Már megint itt van, a szerelem. Már megint izzad a tenyerem. Minek? Minek?!
Pár percig ha ráérek, máris az jár az eszemben, hogyan csináljam máshogy. Odébb menjek? Máshová dobjak? Váltsak etetőt, csalit? Szereljek-e? Ez utóbbit rendszeresen választom, hiszen így lefoglalván magam, lehetőséget adok a halnak, hogy felvehesse a csalit. Hmm. Hosszabb, vékonyabb előke, kisebb horog, másik önetető, vágok, szerelek, a végtelenbe merül a tekintetem, ahogy a látóhatár szélén a sötétből felbukkanó fényt álmodom. Csönd van. Csak a szemközti védett nádas lakói zajonganak, messziről vonatfüttyöt hozna a szél, ha még létezne olyan. Ketten vagyunk az egész tavon, meglehet, a halak is sztrájkolnak. Szép. Gyönyörű. Csodálatos. De marhára unom! Mikor lesz már valami?! Asszem, át is szerelek. Kiengedem a nyeletőfékeket, és elsétálok szörnyetegig, ami egy horgászműhellyé átalakított T3-mas. Állítólag egy boltban nincsen ennyi eszköz. Vágok, kötök, cserélek, rögzítek. Nem jó. Újra kezdem. - Gabi, lefőzöl egy kávét nekem is? Ez egy ilyen, jó hely. Filozofálunk egy sort. Nők... Inkább szerelek. Leesik az ütköző, lehajolok érte, de kár volt, nagy kiabálásra pattanok fel, és verem jól be a fejem. Visszaslattyogok az álláshoz, sógorom fáraszt a botommal. Átadná, de nem kérem. - Te akasztottad meg, vedd is ki, megérdemled. Szépen fáraszt. Az elcsépelt "karikába hajlik"... Elúszik előttünk a víz tetején egy bot. Röhögünk, nézd a marhát... - István, ez a te botod!! Már csak én nevetek. Visszaveszem a cájgot, a sóger téblábol a parton, kéri, hogy "dobnám meg". De semmi olyan nincs előkészítve. Mi legyen, kérdi. Aztán, gatya le, nagy levegő, és .... besétál a térdig érő vízben. Kijön vele a hal is, nagyobb volt a szeme, mint a szája, de hát, van olyan Istvánunk, aki kiengedi teljesen a féket, van, aki meg betépi, és a nyeletőt sem használja. Új szlogen születik:
Vigyázz, jön a bot, úszik!
