Totum

Miért ez az izgalom? Mi a pontos oka annak, hogy a süllő méretkorlátozásáról beszélünk?

Bármilyen korlátozás azért szükséges, mert nem tudunk megálljt parancsolni magunknak. Ha korlátozás, ellenőrzés nélkül hagynánk vizeinket, kettő perc alatt kipucolnák a megélhetési horgászok azokat. Nem is tudom őket kárhoztatni, még ha egyáltalán nem is tetszik a szabad rablás, túl régóta tart azonban, hogy az ország szegény, és ezzel szoros összefüggésben sokan próbálnak mellékesből bevételre szer tenni. 
Egyvalami soha nem hangzik el a viták során, és pedig az, hogy a kezelőnek elég pénze kell legyen a feladatai teljesítésére. Ez egy része állami forrásból érkezik, de nem hanyagolható el az a részösszeg sem, amit a jegy-bevételeiből gyűjt. Mivel a balatoni horgász-társadalom is meglehetősen heterogén, (nincs rá statisztikám, így csak tippelni tudom) a fő célja a többségnek az, hogy minél több halat vihessen haza. Ha ebben olyan szabályokkal akadályozzuk, amivel nagyon nem ért egyet, netán időt sem hagyunk a friss elképzelések megszokásához, hanem kérdezés nélkül rájuk erőltetjük azokat, könnyen úgy járhat a kezelő, hogy jelentősen lecsökken a bevétele. Outszájderként is biztos vagyok benne, hogy az nem segítene pl. az ellenőrzés hatékonyságának növelésében.

Visszakanyarodva a fő kérdéshez, ha a tavainkat nem a mellékest keresőknek szánjuk, hanem halban gazdag, horgászturizmust vonzó helyszínekké akarjuk változtatni, akkor bizony a lehetőségek és tiltások egészséges egyensúlyát kell létrehozni. Meglehet, ez egy hosszú folyamat, ha egy napon akarnánk megváltani a világot, valószínűleg a fejünket venné a népharag. Vagyis meg kell határozni az elérendő célt, ami nyilván a halbőség, és ezzel összefüggésben az állomány fokozottabb védelme.

Milyen módokon lehet védeni a balatoni süllő állományt?

Lehet tiltani akár évekre a fogásukat/elvitelüket.
Pozitívum: ez különösebb utána számolás nélkül bizonnyal eredményt hoz, vagyis azt a kánaánt, amit mi itt még sohasem látunk,
negatívum: drasztikus horgászengedély vásárlás csökkenést vonna maga után, a bevételi oldal hiánya miatt nem telne a feladatok finanszírozására.
Lehet emelni az alsó méretkorlátozást.
Pozitívum: több visszaengedett alsó méretkorlátozás alatti példányból valószínűleg több éri meg az ivarérett kort, és ívásukkal így elősegítik az állomány növekedését,
negatívum: a méret alatti halak elvitele jelenleg nemzeti sport, ennek megnehezítése a magasabb méretkorláttal több elvett engedélyt fog eredményezni; sok energiába fog kerülni az elcsábulók rendszeres ellenőrzése.
Be lehet vezetni a felső méretkorlátot.
Pozitívum: ha sikerül betartatni, a tó idővel egyre híresebb lesz nagy egyedsúlyú süllőiről, egyre többen választják majd horgászcélként, minden szolgáltatás, ami ettől függ, fejlődésnek indulhat,
negatívum: sok energiára lesz szükség, hogy a nagyobb halakat eladni szándékozókat sikerüljön kiszűrni.
Meg lehet szabni az egy engedéllyel fogható nemes halak éves darabszámát.
Pozitívum: figyelni kezdenek a hal elviteléért horgászók arra, hogy az elképzeléseiknek megfelelő fajú, méretű halakat fogjanak,
negatívum: többször fog visszakerülni a vízbe a sérült, méreten aluli példány, ami növelheti az elhullást. Nem tudom, hogyan lehetne megakadályozni. 

Az élőhalas, halszeletes készség eszközeit meg lehet határozni, akár több lépésben is. Meg lehet követelni a szakáll nélküli horog használatát, meg lehet szabni a horog minimum méretét, és lehet tiltani a többágú horgokat is. Ezzel párhuzamosan tanulmányokkal, cikkekkel, fogási beszámolókkal kell bombázni az írott, és elektronikus sajtót a kíméletesebb fogási módszerek eredményességét bebizonyítandó.

Pozitívum: megtanulva a kíméletes módszereket, jóval kevesebb sérülést okoznánk a visszaengedett fogásban,

negatívum: ha a horgászok nagyobb részét nem sikerül lassan megtéríteni az új elképzelések támogatására, csökkenni fog a jegybevétel, ami egy ördögi spirál.

Azt kell megérteni szép lassan mindenkinek (ha lehet, inkább jó gyorsan), hogy a kezelő a felhasználók alázatos kiszolgálója, és a horgászat maga: játék! És mint ilyen, nem az elvitt halról szól elsősorban, bár nem kizárva azt, hogy valaki a friss hal gasztronómiai élvezetéért is űzze ezt a sportot, arról szól, hogy élvezzük ki minden percét az időnek, ami megadatik arra, hogy a vízen tölthessük! Fogjunk sok halat, élezzük a lehetőséget, ami az állomány védelméből következik, és igyekezzünk a mainál jobb állapotban hagyni azt az utánunk következő nemzedékre!
Tilalom íváskor, akár fajspecifikus teljes tilalom időnkénti használata évekre előre tervezetten, alsó-, és felső méretkorlát lehetőségek szerinti növelése-bevezetése, a kíméletesebb módszerek elterjesztésének marketingje, az idő előrehaladta, ami alatt kikopnak a régi módszerbe belecsontosodott sporttársak (akiket nem hibáztatni kell, hanem, ha hagyják, tanítani, és megfelelően ellenőrizni), ezek megfelelő kombinációja nyomán érhető majd el, hogy a célhoz közelebb kerüljünk. Monitorozni kell a teljes folyamatot, és apró igazításokat tenni a gyűjtött adatok ismeretében...így lesz egyszer a jelenleginél egészségesebb, nagyobb átlagsúlyú balatoni fogas állományunk.

Mellék kérdésként felmerül a mélyre nyelt horog kérdése. Ha nem hagyjuk, hogy az engedély árának visszafogása legyen a kiváltás fő szempontja, akkor a kíméletesebb módszerek is könnyebben kerülnek majd elfogadásra. Azt tudomásul kell venni, hogy évtizedek megszokását csak lassan, és vagy drasztikus ellenőrzéssel, büntetéssel, komoly ismeretterjesztéssel lehet megváltoztatni, különben az engedélyekből származó bevétel a hideg vízre sem lesz elég.
A süllő mélyre nyelt horogból, vagy csupán a megfogásból adódó elhullásának elmélete? Nyeletéskor persze sűrűn előfordul, meg kell tanítani, rá kell szorítani a szakikat más módszerrel fogni. Pergetéskori sérülés? Ugyan már...

... és itt a pillanat, indulunk! Akartam, vagy sem eljönni erre a horgászversenyre, már a fene sem tudja, de több felől olyan szépen kapacitáltak, hogy nem mondhattam nemet. Itthon ezúttal elég jól sikerült eladnom a sztorit, egy icipici nyűgösködéssel megválthattam a hétvégémet. Érden már vártak a cimborák, úgy tűnik, mégsem én izgultam legjobban, mert már összekészülve kávéztak, cigiztek a csapat névadó horgászboltján árnyékos hátsó lépcsőjén. Gyorsan elpacsáltam hát egy rakat pénzt az utolsó, rettentően fontos műcsalikra, amikkel természetesen semmit nem fogtam később. Mivel nem használtam egyet sem belőlük. Akkor meg minek, kérdezhetnéd, de egy horgász agya pont úgy működik, mint a kisgyereké a cukorka-, vagy lányoké a ruhaboltban, csak az imádat tárgya más...

Kanyargós, esős úton vágtunk neki a cél, az V. Jubileumi Bolyhos Csapat Pergető Kupa,  a Robinson Szigetek - Szécsény felé. Egész héten előtte remek, nekem tetsző kicsit felhős, hűvösebb, néha csöpögős horgászidő volt, a munkahelyem ablakából nézegettem irigykedve a felhőket. Most, hogy két napig a parton aszalódunk, kisütött, zsibbasztó kánikula fogadott bennünket. Érkezésünk sorrendjét látatlanban becserélhettük volna helyezésre, hiszen mások alig lézengtek még rajtunk kívül a kempingben. Örömmel kezeztünk a Főrendező Úrral, és baráti társaságával, biztató szavai nyomán nagyobb sebességre kapcsolva kezdtünk szerelni, hogy mielőbb begyakorolhassuk a nyerő mozdulatokat, megtalálhassuk a megfelelő csalikat.

Hőség ide, vagy oda, sötétedésig dobáltunk mindent, ami csak a kezünk ügyébe került. Csapatkapitányunk még saját hab testét is felkínálta a halaknak, tekintve, hogy a távdobást úgy gyakorolja, hogy a csali leszakadva repüljön a tó közepéig. Sajátságos a technika, de az biztos, mindent megtesz a barátok szórakoztatásáért... köszönjük, Emese! Az előző évi tapasztalataiból kiindulva, kis csukákra készültünk, UL-csalis buzerapecára. Szokásomhoz híven én azért hoztam más csapásmérő egységeket is, centókra tervezett brutális harcsapergetőt, és sbirolinós táv-balindobó nyitott hengermultist. Elővettem a legjobb legyeimet, streamereket, gigászi gumikat, és ezekkel kezdtem ostorozni a vizet. A csapat a nap végén csak reménykedve kérdezte, hogy ugye nem ezekkel fogok a verseny napján ringbe szállni... Persze nincs igazuk, egy ilyen sűrűn pörgettyűzött vízen komoly fegyver lehet egy ismeretlen csali. Mármint: elméletben. Unortodox, vagy hagyományos csali, egyre megy, szombaton alighanem senki nem fogott halat, ami remek előjel volt a másnapi versenyre. Egy biztos, mire besötétedett, a csapat kevésbé kitartó, és főleg éhesebb fele már tüzet rakott, és elkezdett szalonnát sütni, némi szilvalébe áztatva. Gyorsan beszálltunk Lazival a pusztításba, és aztán részemről nagyon gyorsan álomba merültem. 

Másnap reggel nyüzsgés fogadott a placcon, kávé hegyekkel tunningolták magukat az arcok (úgy tűnik, más csapatok is megünnepelték az érkezést - és tényleg, egy spori a 20-as faházból éjjel megpróbált a szobánkba lefeküdni, nem állt tökéletesen a helyzete magaslatán : ). Szóval úgy indult a reggel, ahogyan az egy rendes horgászversenyen kell, ezer bot letámasztva, gumicsizmás, távolba meredő tekintetű, csalijaikat remegő kézzel még válogató őrültek mindenfelé. Aztán felsorakozott a 96! versenyző, és megkezdődött a sorszámok kihúzása. Azt hittem, negyven valahányassal nem leszek a tök utolsó induló, de jelentőst tévedtem. Mivel az indításhoz egy fő elöről, egy fő hátulról állhatott, a középső számommal, teljesen reménytelen pozicióba kerültem. Igaz, rajtam kívül mindenki más készen állt a kezdésre, én még a saját rajtszámomat is lekéstem, mert még akkor szereltem... no comment. Mindenesetre, az előző napi eredményeket figyelembe véve, eszembe sem jutott különleges csalikat feltenni, 0-5-ös körforgókkal próbálkoztam. A csapat tagjaival egy nagyon rövid ideig még láttuk egymást, aztán ők balra el, csapatkapitányunk visszafeküdt aludni, én pedig elsétáltam a "harcsás" oldalra.

Ja, a cím! Az előző évi infó a csuka (néhány nagy, és sok kicsi), és sügér horgászatáról szóltak. idén kis csukát nem láttunk, bálint rabolt mindenhol, és a vizet ellepő harcsákról szólt a fáma. No, én dobáltam mindenre. Először egy gyönyörű csatorna kereszteződést vallattam, de vagy a hátam mögötti büféből szálló sülthús illat, vagy a bénaságom megakadályozott abban, hogy kapásra váltsam a hosszú évek alatt horgászatra pocsékolt időt.

Vissza hát az ellenőr házikónál található "szigethez". Irgalmatlan energiákat pazarolva dobáltam mindenkinél messzebb a nullás kanalat, volt, akinek tetszett is a sbirolinó technikám, a halaknak mondjuk nem... A szemközti mart parton azonban több, nagyobb hal akasztásának is szemtanúja vehettem, ezért gyorsan visszasétáltam a szállásra a nehéz harcsapergető cókmókért, ha azzal megakasztok valamit, az nem megy sehova, az tuti. Taki kolléga balin, és csuka fogása mellett néhány vélhetően nagyobb harcsát is megakasztott, és bár az általánosan használt light felszerelések sokat segítenek abban, hogy kapásig jusson az ember, egy bitang harcsa erejével nehezen bírnak, el is ment egy csomó, és nem csak neki. Azért esett néhány méter feletti, majdnem öröm volt látni a fárasztásokat (hiszen mégiscsak ellenfél fogta). Közben hallottam, csapatunkból Peti 90 cm-s csukát írhatott be, de persze ebből egy szó sem lehet igaz. kezdett meglehetősen frusztrálóvá válni, hogy másnak potyognak a halak, nekem mag csak annyi jut a jóból, hogy a merítőmet kölcsönözhetem, és közben szenesre sülök a napon. Kínomban egy 5-ös körforgóval cincáltam meg a partfal alatti akadót, és csodák-csodája! lett egy 54 pontos bébi-harcsám. Öröm, és bódottág : ) Nyilván erre való a körforgó, tapogató horgászathoz...

Aztán egyszer csak vége lett. Én még szívesen nyomtam volna tovább, főleg, hogy a verseny befejeztével felszabadult a harcsákat adó kiszögellés, csak a dudaszó után már nem ért a játék. Arról nem is beszélve, hogy kihagytam a reggelit, és ekkorra már szikrákat hányt a szemem az éhségtől. Szerencsére egy remek ebéddel örvendeztettek meg a szervezők, és közben kiderült, hogy a versenyt alvásra cserélő csapatfőnökünkön kívül mindannyian fogtunk, sőt, bizonyos külhonra szakadt csapattárs, és egyéb bojlis egyének egész szépen kitettek magukért. Rövid számolgatás után kiderült, hogy akár még az első öt helybe is beférhetünk! Nem mintha nem volna mindegy (az első három helyet leszámítva) hányadik az ember, de hiába, ez az óvodás versengési szellem alap felrszerelés, ha horgásznak hisszük magunkat, úgy tűnik. Hideg dinnye zárta a napot, már csak Pisti majdnem hazáig tartó horkolását kellett elviselnem. Érdekes, csak az egyenes pályaszakaszokon aludt, a kanyarokban fehéredő ujjal kapaszkodott... nem értem.

A hétvége rövid összegzése: haverok, buli, fanta, újabb impulzus-vásárlás, pálinka a bolyhaimnak, erőnkön felüli helyezés, rengeteg beszaggatott drága csali, és egy törött botvég, amit az autótól 1,2 méterre sikerült elkövetnem (úgyis pont nagyobb dobósúlyút akartam helyette). Az annyi mint... akárhogy is számolom, pozitívra jön ki az eredmény, bitang jól éreztük magunkat!

Csöng a fiókban a telefon, még szerencse, hogy éppen a kabinban vagyok, máskülönben nem hallanám a széltől. Így sem tudom felvenni, vissza kell hívjam oldalbordám, aki aztán szokatlan örömmel veszi tudomásul a jelentkezésem: él! újságolja sógoromnak. Hol vagytok? Pont kikötöttünk. És ti? A Petrocselli kávézóban. Ok, ott várjatok meg, odavitetem magam.

Azt hittem először, csak azért hívott, hogy szóljon, nem otthon vár. Mint kiderült, a gárdonyi kikötő melletti kávézónál akkor már tarajos hullámok voltak, és mivel ez a remek becsületvesztő pont a vízre néz, aggódott a drága : ) Volt is miért, nem egyszerű túra volt ez a mai. Barátom, Laci, hallott az új kabinos bútorszállítómról, és az opcióról, hogy esetleg vitorlázónak is átszerelhető volna. Rettenetesen rágerjedt, hogy beszállna anyagilag, mert ez őt húdenagyon érdekli. Igaz, hogy én egyáltalán nem tervezem, hogy a most remekül működő horgászhajót feldíszítem árboccal, kötélzettel, de meginvitáltam egy kora reggeli körre, hadd lássa a saját szemével, mitől is döglik a légy. A megbeszéltek szerint hajnalban még sms-t váltunk, hiszen a kimenetel erősen időjárás függő. Esőben, kettes viharjelzésben ki nem megyek, és a szeles idő sem emeli az élvezeti értéket. Hibáztam, tudom, de mivel neki nem jó bármikor, úgy döntöttem, egy kis széltől nem ijedek meg. Hajnalban többször felébredtem arra, hogy kemény eső veri a tetőablakot, esik, aztán eláll, majd újra kezdi. Négy körül aztán leosontam az emeletről, és megnéztem a gépen, mi várható. Az látszott, hogy az eső elvonul, egy kis permetbe tán nem halunk bele, mondjuk szelet az jósolt, gazdagon. De a teraszon állva ebből nem sok mindent lehetett érezni, úgyhogy belevágtunk.

Az elindulás, átkelés a dinnyési oldalra hiba nélkül zajlott, sajnos az eredeti tervemet a viharjelzés áthúzta, így a pátkai oldal ma kimaradt. Jobb híján a Rapala-kupa szeptemberi fordulójára, viharjelzés esetére kijelölt 2. pályára látogattunk (1., 2., kotrás, és a felette lévő lagunás rész). Ide viszonylag keveset jártam eddig, az elérhető hatótávomnak a legszélén van. Télen szeretem, sok csukát fogtam már a nádasai szélén, de nem sok hínárosa van, nappal óriási reményeket nem is fűzök hozzá. Egy csukát azért sikerült véletlenül kivarázsolni, Laci már vitte volna (nem horgász), nem is értette miért dobom vissza (volt vagy 35 cm). Gyorsan beszaggattam a legjobb körforgómat (tegnap jött postán), és innen kezdődött a kaland. Tekintettel arra, hogy ritkán járok itt, nem vagyok túlságosan ismerős. Találtam is egy behajló náddal fedett csatornát, ami reményeim szerint a kettes kotrás végén ér ki. Keskeny volt, hínáros, és sekély. Az én bödönöm gerincmélysége olyan, akár egy csónaké, de a kormány, az bizony leér vagy 70 cm-t. Igaz, felnyitható, amikor éppen nincs a felhúzó kötél a csiga mellé beszorulva (mint most), olyankor magától felcsukódik (előre menetben). No, "lássunk világot!" címszóval behatoltunk a csatorna rejtelmes félhomályába. Eleve nem volt túl bizalomgerjesztő, de az első 30 méteren legalább az látszott, hogy vízen megyünk. Aztán behajoltak teljesen a széléről a nádak, aztán ellepe a maradék felületet vastagon a hínár... aztán egyre sekélyebb lett víz... Laci szerint ki kellene tolatnunk, és bár igaza van, hajt előre, hogy majd én tudom!, és persze a tény, hogy nem olyan könnyű az! Egyszer csak, úgy tűnik, felragyog a napunk!, egy Y kereszteződés hínármentes felszíne tárul a szemünk elé. Itt a pillanat, úgy visszakozhatom, hogy tán a becsületen sem esik nagy csorba, gyorsan bevágtam pördülőbe a hajót. Próbált már valaki egy majd 7 méteres "monstrummal" egy zsebkendőnyi helyen megfordulni? No, ezt így kell elképzelni. Azért sikerült, és már-már hálát rebegtem, amikor megállt a motor. Addigra kétszer pucoltam le a csavarról a növényeket, most is ezt próbáltam újra, de nem, megadta magát teljesen. Ültem egy kicsit magamba roskadva, és vakartam a fülemet, hogy mi a fránya nyavaja legyen. Levettem hát a meghajtást, lecsavartam a propellert, eltávolítottam a ki tudja mióta rácsavarodott damilt, visszaépítem... "gázt" adok...semmi. A szél erősödik, pont szembe fúj a keskeny csatornában, tol minket vissza. Aztán elakadunk, nyilván leér a kormánylapát.Keresztbe leparkolunk muszájból, és csak nézünk egymásra, két balfax, hogy most mi legyen?! Akkor evezünk, határozom el, de előre fázom, mi vár ránk, amint kiérünk csatorna nádasából, ezt a bödönt ha oldalról megkapja a szél, megy, amerre akar, nem lesz egyszerű móka. Mindegy, két oldalról kiülve a kabin mellé, a nádon kapaszkodva húzzuk magunkat előre, a kezdeti iszapból kicuppantás után centiméterenként, de haladunk előre, aztán kiszélesedi az út, és már csak egy oldalon érjük el a húzódzkodót. Látom már, hogy ez így nem lesz jó. Egy kis kapát előveszek, hogy majd azt előre dobálva húzzuk magunkat, sosem járt büdös iszapot fröcskölünk fel, és egyre közelebb ér a következő etap, ahol már evezni kell, és telibe ver majd a szél. Sebaj, aggódni ráérek majd akkor, ha odáig eljutunk. Közben azért újra összerakom a motort, ami természetesen jelentősen átmelegedett a hínár ölelésében való erőltetéstől, a vízbe visszarakva reméljük, hogy egyszer csak újra elindul. ÉS LŐN! Visszajött közénk, megmentette a becsületet! Sem cimborákat, sem vízirendészetet nem kell riasztanom, saját lábon hagyhatjuk el a tetthelyet. Lacira hagyom ismét a kormányzást, és dobok párat, úgy teszünk, mint ha eddig minden simán ment volna, mutogatom, hol merre forduljon. Itt jobbra! Az utolsó pillanat után szóltam, nem nagyon látszott az átjáró, és a bödön csak a kormány, és a motor együttes fordításával "perdül", amúgy óceánjárósan 2 km-s körrel fordul. Rá is megyünk szemből egy zsombékra. Felülünk rá, aztán lassan lecsusszanunk, úgy tűnik, minden rendben. Laci kérdezi ijedten, minden rendben? Én hátrafordulva nevetek, hogy ne nyugtalankodjon, amikor csobban valami elöl. A kilógatott horgony szakadt le. Itt azért már lepittyedt a szám. Tovább! Nincs az az isten, hogy belemenjek a vízbe. A nádas alatt visszaosonunk az agárdi kikötőnkhöz. A körnádtól vonul előttünk a Fuska, egy fém csónak, autó felépítményekkel esőállóvá téve. Akkora felület, hogy vitorla már nem is kell rá. Driftelve fordul be a kikötőbe, mi meg repesztünk utána. Aztán észreveszem, hogy a spori bajban van, lassítok... még... telibe hátrafelé forgatom a motort... de megyünk tovább ezerrel, úgy tol a szél. Rá a Fruskára, és a kikötőre úgy általában. Horgony ki, ez lassít egy kicsit, és benavigálom a hajó orrát egy félakkora résbe két másik csónak közé, mint amekkorák vagyunk. A spori a helyére befordulóban keresztbe elakadva áll, mozdulni sem tudunk tőle. A bödönt beékelődve hagyom, majd Laci tartja, kimászom oldalt, és közösen befeszítjük Fruskát a helyére, cipőkanállal, de megy. Közben azon töprengek, mi hogyan csináljuk? Máskor, feleekkora szélben sem leányálom, ez meg folyamatosan erősödik, már vagy 50 km/ órás. Tudom, hogy van egy nagy horgony a kormányállásban, kötök rá kötelet, és kidobom, az majd megtart, és lassan beengedjük magukat. Ja, jó lesz! Még végig sem gondolom a dolgot, amikor Laci kifordítja az eddig biztonságba ékelődött hajót, mint kiderült, valami vasra emelgette az oldallécnél fogva a hullám, és nem akarta, hogy baja essék. Csak nem értesített előre a szándékáról, és ott ültem horgony, és terv nélkül... Szerencsére a szél megfordított farral, és pont befújt a helyünkre. Nincs mit szépíteni, közöm nem volt hozzá. Bekötöttem, lezártuk,megmenekültünk.

Csörög a telefon, de nem érek oda, hogy felvegyem. Visszahívom, a főnököm az: ÉL! újságolja a kávézóban...

Hát újra rávettek. Pedig legutóbb megfogadtam, hogy ide még egyszer nem megyek. Hosszú az út. Kevés a a hal. Pénzbe is kerül. Fárasztó, és egyébként is: ha akarom, 10 perc alatt vízen vagyok itthon. No, nem megyek, hagyjatok!

Hosszas könyörgés nyomán, aztán mégis kötélnek álltam.

" Imi, gyere!"

"Na, jó."

Csütörtökön már nem aludtam, harcsákat, és több száz pontot vizionáltam. Szombat reggel aztán "A" horgászboltban kezdtem, egy rakás igen fontos műcsali megvásárlására pocsékoltam a pénzt. Móri Pisti onnan velem utazott, Csupi, és Marci, (akik amúgy Károly, és József), egy másik autóval alkották konvojunk hátvédjét. Ne akard megérteni.

A verseny linkje: http://www.kalapeca.eu/versenykiirasok/128-ivbolyhos-csapat-perget-kupa.html , és az

V. Jubileumi Bolyhos Csapat Pergető Kupa névre hallgat itt megrendezve: Robinson Szigetek - Szécsény.

Szerény étel készülgetett, ez fogadott minket, a délelőtt érkezőket:

Mivel elvileg ezt a napot a terep felderítésére szántuk, gyorsan nekiálltunk szerelni:

Pakolni:

Nagyot mondani:

Bokrot akasztani:

Betépni:

Stratégiát gyártani, okoskodni:

Még többet:

Az itt megbeszélteket természetesen azonnal átültettük a gyakorlatba (a siker legkisebb esélye nélkül):

Ezzel az esély nélküli dologgal többen is próbálkoztak:

Míg a nap le nem nyugodott.

A nálunk kitartóbbak a vízben állva gyötörtették magukat a körülöttük rabló balinok által.

" Amíg meg nem fogom, ki nem jövök a vízből", hangzott el a bátor ígéret. A balinnal persze ezt senki nem közölte, így aztán, egy csuka jött helyette.

Csupival addig vakaróztunk a parton, míg befutott Peti, és Dini is, így teljessé vált a csapat. Kapitányunk enyhe másnaposságát megfázással álcázta, és bár olyan pocsékul érezte magát, hogy még a SÖRÉT IS NEKEM ADTA!, a szalonnasütésbe azért besegített.

Ez már a verseny reggele, itt adták a jó kávét, és egyéb gondolatébresztő söröket:

Néhány bevetésre váró eszköz:

A parkoló véletlenül épp a szeszmérőre nyílott...

Egész szép tömeg verődött össze, 16 hat fős csapat, és a kísérők:

No, ki az, aki bemutat a "fotósnak"? Aki a rajt után egy órával visszafekszik aludni. Kösz, csapattárs!

Egy gumis is erre oldalog éppen:

Itt még teljes a csapategység.

Mindig van, akinek csak a szája jár:

De akad dolgozó is a páston, dicsőség a hősöknek! Pecások, és a forróság... brrr.

Arcok a liftből:

A Lényeg.

Indulandusz.

Egy darab pálya. Vagy tök üres volt, vagy béna vagyok, mert a legjobb, ami itt történhetett...

... az a hátam mögött a büfében sülő hús, és a hideg sör volt.

Csapatkapitányunkat itt láttuk utoljára, mielőtt cserbenhagyott bennünket, és visszafeküdt aludni. Örömömre azért gyorsan megakasztott egy bokrot, és beszakított valami vélhetően beszerzési áron is rettentő drága csalit. Asszem fűzött kutyakajával próbálkozott éppen.

Ülve peca! Apám! Ez ám a fejlesztés. Keccs end rilex.

Úttörő horgászmódszerek is bemutatásra kerültek:

Volt persze, aki a ferpléj szellemében minden 4 halból hármat elengedett...

..és akadt, aki véletlenül kabát helyett szájba akasztott egy-egy harcsát.

Igyekeztem olyan merítőt kölcsönadni, aminek lejár a feje, az "adjunk még egy esélyt a halnak" mozgalom keretében, ami kizárólag a mások fogására vonatkozik, de csak nem bírták elrontani.

És csak simán a képembe nevet. Klassz. Legközelebb olyan merítőt kell hozzak, ami alul nincs összevarrva...

Egyre másra potyogtak a harcsák. Mármint: másoknak.

Azért végül hasznosnak bizonyult, hogy elhoztam a kishalas merítőmet.

Kicsit még bohóckodtunk. Mármint egyesek.

És a kettesek is.

Amíg el nem esett ez a hatalmas jószág.

Igyekeztem a legjobbat kihozni a képből, de vagy 2 méteres kéz kellett volna hozzá.

Aztán elesett a nap hala is.  1,2 méter, 12 kg. A tisztelt elejtő nénikéjét a távolból is üdvözöltetem!

Itt láthatók azok az elvetemültek, akik velem együtt még a dudaszóig reménykedtek.

Pihen a komp, kikötötték...

Már csak egy kis ebéd volt hátra...

... és az eredmény hirdetés 4 órás tortúrája.

A főrendező úr felsorakoztatta az áldozatokat...

És órákig csak beszélt, beszélt. Naná! Minket kiállított a napra, ő pedig az árnyékből magyarázott. Mintha nem lett volna elég büntetés maga a verseny ebben a kánikulában : )

Apránként felvonultak helyezésük sorrendjében mind a csapatok, aki nem látható nálam, küldjön fotót, és kiegészítem az albumom!

A legnagyobbat fejlődő csapat:

2 perc alatt 4 hellyel javította a helyezését a webfishing csapat, tekintve hog a rendezőség laza 100 pontocskával elszámolta magát...

Így előre ugrottunk a hatodik helyre, ami ahhoz képest visszalépés, hogy tavaly valami hiba folytán az ötödiket sikerült elérni (akkor még nélkülem), de óriási fegyvertény tekintve, hogy öten hergásztunk hat helyett. Kösz, Pisti!

... és csak magyaráz...

A tűzőszúnyog-imitáció itt nem játszott : )

Helyette jönnek a különdíjasok. A legfiatalabb versenyző:

A legtöbb kifogott hal:

A legnagyobb hal:

A legjobb ebéd:

És a legjobb női versenyző. Legalább van egyvalaki a családban, aki tud halat fogni.

És íme, a harmadik helyezett csapat, óriási ováció, és gratulálok!

A második helyezettet már jobban irigylem, nekik inkább több pálinkát kellett volna inniuk.

Az első helyezett pedig kifejezetten ... ööö ... khmm. A franca, hát, jó: GRATULÁLOK!!

Jelzem, ez egy vándor kupa! 

 Jövőre, ugyanitt. Ezúttal majd kicsit több halat kötünk le előre : )

Mindenkinek van egy álma... nekem több is akad. Az egyik ezek közül az, hogy olyan hajóval járjam a vizet, amiről stabilan lehet dobálni, és még éjjel is kényelmesen kint lehessen maradni rajta. Csónakban eleve nem gondolkodtam, tekintve hogy Peti barátomét ha akarnám, bármikor használhatnám, és mert billegősnek találtam amit eddig próbáltam. A milliós darabok használati értékének tesztelése fel sem merült... Első próbálkozásom a NIMITZ fedőnevű vizikerékpár lett, ami remekül hozta a kívánság listám néhány elemét, arról nem is beszélve, hogy rengeteg ismerős járt rá: örömésbódottág : )

Nappali békés-halazásra, éjszakai túrákra azonban korlátozottan alkalmas csupán, lustaságom, és kényelmességem okán kizárt, hogy ezen hajnalig nyomorogjak. Beindítottam hát a kettes fokozatát a hajtóműveknek, és megszületett ez a bödön:

Ez az az orr-rész, ahonnan a korláton megtámasztva a lábat lehet dobálni, fél méterrel a víz fölül, 5 méterre a hajót kormányzó kapitánytól, akadálymentesítve élvezhető az élet! Marlin elfogó yachtokon láttam hasonlót, bár az összegek közt valószínűleg billeg a mérleg...

Még a nagytakarítás előtt, évszázadok mohos lerakódásai segítik a tájékozódást.

Retró kép: régi hajó, favorit, suzuki.

Pihen a komp, kikötötték.

Kidőlt árboccal árválkodott a dinnyési Mohosz-kikötőben, évek óta használaton kívül mohosodott. Egy gyors egyezkedést követően leszereltük az árbocot, kötélzetet, minden útban lévő veretet, és áttettem a székhelyét a saját egyesületem tanyájához.

A VVSI-re néz, egy kisebb vízfelületet meg lehet horgászni belőle, nem kizárt, hogy az első éjszakai horgászatokat kikötve fogom abszolválni, amurok, harcsák is előfordulhatnak ilyen helyen, csak győzzem őket elrángatni a kikötő lábak alól... Egy óriási kapásom már volt is valamelyik reggel, arra ébredtem, hogy a harcsázó szerelék orsója veszettül kerepel... Boldog mosollyal vetődtem utána... még épp sikerült meglátnom, amint egy bitang hattyú keresztülgázol a 70-es fonotton : ) Legalább izgalmasan kezdődött a reggel!

Másnap Dini barátom kölcsön akkujával megtámadtuk a tavat, ami úgy nézett ki, hogy ő horgászott, és fogott, én dobáltam, és vittem a hajót... egyszerre nehezen megy a kettő. Én még csak a haladást élveztem, amikor ő már elkezdte aprítani a csukákat, balinokat. Itt még szemüvegben. Aznap vette.

Miután lefogott a pályáról ezer csukát, és balint, megígértem, hogy a következőnél belevágom a vízbe, és jöhet úszva haza. Hangosan, és sokáig röhögött rajtam. Amikor a szemüvege beesett a vízbe egy hal kiemelése közben, és háromszor bemászott, lemerült érte, akkor azért nekem is csorgott a könnyem. Sajnos, a vízből kimászós kép közlésére nem kaptam felhatalmazást.

A projektnek egy gyenge pontja, hogy titokban készült, főnököm még semmit nem tudott róla. Egy vasárnap délután ezen is átestünk, szerencsére már a nagytakarítás utáni állapotra érkezve örömmel vette át oldalbordám a kormánykereket. Ritka alkalmak egyike: más gájdolt nekem : )

A következő próbakörre már teljesen felkészülve érkeztünk, két 100Ah-os akkuval, összes bottal, csali hegyekkel indultunk, most Dénes vezetett. Igazából is, mert azonnal elkezdett fogni. Szerencsére ez alkalommal nem lejtett a pálya, még egy picivel több is jutott nekem, írjuk talán annak a számlájára, hogy most csak a dobálással kellett törődnöm?

Olykor egyszerre ketten fárasztottunk, hitted volna a Velencei-tóról?

Másfeles lehetett a legnagyobb, erős, jóllakott népség lakik erre.

Jó itt, Velencei-tó!

Hajnali három óra van, és nem bírok aludni. Pedig hamarosan indulnom kell, vár a műszak, megyek csónakázni. De az már mégsem járja, hogy koromsötétben, hidegben induljak, leosontam hát az emeletről, hogy megírjam, mi minden történt a híres zsennyei ütközetben.

A csatatér jól dokumentált, csodálatosan beszkennelték a fiúk a meder teljes domborzatát. Kár, hogy én ezt már csak utólag találtam meg a neten, talán hasznát lehetett volna venni. Kiváló büfé feledtette az előre nem is hiányzó információt, saját etetőanyaggal, remek pálinkával indíthattuk útjára a csapattesteket. Ami mindösszesen két főből állt, mindketten Imrék valánk, csupán a vezetéknevünk, és az éveink száma tér el némileg. Imre bátyám hetven felé járva, egy negyvenest megszégyenítő energiával töri a jeget maga előtt, remek feeder horgász. Hamar kiderül, nemcsak mondja, hogy sokat horgászik itt, és nagy halakat akaszt, meg is mutatja a hékulát. Én, szokásomhoz híven, még bőszen szerelek, ő már rutinosan (és igazán tökéleteseket dobva) a tó közepi nádsziget széléről aprítja a pontyokat. Szégyellem is magam, AAAAkkora elvárásokkal érkeztem, oszt most meg semmi. Mármint: nálam. Pedig elhoztam a "Medveölőt" (aki egy nehéz casting bot, távdobó nyitott hengermultival), és az új szerzemény Middy 4G feedert is (rá való orsó még nem került, egyelőre pergető daiwa egészíti ki).

Míg mindenki más egy helyre dobál, így fokozva az etetése hatékonyságát, én a tudatlanok türelmetlenségével dobálom körbe a tó előttem fekvő részét (míg Imre a látómezőm szélén sorra fogja a szép kárászokat, én egyelőre minden eredmény nélkül hajigálok). Aztán megtörik a jég, mégsem egy óriási vízfelület ez, intenzíven is telepítik, így aztán a vakvéletlen nekem is adott egy hármas potykát, nagyon szépen muzsikált az új feeder húrján!

Persze Imre közben akasztott valami vizilovat, a heavy botja karikában, és úgy fél órán keresztül táncoltak együtt, míg a látogatója meg nem lépett a nélkül, hogy legalább a hátát mutatta volna. Itt már kezdtem jelentősen irigykedni, csökkenő önbizalmamat muszáj voltam megtámogatni remek sajtos melegszendvicsekkel, és a közben megérkezők, Imre baráti társásága által felkínált igen jó pálinkájával. Hatott. Valami oldalra eső, igen távoli területről elkezdtek érkezni a kapások. Több, igencsak hosszúra nyúlt fárasztás végén a halaim többsége meglépett, talán kíméletesebben kellett volna bánni velük a harc végső szakaszában, a 10-12-es horgok nem fognak túl nagyot. De olyan malacok lehettek, hogy a hátam szabályosan fájt, olyannyira, hogy többször ki kellett egy padon egyengetnem magam, hogy folytatni tudjam a mókát. Aztán kiderült, hogy mekkora játékosok gyötörtek, sikerült kigépészkedni egy olyan 6 kilós darabot, "alig" 25 perc munkával.

Azt hiszem, ezek olyasmit terveznek velem, hogy kettéroppantják a gerincemet, és letépik a karomat. Délutánra a halraj beállt elénk, oldalról elfogyott a mozgás, valószínűleg köröz a csapat a tóban, megmozgatta őket a kemény északnyugati szél. Nekünk még csak hagyján, hiszen hátulról kapjuk, és a magas töltés, amin a büfé-kilátó is terpeszkedik, védi a shátsónkat az őrjöngő vihartól, de akik szemközt ültek le, na ők este vörösre fújt fejjel jöttek be!

Igaz, halat is fognak, iszonyat mennyiséget. Mi is aprítottunk még egy párat, aztán már csak Imre akaszt néhány dévért, végül elcsendesedik előttünk a víz. Hiába, nem volna muszáj ragaszkodni a kiválasztott helyhez, sikeresebb lehetne egy ekkorka tavon, ha követné a pógár a továbbálló ellenfelet! Igaz, elég is volt a jóból, remekül szórakoztunk. Pakolás, pucolás. Kiváló vacsora, és bedurrantott kályha vár a szálláson, egy kis bor is fogyott, és amíg mi kókadoztunk, Gábor megpucolt pár halat, le a kalappal, ilyen hidegben pucolná a ... tudjukki. Nem véletlen lettem én visszaengedős "sporthorgász". Kicsit még beszélgeténk, aztán már csak arra emlékszem, hogy nem emlékszem semmire, mert úgy alszom, hogy a nyálam is elcsurran. Hiába, jól kifújt bennünket a szél.

Aztán csak eljött a másnap, gyönyörű napsütéssel, olyan finom meleggel, mintha nem is október volna. Igazán tökéletes nap! Csak nem pontyozni. Kiderült, hogy nem a fenenagy horgásztudásom segített a halakhoz, hanem az idő, mivel ugyanazzal a szereléssel ma csupán a dobóteknyikámon tudtam csiszolni, ha leszámítjuk a pár kárászt, és egy újabb leakadt tengeralattjárót. De legalább békében szerelhettem...

A csata tehát így ért véget, a felek mindegyike győztesnek nyilvánította önmagát, véráldozat sem sok esett, és évszázadokig fognak beszélni róla az emberek, ezzel történetem hasonlósága a pákozdi históriához ki is merült.

Jó éjszakát, gyerekek!

Most azt kellene írnom, hogy ez egy jó nap volt. De persze az ordas nagy csúsztatás lenne, nézzük csak, mi is történt ezen a sorsfordító napon! Ott volt például a Duna, nagyon is, és sokkal jobban, mint ahogy azt az expertek szerették volna. Magasan állt, áradt, a töréseit melles ruhában, csónakból, kajakban lehetett csak elérni. Halait mélyen elrejtette, amit tálcán kínált, a brutális felszíni rablásokkal minket ingerlő balinjait, nos, azokat alig is lehet megfogni. Hát akkor mi is maradt, amitől mégis jó, mi több, remek lett az este? A társaság! Ennyi beteg horgászt egy helyen... Csabi, ez egy igen bátor vállalás volt, gratulálok, szerinted beengednek bennünket még egyszer a vendégházba?

De hiába, bár ha nem is tudott róla a világ, mégis csak egy fogási verseny zajlott a Duna és a saját bejáratú pocsolyám közt. A folyó tehát bukóra állt, lássuk, mit adott a tó a mai visszavágón: 

 10-15-ig egy nagy büdös semmit fogtunk, ha leszámítom az előző este megcsípett csalihalakat, és a feederrel fogott két snecit. Nulla, niente, nyema ribli. Mikor már elfogyott az utolsó zsemle is, kitaláltam, ha már úgyis hazafelé megyünk, álljunk meg Dinnyésen, hátha megcsípnénk az ottani balinokból (ennyi próbálkozás után is él bennem a remény). István barátom menet közben megállította a karavánt, hogy pákozdi átkötő út alatti csatornán kárászozzunk. A helyszín egyben rögtön egy tesztté is előlépett, új, Middy 4G feeder botom 2,4 m hosszra szerelve úszós pecává avanzsált. 

 A híd 9-10 méter széles, most a víz alatta eléri a Mariana-árkot megszégyenítő 30 centiméteres alacsonyságot. A lassú áramlat összetolja a szürke habot, növényi maradékot a sáshoz, igazán szépségdíjas a hely... 

Ha körülnézek, persze csodálatos a látvány, hiszen ez már a rezervátum egyik bejárata. 

A hely rengeteg apróbb-nagyobb kárászt adott már, ha csukázni szeretnénk, itt is gyakran megpróbálunk csalihalat fogni. Állítják, nagy kárászok, pontyok is vannak ebben a jelenleg pocsolya arcát mutató csatornában. A tesztelt 4G botot 22-es főzsinórral szereltem, az előke 6-os nanofil, az úszó 1 gr-os, a horog 16-os, finom-szerelék.

Eleinte csak a híd lábát támasztva azt figyeltem, István hogyan kapkodja a féltenyérnyi karikat a híd túloldalán, nem izgultam halálra magamat. Kettőnk közt a különbség az volt, hogy ő spiccbottal játszott, és az nem alkalmas arra, hogy az alig 1,5 méter magas híd alá precízen juttassa be a csalit. Most érte meg a sok pergetéssel töltött óra, rövid zászlóval, oldalról-alulról egy 20x20-as célra dobni máskülönben hiábavaló kísérlet lenne. Látszott, hogy mozognak a halak, túrták az iszapot, néha csodás tolóhullámokat keltve sprinteltek ide-oda. Pont a mozgásba dobva elkezdődhetett az első tökéletes fárasztás, amit több másik is követett!   

Majd kilós kárászokból akasztottam vagy két tucatot, több mint a fele ki is jött, ezen kívül jó néhány egy-két nyaras potyka is esett, ilyen jót igazán régen szórakoztam! 

EZ IGAZÁN:

VOLT, MÉGPEDIG A JAVÁBÓL!

A holtág eddig tehát vesztésre áll, visszavágó a tavaszi fordulóban várható!

Ropog a lépteim alatt a sok kavics, battyogok hazafelé a fene nagy éccakában. A szokásos nappali hangzavarhoz képest ugyan csönd van, azért hallatszik ennyire, de nagy némaságnak azért még nem nevezném. Először is ott van a hetvenes, az autók mormogása folyamatos. Ehhez alapzajként a békák, tücskök csatlakoznak, nappal csak a még több járgány zaja fedi el a kórusukat. Néha egy-egy vizimadár is belerikkant a műbe, kutyák, vagy róka vakkantását hozza a szél. Az idillt csak a sebesvonat dübörgése töri meg, aztán újra csak a villamos felsővezeték zizeg... A nád suhog, a szúnyogok dünnyögnek, a lég lehűlt, rendesen. Sünök roszognak az útszélen, tán rovarásznak? Vidáman baktatok, átérzem a pillanat mélységét, egy vagyok az univerzummal. Szinte együtt rezgünk... aztán persze rájövök, hogy a lenémított telefon szól a zsebemben. Peti az, elmesélem hát, hogyan vált be az általa ajánlott új módszer, hogyaszongya: alul twiszter, felette streamer. 

Csupa hínár a két kedvenc öblöm, szerencsére, talán a tavaszi magas vízállás miatt, nem a szúrós fajta szaporodott el idén, hanem a süllő-nevű, és bár nehéz elhúzni benne a cájgot, de legalább a halak szeretik. Agyig van kishallal, mint az egész Velencei-tó is, de talán most, hogy erősödik a lehűlés, jobban összetereli őket a hideg, és a ragadozók is koncentráltabban lesznek megtalálhatók! Mindenesetre akasztottam Petink tippje nyomán egy zöld-sárga csukázó streamert a harapásálló felső fülébe, és az első tisztáson magam előtt tapogatva, már a második lengetésre tiszteletét tette egy csuka. Hihetetlen látni, ahogyan a semmiből előrongyol, és már villan a hasa, amint visszakanyarodna a fedezékbe! De abból már nem eszik, szépen ül a szája sarkában a bokorugró egyágú horog. Mintha spinnerbaitot használnék, szinkron lebbennek a csalik, alig tudok ellenállni a kísértésnek, hogy vízbe ne vessem magam, olyan csábító. Remélem, nem csak ennek az egy jószágnak volt ilyen ferde az ízlése...

Halkan reccsen az ágy, ahogyan egyet fordulok. Az órával egy ütemre kattog agyam, hogyan csalizzak? Merre kezdjem majd? Fene enné meg, megint mocorog az egér a padláson. Rendet kéne rakjak, de semmi kedvem felmászni. Előbb még a forróság miatt, most a kedvem híján, később pedig ismét hideg lesz... majd jövőre. Három óra. Már másodszor ébredek fel, pedig be van állítva a néma ébresztő, nem késhetem le az indulást. Hmm, éppen látszik a plafon, akár indulhatnék is. Felkeljek, leosonjak? A főnököm fordul egyet, aztán váratlanul, nyújtott karral, egy ujjal megböki a vállam. Felébredt, vagy csak félálomban lecsekkolt? Nem merek hangosan röhögni... Négy óra. Amúgy is fél ötre van beállítva a vekker, a prosztatám is sürget, hát nem húzom tovább: INDULÁS! Minden a kocsiban van, csak az előző este fogott csalihalakat kell betennem, szerencsére már hűvösebb van, mint két hete, túlélték az éjszakát, irány a Gaja-völgy, kedvenc, ám általam idén nagyon elhanyagolt, nagy csukás, kis tavam. Senki nincs az úton, csak a szombat éjjelről átbulizott ifjak kódorognak, igaz, ha nem muszáj, ki az az elmebeteg, aki ilyenkor már talpon van? Mármint rajtam kívül. Vidáman suhanok, magamon mulatva: beteg, beteg, beteg... Sebaj, majdnem elsőként érek az eldugott parkolóba, egy gép már pihen a legtávolabbi sarokban, de szerintem abban csak alszanak. Vagy valami ilyesmi. Olyan messze horgász nem parkol, a kaputól is éppen elég lesz becipelni felszerelést! Három bot, egy nagy táska ezer jóval, és a kishaltartó vödör, csurig vízzel, mindezt vidáman sétálva beviszem kábé egy kilométerre. Leszakad a vállam, de hősiesen tartom magam, egy egész napom lesz kipihenni a tortúrát. A világos határán vagyok éppen, kipillantok az erdőszélről, sehol senki, enyém a tó! A gazda majd reggel jön, ismernek, kezdhetem a mókát... szereléssel. Hogy miért nem készültem fel teljesen tegnap? A padlásra sem mentem fel, ha érted a magyarázatot. Gyors búvárúszó szerelés, harapásálló előke, a legnagyobb veresszárnyú, és egy fél szivacs, hogy ne legyen könnyű lelopni, és lebegjen... egy szerelék a helyén. Mi legyen a másik? Ponty, vagy nem ponty? Ez itt a kérdés. Ejjmár, hajnal van még, most eszik a rabló, nekiállok pergetni. Fél szemem a csukás boton, igazából Fortuna bajcát cibálom, akkor szokott kapás lenni, ha azt hiszi, mással vagyok elfoglalva, de most átlát a szitán. Nem adja. A 15-ödik műcsalival sem. Ha csalihalat cserélek, ha úszósra váltok, akkor sem. Kicsit fáj a szívem... vagy a hátam?, félnyóc, éppen megjön a bokor túloldalára két újabb ápolt. Én örömködöm, ők feedereznek. Első dobásukra kárász akad. Ja, hogy így... befejeztem a pergetést mára, jöhet a ponty! Úgy is kitaláltam egy új végszereléket (aztán persze megtaláltam ugyanezt a neten 100 évvel ezelőttről), ki kell próbálnom. Sokat nyom a latban, hogy így le tudok ülni az elméleti söröm mellé. Kár, hogy vezetek. Rajtam kívül mindenki más átdob a túlsó partra, úgy fenekeznek, én magam elé lendítem az csalit olyan 8-10 méterre. Simán megy, a távdobó mindenit! Délig semmi, pedig 15 percenként újra megtöltöm az etetőt. Hallom, odaát 4:3 az állás, bele kéne húzni! Jaa, bakter, kisebb horgot kell feltenni... már rég eszembe juthatott volna, gyorsan kötök egy rövid előkét, 10-es keszegezővel. Két szem csontit rá, új etetőt, lengetés vissza... fél kilós kárász. Aztán a következő, aztán még sok. Csendben szidom magam... teee, marrha... mire vártál??! 20 egyen kárász, 40-60 dekásak, aztán leáll a pezsgés, kezdhetek figyelni! Enyhe maszatolás... bang!!.. majd letépi a botot egy másfeles pontyocska. Körbeáll egy család, zsizsegnek a gyerekek, óóóó, bácsi... mi ez? Magamban mormogom csak, hogy egy vén hülye, akit már bácsinak hívnak... mire vártam délig?? Óvatosan összepakoltam még a "nagy " fogás előtt, most csak nézem a vizet. Mi ez a sok apró pötty, tán esik? ja, hogy az a fekete felhő... de ezt már végig sem tudom gondolni, pötyögésből, szemerkélésre, abból esőre, zuhéra, monszunra vált, épp csak fel tudok öltözni, hogy a fák alatt várjam ki a csúfság elvonultát. A srácok pólóban, sörrel vacognak, széles kalapomon kopog a fáról összegyűlt lé. Pont egy fél órája gondoltam, hogy már vége lehetne a műszaknak, hiába, tudnom kéne megállni! Eláll. Expressz pakolok. Vagyis: pakolás, pucolás. Most valahogy jobban sikerül felaggatnom magamra a tonnás karácsonyfa díszeket, egy trappal kiérek a parkolóba. (Persze, a kishalast kiürítettem, egész nap cserélgettem őket, rám sem hederítettek a csukák.) Hány az óra, vekker úr? 15. Pont jó, ahogyan ígértem, kora délután még csak nem veszik a fejemet! Betolatok, kutya, macska mind üdvözöl, az előbbi csak szerelemből, az utóbbiak még emlékeznek a múltkori fejedelmi csalihal vacsorára, de most hoppon maradnak. Feleségem mellém lép, mielőtt megölelne, egy ujjal megbök: Te még élsz? 

Megint befagyott a tó, tán el vagyok átkozva? Mire kiolvad, jön a tilalom, szóval csukára most egy darabig nem kell izgulni. Mihez kezdjek akkor? Mérhetetlen nyugtalanság ül a mellyemre, alig kapok tőle levegőt. Olvasom, hogy máshol "számolatlan" akasztják őket, és azért ez elég frusztráló, mikor még esélyem sincs rá. A főnököm nem is érti, mi ez az általános ingerültség, ami mérgezi a levegőt, pedig ismerhetne, már 15 éve a párom, kezdenek szorítani a falak, mint a mai Bálint-napi ünnepi ebéd után a pocakban kissé szűk nadrágom. De ezen nem segít a kigombolás, mert az a baj, érzem, hogy már itt lehetne a tavasz, de mérhetetlenül várakoztat a csalfa : (

Tavaly korán kezdtük az évet, február-márciusban már vígan pontyoztunk (nem azt mondtam, hogy fogtunk, csak azt, hogy vígan próbálkoztunk vele), pedig még hideg volt a víz, de ilyen apróság még soha nem állta az utunkat. Egyik alkalommal elhatároztam, hogy a partól dobással elérhető távolságnál beljebb próbálkozom, szépen lehúztam a kajakom, éreztem rajta is, hogy türelmetlenül várja, hogy vízre szállhasson. Kaptam ajándékba egy alig használt, csak régi, ennek megfelelően mikrorepedésekkel tarkított melles gumiruhát, amit a télen úgy-ahogy megragasztgattam, úgy véltem, most jött el az ő napja. A halak aznap sem sokat zavartak, így aztán szokás szerint bő teret engedhettünk a kísérletezésnek. A két állásból az elsőn szépen bevontattam a felszerelést, megszórtam valami ínycsiklandóval, aztán kijövet felhúztam a hajót a laposra. Becsorgott a víz, nem létező bajszom alatt morogva mentem át Petihez reklamálni (ő adta a gumiruhát), miközben egy telefonhívás is megtalált. Magyarázok bőszen, míg Peti azt nem kérdezi, a kajakot ki vitte el? Haha! Jó poén, nincs itt senki rajtunk kívül, már megint ez a szívatás... Odanézek, tényleg sehol! Odafutok (el lehet képzelni, milyen futás az öt számmal nagyobb gumicsizmában), a hajóm csendesen ring egyre befelé. Akrucifixét! Ismerem a vizet, térdig, derékig, mellig, orrig ér, mese nincs, csobogok utána. Térdig-derékig. A kajakot elkezdi hajtani a szél is, ahogyan kiér a nád árnyékából, ráerősítek, a víz már a mellemig ér, hideg présként szorítja össze rajtam a ruhát, az illesztékek szivárognak, mint a Vörös Októberen 500 láb mélyen, de már csak pár lépés, egy karnyújtás... aztán elfogy a ruha, perem fölé ér a víz... még szerencse, ahogyan összepréseli rajtam a gumit, nem ömlik, csak csordogál befelé. Az izgalomtól alig érzem, pedig hideg, mint a fene. Még pár lépés, néhány karcsapással megerősítve... éééés, enyém a hajó.

Próbált már valaki majd nyakig érő vízben visszamászni egy kajakra? Még nyáron sem egyszerű, nem hogy teljes marsi védőöltözetben! Félig megtámaszkodva rajta azért sikerült kitempóznom, Peti természetesen gurul a nevetéstől. Mindig örülök, ha jó szórakozást nyújthatok másoknak... Felhúzom a csónakot a part meredek tetejére, onnan már csak Katrina tudná visszafújni, de erre amúgy kevés az esély, csodálatosan süt a nap. - Mi lesz, Imi, bemész átöltözni? - De hát a botok be vannak dobva... tudod mit? Ledobáltam a ruháimat, kiakasztottam az olajfára, és egy szál alsógatya nélkül jártam indiántáncot, míg izzadt nyirkos szintre nem száradtak a gönceim. Aztán visszavettem, és a maradék test"meleggel" fűtöttem fel újra. Persze egy hal sem értékelte a mutatványt.

Ezzel mondjuk nem dicsekedtem otthon... még valaki kimondta volna, amit titokban magamról gondolok : )