tudok ülni az elméleti söröm mellé. Kár, hogy vezetek. Rajtam kívül mindenki más átdob a túlsó partra, úgy fenekeznek, én magam elé lendítem az csalit olyan 8-10 méterre. Simán megy, a távdobó mindenit! Délig semmi, pedig 15 percenként újra megtöltöm az etetőt. Hallom, odaát 4:3 az állás, bele kéne húzni! Jaa, bakter, kisebb horgot kell feltenni... már rég eszembe juthatott volna, gyorsan kötök egy rövid előkét, 10-es keszegezővel. Két szem csontit rá, új etetőt, lengetés vissza... fél kilós kárász. Aztán a következő, aztán még sok. Csendben szidom magam... teee, marrha... mire vártál??! 20 egyen kárász, 40-60 dekásak, aztán leáll a pezsgés, kezdhetek figyelni! Enyhe maszatolás... bang!!.. majd letépi a botot egy másfeles pontyocska. Körbeáll egy család, zsizsegnek a gyerekek, óóóó, bácsi... mi ez? Magamban mormogom csak, hogy egy vén hülye, akit már bácsinak hívnak... mire vártam délig?? Óvatosan összepakoltam még a "nagy " fogás előtt, most csak nézem a vizet. Mi ez a sok apró pötty, tán esik? ja, hogy az a fekete felhő... de ezt már végig sem tudom gondolni, pötyögésből, szemerkélésre, abból esőre, zuhéra, monszunra vált, épp csak fel tudok öltözni, hogy a fák alatt várjam ki a csúfság elvonultát. A srácok pólóban, sörrel vacognak, széles kalapomon kopog a fáról összegyűlt lé. Pont egy fél órája gondoltam, hogy már vége lehetne a műszaknak, hiába, tudnom kéne megállni! Eláll. Expressz pakolok. Vagyis: pakolás, pucolás. Most valahogy jobban sikerül felaggatnom magamra a tonnás karácsonyfa díszeket, egy trappal kiérek a parkolóba. (Persze, a kishalast kiürítettem, egész nap cserélgettem őket, rám sem hederítettek a csukák.) Hány az óra, vekker úr? 15. Pont jó, ahogyan ígértem, kora délután még csak nem veszik a fejemet! Betolatok, kutya, macska mind üdvözöl, az előbbi csak szerelemből, az utóbbiak még emlékeznek a múltkori fejedelmi csalihal vacsorára, de most hoppon maradnak. Feleségem mellém lép, mielőtt megölelne, egy ujjal megbök: Te még élsz? 

Megint befagyott a tó, tán el vagyok átkozva? Mire kiolvad, jön a tilalom, szóval csukára most egy darabig nem kell izgulni. Mihez kezdjek akkor? Mérhetetlen nyugtalanság ül a mellyemre, alig kapok tőle levegőt. Olvasom, hogy máshol "számolatlan" akasztják őket, és azért ez elég frusztráló, mikor még esélyem sincs rá. A főnököm nem is érti, mi ez az általános ingerültség, ami mérgezi a levegőt, pedig ismerhetne, már 15 éve a párom, kezdenek szorítani a falak, mint a mai Bálint-napi ünnepi ebéd után a pocakban kissé szűk nadrágom. De ezen nem segít a kigombolás, mert az a baj, érzem, hogy már itt lehetne a tavasz, de mérhetetlenül várakoztat a csalfa : (

Tavaly korán kezdtük az évet, február-márciusban már vígan pontyoztunk (nem azt mondtam, hogy fogtunk, csak azt, hogy vígan próbálkoztunk vele), pedig még hideg volt a víz, de ilyen apróság még soha nem állta az utunkat. Egyik alkalommal elhatároztam, hogy a partól dobással elérhető távolságnál beljebb próbálkozom, szépen lehúztam a kajakom, éreztem rajta is, hogy türelmetlenül várja, hogy vízre szállhasson. Kaptam ajándékba egy alig használt, csak régi, ennek megfelelően mikrorepedésekkel tarkított melles gumiruhát, amit a télen úgy-ahogy megragasztgattam, úgy véltem, most jött el az ő napja. A halak aznap sem sokat zavartak, így aztán szokás szerint bő teret engedhettünk a kísérletezésnek. A két állásból az elsőn szépen bevontattam a felszerelést, megszórtam valami ínycsiklandóval, aztán kijövet felhúztam a hajót a laposra. Becsorgott a víz, nem létező bajszom alatt morogva mentem át Petihez reklamálni (ő adta a gumiruhát), miközben egy telefonhívás is megtalált. Magyarázok bőszen, míg Peti azt nem kérdezi, a kajakot ki vitte el? Haha! Jó poén, nincs itt senki rajtunk kívül, már megint ez a szívatás... Odanézek, tényleg sehol! Odafutok (el lehet képzelni, milyen futás az öt számmal nagyobb gumicsizmában), a hajóm csendesen ring egyre befelé. Akrucifixét! Ismerem a vizet, térdig, derékig, mellig, orrig ér, mese nincs, csobogok utána. Térdig-derékig. A kajakot elkezdi hajtani a szél is, ahogyan kiér a nád árnyékából, ráerősítek, a víz már a mellemig ér, hideg présként szorítja össze rajtam a ruhát, az illesztékek szivárognak, mint a Vörös Októberen 500 láb mélyen, de már csak pár lépés, egy karnyújtás... aztán elfogy a ruha, perem fölé ér a víz... még szerencse, ahogyan összepréseli rajtam a gumit, nem ömlik, csak csordogál befelé. Az izgalomtól alig érzem, pedig hideg, mint a fene. Még pár lépés, néhány karcsapással megerősítve... éééés, enyém a hajó.

Próbált már valaki majd nyakig érő vízben visszamászni egy kajakra? Még nyáron sem egyszerű, nem hogy teljes marsi védőöltözetben! Félig megtámaszkodva rajta azért sikerült kitempóznom, Peti természetesen gurul a nevetéstől. Mindig örülök, ha jó szórakozást nyújthatok másoknak... Felhúzom a csónakot a part meredek tetejére, onnan már csak Katrina tudná visszafújni, de erre amúgy kevés az esély, csodálatosan süt a nap. - Mi lesz, Imi, bemész átöltözni? - De hát a botok be vannak dobva... tudod mit? Ledobáltam a ruháimat, kiakasztottam az olajfára, és egy szál alsógatya nélkül jártam indiántáncot, míg izzadt nyirkos szintre nem száradtak a gönceim. Aztán visszavettem, és a maradék test"meleggel" fűtöttem fel újra. Persze egy hal sem értékelte a mutatványt.

Ezzel mondjuk nem dicsekedtem otthon... még valaki kimondta volna, amit titokban magamról gondolok : )

Tegnap ismét havazott, és bár ma reggelre ragyog a nap, de a pocsolyákra új hártya fagyott, gondolom, üres a kikötő is. A reggeli tejeskávémat kortyolgatva ábrándozok kifelé a fejemből, azt nézem, a hátsó terasz gerendáira kötözve moccanás nélkül lóg búsan a kedves kajakom. Ha szeme lenne, bánatosan nézne, gazdám, mikor megyünk már? (Csak szólok, nincs neki! ) Ezért aztán inkább én merengek, és jobb híján próbálok magamban felidézni egy-két történetet, amiken együtt estünk át.

Az első kajakos év kezdetén, nem értem rá, valahogy úgy alakult, hogy csak ritkán jutottam ki a partra, akkor is csak egy match-bottal ültem ki az olajfa alá, a nád takarásába, a fenekezővel meghorgászható csücsökre igyekvő pecások, ellenőrök észre sem vették, hogy ott vagyok. Hetekig szórtam a kb. 8 méter széles csatorna túlsó oldalán a nád tövét, várva a megjelenő halrajokat. Nem jöttek. Azért fogtam bodrit, verest, compót. dévért, nem volt unalmas, hiszen felettem egy szarka pár fészkelt, végig asszisztáltam a fiókák növekedését, kirepülését is. A fa alatti árnyékban viszonylag kényelmesen vészeltem át a bitang melegeket, a nagyobb halak nem sokat zavartak... Én tudom, hogy a lustaság az oka, reggel, és este kéne kijárni, de úgy hiszem, ahhoz egy másik bolygóra kellene újjászületnem, most már ez marad, és kész. Azért bosszantott, "tonnaszám" fogyott a kukorica, minden különösebb eredmény nélkül. Esténként a kutyámat sétáltatva általában ugyanide jöttem, és egyszer, véletlenül pont akkor, mikor megjött a pontycsapat. Nincs mentségem, nyilván eddig is szorgalmasan látogatták az etetésem, csupán én nem voltam jelen a névsorolvasáson. Változtattam hát az alapfelálláson, és magamon erőt véve, korai, ill. kései időpontokban kezdtem kiülni, végre sikerrel! Csodálatos látni, amint az étkező csapat végigkutatja a partot, billegő nádjelzéssel tudatva jöttét! Fogtam is közülük, bár az olajfa ágaitól alig lehetett  akadás nélkül bedobni. Szerencsére van nekem egy remek kis felülős kajakom, eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálnám arról... és lőn!

A csónakkal ellentétben ezzel lehet hangtalanul siklani, szinte ráálltam a halakra a sötétben. Más dolgom nem is volt, mint követni a jelzéseket, és a halak orra elé ejteni a csábosan tekergő ujjnyi gilisztával csalizott készséget. Már maga a lopódzás is óriási élmény, szinte vágni lehet a csendet, csak a természet zsizseg, a feszültség nő, és akkor finoman megmoccan az úszó! Billeg kettőt, aztán alámerül, amit egy azonnal bevágás követ! Szétspriccel a víz, a csapat fejvesztve menekül a keskeny, sekély helyszínről, egy darabig nem kell visszavárnom őket, azt hiszem. De a halam jól dolgozik, felváltva vontat jobbra, és balra, hiszen a kajakom ellenállása nem okoz neki gondot (el sem merem képzelni, mi lenne, ha egy nagyobb harcsát akasztanék így, meglehet, hetekig vontatna  a tavon), megpróbál alattam kitörni, de szerencsére sem kikötve nem vagyok, valamint a kajak alja is teljesen sima, nincs esélye rajta leszakadni. Sötét van, de lelki szemeimmel látom magam, fülig ér a szám, a botom dolgozik, a hal fárad, aztán lassan csillapodnak a kirohanások, megadja magát, már csak a merítőből pislog néhányat. Mérő nincs nálam, de nagy, 4-6 kg-os lehet, szép, erős pikkelyes, öröm nézni, ahogyan visszaúsztában tolja maga előtt a vizet...

Hejj, kajakom-kajakom..., hol van már a tavasz!

Biztos sokan vannak mások is rajtam kívül, akik szívesen fognának lékről nagy csukát. De vajon tudják-e, hol keressék ezeket a gigászokat, hogyan fogják meg őket? A 2011-es nyaram-őszöm nagy csuka fronton jól telt, többet is kaptam, mint amit megérdemeltem volna, olyannyira, hogy lassan kezdtem azt hinni, hogy ez nekem jár. Mivel a TÓ bezárt novemberben, majd még néhányszor, amikor újra bekönyörögtem magam egy-egy after partyra, addig jártam a tógazda nyakára, mígnem beengedett bennünket egy utolsó utáni alkalommal a jégre. Tudni érdemes, hogy ez a völgy hamarabb hűl, mint a környék laposai, és jól tartja a hideget, mostanra is vastag, embert-fejszét-fúrót próbáló jege lett. Márpedig mi a 10+-os csukákkal álmodtunk, hát 3 furatnyi lékből készítettem elő vagy 20-at, ömlött rólam a víz, mire befejeztem. (Azért kellett - volna - ekkora, hogy a hasas példányok kiférjenek majd, hogy nézett volna ki az, hogy megfogunk valami igazi méretest, majd le kell vágnunk a zsinórt, mert beszorul.) A hideg, téli naphoz képest kellemesen napsütés fogadott, csak az a fránya 800 méter ne lenne, míg be kell cipekedni... de aztán ezen is túl voltunk. Fúrás-faragáson, hólapátoláson túl már csak a csalizás, és a vitaindító pálinka fogyasztása volt hátra. Ettől kap a hal! Legalábbis az elméletünk szerint. Bevetettük hát a cájgokat, minden elméleti horgásztudásunkat, reményeinket, osztán vártuk a sült galambot ... ööö, halat. De csak nem akart jönni. Nem baj, ezért vágtuk a rengeteg likat, állítgattuk a mélységet, hering olajoztuk a csalit. Semmi. Mártogattam, vörös, kárász, bodri, szelet mind-mind kipróbálásra került, de nem hozott eredményt. Az amúgy hideg, de a napsütéstől szikrázó völgy mihelyt árnyékba került igyekezett jéggé dermeszteni minket, behatolókat, pedig mindenki vastagon öltözött, ettünk-ittunk közben, hogy a belső fűtés is dolgozhasson, de az árnyékban ez is kevésnek bizonyult. Már kezdtünk pakolászni, mikor a sógor, akinek elméletben a legkevesebb köze a pecához a végén csak akasztott egy pár kilós jószágot. Addig fárasztgatta, és olyan jó tanácsokat kapott az immár mellékszereplővé degradálódott "mesterektől", hogy a végén még ez is elment. Szerencsétlen jószág nem bírta kivárni, míg a felek megegyeznek a húzd meg, vagy ereszd meg taktika helyességén, és lemaradt a várva várt hal. Azóta hallgatom a különbséget az elméleti és a gyakorlati horgászok között...

Már megint itt van, a szerelem. Már megint izzad a tenyerem. Minek? Minek?!

Pár percig ha ráérek, máris az jár az eszemben, hogyan csináljam máshogy. Odébb menjek? Máshová dobjak? Váltsak etetőt, csalit? Szereljek-e? Ez utóbbit rendszeresen választom, hiszen így lefoglalván magam, lehetőséget adok a halnak, hogy felvehesse a csalit. Hmm. Hosszabb, vékonyabb előke, kisebb horog, másik önetető, vágok, szerelek, a végtelenbe merül a tekintetem, ahogy a látóhatár szélén a sötétből felbukkanó fényt álmodom. Csönd van. Csak a szemközti védett nádas lakói zajonganak, messziről vonatfüttyöt hozna a szél, ha még létezne olyan. Ketten vagyunk az egész tavon, meglehet, a halak is sztrájkolnak. Szép. Gyönyörű. Csodálatos. De marhára unom! Mikor lesz már valami?! Asszem, át is szerelek. Kiengedem a nyeletőfékeket, és elsétálok szörnyetegig, ami egy horgászműhellyé átalakított T3-mas. Állítólag egy boltban nincsen ennyi eszköz. Vágok, kötök, cserélek, rögzítek. Nem jó. Újra kezdem. - Gabi, lefőzöl egy kávét nekem is? Ez egy ilyen, jó hely. Filozofálunk egy sort. Nők... Inkább szerelek. Leesik az ütköző, lehajolok érte, de kár volt, nagy kiabálásra pattanok fel, és verem jól be a fejem. Visszaslattyogok az álláshoz, sógorom fáraszt a botommal. Átadná, de nem kérem. - Te akasztottad meg, vedd is ki, megérdemled. Szépen fáraszt. Az elcsépelt "karikába hajlik"... Elúszik előttünk a víz tetején egy bot. Röhögünk, nézd a marhát... - István, ez a te botod!! Már csak én nevetek. Visszaveszem a cájgot, a sóger téblábol a parton, kéri, hogy "dobnám meg". De semmi olyan nincs előkészítve. Mi legyen, kérdi. Aztán, gatya le, nagy levegő, és .... besétál a térdig érő vízben. Kijön vele a hal is, nagyobb volt a szeme, mint a szája, de hát, van olyan Istvánunk, aki kiengedi teljesen a féket, van, aki meg betépi, és a nyeletőt sem használja. Új szlogen születik:

Vigyázz, jön a bot, úszik!

De rég volt a nyár! Már a bőröm is alig emlékszik az izzó napsütésre, a hűsítő fürdőkre, az elnyert halakra. Hol vannak a vidám esték, a társaságban megsütött fogás, a remek fárasztások? Hopp, egy még beugrik! Tudod, amikor minden sikerült, és semmi sem, fogtunk is, és nem is, és olyan jól szórakoztunk, hogy semmiért el nem cserélnénk?! No, azt fogom elmesélni. Az egész Fekete Istvánnal indult. Azt nem mondom, hogy minden az ő hibája, de a történtek alakulásában erősen benne van a keze. Az ő természetjáró írásai indítottak el ezen a rögös úton, aminek a vége egy 3 napos tábor lett a Velencei-tó egyik szigetén. Évek óta tervezgettük, és olyan igazi Matulásra sikerült. Izgatottan csörren a lánc, ahogyan eloldom a csónakot, már csak arra kell vigyázni, hogy ki ne boruljon belőle a töméntelen horgászeszköz. Péter, és István barátaim éppen csak elhelyezkednek a nekik jutó maradék tenyérnyi helyen, én pedig a forró fém orron térdelve tolom ki magunkat a cölöpök közül. Peti addig vacakol, míg a szűk helyen nekikoppanunk a másik oldalon kikötött rocsónak, nem baj, nem az én motorom... Aztán végre egyenesbe bénázzuk magunkat, és nagy lendületet veszünk a nyílt víz felé. Úgy értem: vennénk. Merthogy olyan alacsony a víz, és akkora mennyiségben nő benne a hínár, hogy többször meg kell állnunk leszedni a maradékokat a propellerről, mígnem kiverekedjük magunkat a langyos zöldséglevesre hasonlító kikötőből. Csendesen totyogunk, innentől vigyázni kell az akkura, aztán meg nem sietünk, miénk a nyár! De milyen nyár! Úgy tűz a nap, hogy már odafelé megsülnek a tojások. Mindenféle, amire csak gondolsz. Szívem szerint dobálnék már most, de a kacatoktól levegőt venni sem nagyon merünk. Így aztán marad a türelmes ücsörgés, míg oda nem érünk a megálmodott helyre, ami nagy szerencsénkre üres. Az persze egy más tészta, hogy ki az a bolond, aki ilyen hőségben kiülne? Úgy értem, rajtunk kívül... Péter becsusszantja a csónak elejét a kikötésre használt nádsziget sarka mögé, én pedig kipattanok, és a hosszú láncon félig partra húzom a bálnát. A kirakodás tovább tart, mint egy óriás konténerhajóé, igaz, nekik ott a daru segítségnek. Valahogy mégis végzünk, csendesen álldogálunk a gigászi halom felszerelés előtt, az arcokról szinte lerí a kérdés: mi ez a sok … izé? Azt csak remélem, hogy nem ők nem olvasnak az én gondolataimban, mert én meg azt gondolom, ekkora marhákat, mint mi... : ) Istvánunk marad szortírozni, Péterrel elmegyünk egy újabb körre. Kifelé menet meg is egyezünk abban, hogy feltesszük az akkut töltőre, és erre a nagy ijedtségre való tekintettel meg is ebédelünk, jóllehet ez nem szerepelt az előzetes programkiírásban. Úgyhogy a kikötő mély, hűvösebb vizű strandján egy nagyot csobbantunk, és utána kikértük egy igazi tál horgász ételt... nem, nem halat, sült kolbászt, hosszúlépést! Nem is nagyon volt kedvünk útnak indulni, de hát nagy úr a muszáj! Újra teleraktuk a csónakot, én pedig egy felülős kajakon követtem a mestert. Sajnos, mire a szigethez értünk, István már szinte teljesen kipakolt, amit pedig még ma is sajnálok, hiszen úgy, de úúúgy segítettünk volna. Szortírozva várnak a felszerelések, elhelyezve a kempingágyak, asztal, szék, hűtő, mifene, minden ahol kell. Még egy olyan órát pakolászunk, de még így is alig múlt el dél, mire végzünk. - No, most mi legyen? - Rám hiába néztek, hát nem horgászni jöttünk? - Jó, de ilyen melegben? Ok, akkor István marad a parton, úgysem tud úszni, mi pedig elmegyünk a nád szélére. Persze, pergetni. Alig értünk a nád takarásába, Péter máris kiadja az ukázt: ugorgyunk! Dejszen olyan forróság van, hogy a hajam leég, naná, hogy jót fog tenni egy kis fürdő. Hszuuuóófúú, hallom, ahogy sistereg a víz a bőrömön, csukott szemmel lebegünk, igazán nem lehet rossz halnak lenni! Aztán erőt veszünk a velünk született lustaságon, és nekiállunk egy kicsit" dolgozni" is. 1-7 gr-os a pálcám, éppen csak süllyedő wobblerek a nyerők, ezt már tudom a korábbi napsütéses próbálkozásokból. Mert mikor megy ki a lusta horgász általában? 11 és 15 között, amikorra azt ajánlják, hogy maradjunk árnyékban... Ezt azonban a halak is tudják, és a nádas éppen csak fél méternyi árnyékot adó picit kevésbé forró vizében pihegnek. Már ami a fehérhalat illeti! A balinok, folyamatosan csapkodnak, nem is teli sok időbe mire megakasztom az első... nádcsomót. Nem ollan eccerű az a halfogás dolog. De aztán sikerül ráérezni a rablások ritmusára, és valami véletlen folytán épp beledobok egy tolóhullámba, amit a vízig görbülő bot egyből jelez is, ha magamtól nem jöttem volna rá. Csodálatos a harc ezzel a vékonka bottal, alig kezdünk, és máris ad egy 2,5 kg-os balint a tó! - Peti, mi legyen ezzel? Szákot persze nem hoztuk magunkkal, visszamenni még nem kéne, megtartani pedig túl meleg van. - Engedd vissza, úgyis csupa szálka! Okosok, ugye? Így aztán útjára engedjük az első halat, igaz az illem is így kívánja, meg aztán, az első napra még van ételünk, bőven. Visszafelé akadt még egy kisebb, valamint kardozni is sikerült a botokkal, ki érti, miért próbál valaki 3,5 méteres pálcával csónakból pergetni? No mindegy. Még egy kötelező fürdés (ha már bérletünk van), és már vissza is érünk az alaptáborba. - Jól elvoltatok! - Bocs, István, eltévedtünk... persze. No, akkor mérjünk! Olyan 1,2-1,5-es a víz, vastag az iszap. - István, meddig tudsz dobni? Akkor oda etetünk. Ő már bekeverte az etetőanyagát, aztán a pár dobással kijelölt helyre kajakkal bevittem, beszórtam azt. - Mutasd, mivel horgászol? Egy feeder, és egy picker bot van bekészítve, és egy olyan előke, amit csak rémálmaiban tennék fel. Mert annyira értek hozzá, ez majd még később kiderül. - Mi ez az előke? - Tudod, ez úgy van - magyarázza -, hogy a felső horog egy műanyag pöcökkel van rögzítve, aztán a csonti-kukorica-sztirofóm golyó pedig szépen lebeg rajta, bla-bla-bla. - Jó, oké, csinál csak, ahogy akarod. Majd ÉN megmutatom! Minek az a két horog? Csak a gond van vele, ahogy én csinálom, az egyszerűbb, jobb, messzebb... De addig is fogok néhány csalihalat, és bedobom úszóval csukára, a másik, távdobó bojlisnak mondott cájgot pedig behajítom, amilyen messze csak lehet, és megszóróm kukoricával, ha jönne rá ponty, amur! - Peti? - Én feederezek tudod, a távdobókat hoztam. Elég szedett-vedett a kép, csak Péter botjai egyformák, ő katonás rendben lerakva várja a kapást. Az én egyik botom ugyan új, szép, de a másik... 30 éves karbon teleszkópos, még az első, amit vásároltam, semmi pénzért le nem cserélném! István is le tudja úgy tenni, hogy mikor mindkettőt piszkálják, nem győz ugrálni egyik bot végétől a másikig, így cinkeljük, ezzel elvagyunk egy darabig. Csoda, eddig nem zavart senki a telefonon, most hogy elkészültünk, épp leülnénk, rögtön csörög valaki. - Szevasz, Miki, mi újság? - Jöttem megnézni, ahogy pecáztok. - De hát, bent vagyunk a tó közepén... - Be tudsz vinni? - ;łŁ$í*>;>$ß**!! Persze. Végül is, három napra szántuk az akkut, mi az a pár fölösleges út! De Miki jó srác, megérdemli, hogy megegyék a szúnyogok. Leülünk mind a négyen, lassan ránk esteledik, még zsibong a strand, de már csendesül a környék. Igaz, megjöttek a szúnyogok is. Ez nem gond, hoztunk olyan riasztó spirált. Peti, melyik zacskóban van, hová tetted? Keressük. Még keressük. Aztán már nem, mert eszembe jut, hogy egy zacskó ottmaradt a teraszon. No comment. Amíg mi mérgelődünk, István elkezdi akasztgatni a kárászokat, kispontyokat. Néha egyszerre rezeg a két bot, pedig teljesen máshová vannak bedobva, és a távolság is nagyon más. Vicces nézni, ahogy pattog István a két bot között, mivel V alakban rakja le őket, de úgy, hogy a spiccek vannak egymáshoz közel, hogy látni lehessen minden kapást. Épp a kisebbik bottal teker ki egy kárászt, amikor óriásit beleng a hosszabb feeder eleje. Miki odaugrik, és azzal a lendülettel egy óriási besom a halnak... a kitekert fékkel... gordiuszi bolyhos damil-csomag a jutalom. - Óóó, ne haragudj, jaaj, most mi lesz? - Miki, nyugi, mindjárt kibogozzuk. Szerencsére Istvánunk olyan nyugodt, kedves ember, hogy egy rossz szava nincs, én már biztosan kinyírtam volna. Egy darabot sikerül megmenteni, de aztán menthetetlenül elakadunk. - Most mi legyen? - Elvágjuk, összekötöm, aztán kidobjuk a maradék csomót. Így is lett. Szerintem vagy 20-30 métert rövidítettünk, István kedvesen mosolyog, Miki sápítozik : ) Teljesen sötétben dolgozom, még szerencse, hogy jók voltak a tanáraim, csukott szemmel is megy a damil toldás. - Nno, húzhatod! Erre kiteker egy majd 4 kilós pontyot. Úgy, hogy egy pocsék bevágás után fél órát szereltünk. Köszi! Péter csak mosolyog. Legalábbis gondolom, mert látom, ahogy a sötétben a válla rázkódik a rötyögéstől. Elhelyezkedünk a csillagok alatt, és megindul a halk dörmögés, életről, asszonyokról, sosem fogott halakról, néha újra dobunk, István kihúz pár dévért, csendesen telik az éjszaka. És kényelmetlenül. Kemény dolog ez a nádas romantika! Ha bebújok a hálózsákba az a baj, ha kitakarom magam, megesznek a szúnyogok, amikor azok elülnek, hűvösödik, a derékalj rögös, mondjam még? De jól szórakozunk, csak aludni nem sikerül sokat, pedig nem a halak zavarnak. De legalább a Göncölök a helyes útról ragyognak, mint gyermekkoromban. - Peti, hogy aludtál? - Ne is kérdezd, úgy fáj a hátam, lábam! - Volt valami? - Semmi. Ok, jobbról hát rendben vagyunk. - A hűtőben a jég hogyan áll? - Kiolvadt, úgy nézem, együk meg a kolbászt, sonkát! Ilyen jól reggeli régen esett! Kovászos uborkával, hagymával, a tegnapi, de még friss kenyérrel betermeltük a füstölt árut, egy kis pálinkával lekísérve, és máris szebben ragyog a hajnal. Miki csak estére jött, de úgyis ki kell mennem, Ali cimborám jelezte, hogy pergetne, én pedig megígértem, hogy elkísérem. A bérelt csónaknál találkoztunk, persze egyből kínált: - Igyá! Csak ő perget, én most a gájd vagyok. Végigjárjuk Dinnyéstől a nádasok szélét, szépen alakul a teríték: balról egy csuka, jobbról egy balin. Dél felé már szénné égve nézegetjük egymást, áll az algától zöld tó. Az egyik sarokban nyomok a felszínen, talán balinok csíkozták össze a vizet? Ali megdobja a nád szélét, és máris karika a bot, alig győzök kitolatni a csónakkal. - Mekkora balin??! Ali fáraszt, és ekkor a felszínen megmutatja magát... egy ... méteres amur. Az álla alatt akad, ráfordult a műcsalira megnézni, mi csobbant mellette! Merítőnk nincs, és egyébként is CésR, megszolgálta. - Kössünk egy hurkot a kikötő kötélből, és azzal meglasszózzuk a farkát, és úgy nem tud elmenni, le tudjuk fényképezni. Párat lövünk, aztán amint magához tér, azzal a lendülettel tépi ki magát a fogságból. Értetlen arcok. Ez elment! Még szerencse, hogy magunktól is elengedtük volna. No, Ali haza, én újra beevezek. - Volt valami? - István fogott dévéreket. - Ok, van egy ötletem, ti maradtok? Mert én bemegyek aludni, ilyesmi... Úgyhogy bepakoltunk mindent újra, és még világosban kimenekültünk a partra, hogy kényeztethessük elgyötört testünk. Az eredmény? Feeder vs egyéb = sok:kevés. Ennyit a nagy tudásról! Ja, és hazafelé lemerült az akksi, és eltört az egyik villa, úgyhogy kenu stílusban kellett kievezni : ) Az élmény azonban megfizethetetlen, minden másra ott a mesterkard…

A jelenlegi kezelőnek vagy mennie kell, vagy a következők mentén dolgozzon:

1., A a csapónak is kellene adni méretkorlátot, mondjuk 30 centit, az összes többi ragadozónak felemelni minimum 10 centivel (a süllőnek hússzal!!) a korlátját, és be kellene vezetni egy felső mérethatárt is.
2., Harcsát (szabályosan fogva) bármennyit el lehessen vinni, ki kell alakítani a hivatalos átvétel módját.
3., 2 évig (a harcsán kívül) ne lehessen halat elvinni a tóból.
4., Ezért az éves engedély addig mondjuk 10.000,- Ft legyen.
5., A használaton kívüli kikötőket (ahol ez fizikailag lehetséges) rácsokkal le kell választani a tótól, és bérbe adni, hogy fizetős horgászhelyeket alakíthassanak ki vállalkozók, ahonnan halat tud vinni, aki akar.
6., Csak jelölt nemes halak lehessenek az ilyen leválasztott tavakban.
7., Az orvhorgászat kellékeinek birtoklása azonnali engedély elvételt, büntető feljelentést jelent. Ki kell jelölni a tó határait, ahol megállíthatják a ellenőrizni kívánt személyeket. A halradar is tilos, egész évben.
8., Nincs éjszakai horgászati tilalom.
9., Bojlis helyek kerüljenek kialakításra, ahol a behordás szabad.
10., Szemetelni, szemetes helyen horgászni tilos, a harmadik felszólításra elveszik az engedélyt. Szemeteszsákokat rakjon ki, és gyűjtse be azokat a kezelő!
11., A halat a hazavitel előtt le kell ütni. Élő hal szállítása tilos!

12., Intenzív ellenőrzés a rendőrséggel karöltve, akár önkéntesek bevonásával.

Mi jut még eszedbe?