Totum

Szóltam, hogy időben gyertek. Mit mondtam? Hatkor nyit a tó, kilenctől már meleg van, elül a hal. Még egy kocka vízen sem robotok az ott lakók, nem a vendégek kénye-kedvére esznek. Én mondtam. Mire megjött a csapat, volt évfolyamtársak, barátok, gyerekek, már lezajlott a reggeli. Mivel a helyszínt valahogy, véletlenül megint én választottam, és persze én is ismertem legjobban, időben odaértem, és mire az első fecskék megérkeztek, már túl voltam a reggeli műszakon, megfogva a magam jó néhány halát. Nem baj, már korántsem izgatom fel magam úgy, mint egykor azon, hogy más alig fog, egyedül a gyerekeket sajnálom, nekik még kell az élmény, ahogyan kifárasztják, méricskélik, majd útjára engedik a halat. Igaz, azért szégyenben nem maradtunk, így is akadt pár, csak a kisebbek. De akkor is, imádom ezeket a közös pecákat! Nem az a csöndes, szemlélődős, hanem a zajongó, szaladgálós, közösen főzős, gyerek ihintgetős, baráti cinkelős, vízbeesős, igaz, Peti? : ) A kukorica szórásokra olykor beáll egy-egy kisebb csapat, olyankor Dani megpróbálja a szájukba bűvölni a csalit, néha sikerrel, és akkor az egész csapat a háta mögött állva bíztatja, gyönyörűen fáraszt már a kiccsávó : ) Nem véletlen, hogy állandóan jönnének, eddig sikeresek voltak a közös kirándulásaink. Bálint öcsikémnek, ma nem megy, és Szabi is inkább ökörködne, de hát ilyen a sóbiznisz, egyszer fenn… Nagy szerencse, hogy Kéki barátai Fehérváriak, kiugrottak megnézni a dzsemborit, és ha már… akkor kihoztak egy kisebb hadseregre való gulyást, hatalmas friss parasztkenyérrel. Aki nem hiszi, járjon utána, a nap fénypontja volt!! Valahogy el is ment a kedvünk a további izgalmaktól, csak Dani, és Benji vallatják tovább türelmesen a vizet, mi „öregek” már inkább a hátunkon fekve számláljuk a bárányfelhőket, aztán már azt is csak a szemhéjon belülről. Nyüzsgésre pillantok fel, Dani addig erőlködött, mígnem megint akasztott egy, a finom szereléshez mérten jobb halat, egy pillanat alatt összeszalad a nép, még a másik tóhoz telepedett Janó kománk is meglátogatta a csapatot, hátha halat látna még a végén : ) Eddig csak az aprajával találkozott, pedig abban vannak nagyok is. (Mondjuk, nem a nyári kánikulában, délben horgászva.) Szóval, Dani fáraszt, erőlteti, jól hajlik a bot, éééés…. elveszti a halat. De azért mi jól szórakoztunk : ) Nagyon nem is szívja mellre a cinkelést, megszokták már, hogy ez az élményhez jár, visszakapjuk mi még ezt, abban biztos vagyok, kamatostól.

Ezt megint magamnak köszönhetem. Hogy nem bírom befogni a lepcses számat. Ugyanakkor érthető, mindenkiben megvan a vágy az elismerésre, hogy az eredményeit szétkürtölje, ha mégoly csekély körben is. Nyűgös kettősség ez, hiszen ha beszámolót adok közre a történtekről, akkor könnyen kiderülhetnek az eltitkolni akart részletek is. Ha körbekürtöli a huje horgász a világot a nagy fogással, aligha ússza meg, hogy ki ne derüljön, hol is történt a csoda, és ez az események lavináját indítja el.Az én esetemben a jókora csuka-fogások kikiabálása vezetett oda, hogy minden barátom, barátom barátai, és rokonok, ismerősök hosszú sora jött el, kipróbálni magu(n)kat csuka fronton. Így aztán a csend, nyugalom odalett, helyette vidám kirándulás jelleget öltött a peca, igazi gyerekhorgász-beoltással, rötyögős kalandokkal.Ez a nap még akkor indult, mikor az első remek fogásokról hírt adtam, azóta jönne a banda, sőt!, a végén több közös őrületet is szerveztünk. Pici a tó, az egyik módja annak, hogy jól érezzük magunkat az, ha senki nincs ott rajtunk kívül, magányosan élvezzük a völgyet, a tiszta csendet, a fogást. A másik módja, ha rászabadulunk cimborák, és harsogva nevetünk azon, mikor egyesek pl. belecsúsznak a vízbe, vagy megfogják egymást, és az egyéb bénázásokon. Kaposvári „tanuló” éveim jóbarátai, és gyerekeik engedtek az erőszaknak ez alkalommal, kilencen szálltuk meg a gaja-völgyi kis tavat, ha jól emlékszem, más nem is jött aznap. Én ugyan – szokás szerint - osztottam az észt, de a jótanács ellenére (vagyis, hogy csalihallal próbálkozzanak), a többség pergetve próbált szerencsét. Igyekeztem olyan helyre ültetni mindenkit, ahol a tapasztalataim szerint a HAL jön-jöhet, ennek ellenére a partszélen pergetve akadt az első két kilós jószág, majd az általam soha nem favorizált sarokban akasztottam egy olyan ötös-formát. Mivel számomra itt a társaság volt a lényeg, sűrűn előfordult, hogy a bevetett készségekkel átellenes oldalon kvaterkáztam, kínálgatva egymást hazaival, amikor is egyszerre elindult az amúgy majd két méterre engedett jelző, és csak úgy visított az orsó. Olyan száz gátat (egyéb botok) vágtam le, hogy bármelyik világversenyen megirigyelték volna! Gumicsizmában. A tüdőm majd kiköpve érek oda, beemelek, próbálom megállítani a… aaa, nézd már, milyen érdekes, szemközt Atti is fáraszt…, és ekkor a felszínre pattan az ő twisztere, beakadva az én cájgomba. Hadd ne mondjam, mindenki gurult a nevetéstől, azóta is a sprintemet emlegetik. A nyavalyások : ) Közben azért „potyognak” a halak, a végére olyan tíz csukát fogtunk kilencen, mindenkinek jutott élmény, ha hal nem is. Kékit addig csesztettem, míg meggyőződése (és lustasága) ellenére szerelt egy úszóst is, amivel végig tapogatva az előtte lévő területet megfogta élete rekordját, egy 9,5 kg-os gyönyörűséget. Pedig igazán mindent megtettünk, hogy elronthassa, biztosan nem sokat segít, ha nyolcan tízféle tanácsot adunk a bevágás időzítésére : ) Élvezet volt nézni magát a kapást, pedig akkor még nem tudtuk mekkora, és az azt követő csata, a hatalmas burványok egy életre megfertőzték az ifjakat (ha még addig nem lettek volna), azóta is azt hallgatom:

Rengeteg az anomália, biztosan nem csak én látom így. Bár a horgász lételeme a panaszkodás, a megfelelő mennyiségű hal fogásának kötelező hiányolása, azért ez több annál, mint amit simán szőnyeg alá kellene söpörni. Nincs elég hal, irgalmatlan erőfeszítéseket kell tenni, ha valaki rendesen akar fogni, elveszi az ember kedvét a sok sikertelenség. Mik ennek az okai? Hogyan lehetne változtatni rajtuk?
Nézzük, mik a vizsgálandó elemek: víz mennyiség, vízminőség, iszap, beton partszél, természetes táplálék, természetes szaporulat, telepítés, tájidegen fajok, halászat, húshorgászat, rabsicok, hatósági szabályozás, hatósági ellenőrzés, turizmus, civil részvétel... kihagytam valamit?

A víz mennyisége nehezen változtatható, hiszen a tó tudottan kis vízgyűjtő területről töltődik, a Zámolyi-, és Pátkai-tározóval, a zsilipekkel a lehetőségekhez képest jól szabályozzák. A vízminőség szubjektív megítélésem szerint remek, amióta járom a tavat, fürdök benne, laikusként megfelelőnek tartom, ebben nyilván sokat segít a szántóföldi gazdálkodás valamelyest elfordulása a műtrágyáktól, kemikáliáktól, és a tó körüli csatornázás elkészülte. Az iszapot ugyan a 70-es években kitermelték, de egy új komoly kotrásra ismét szükség lehet. Ez természetesen előzetes vizsgálatokat feltételezne, és a környezeti hatások felmérését, az élőhelyre gyakorolt hatásának tanulmányozását. Mivel ez egyben a turisztikára is nagy hatással lehet, és költségei is óriásiak, egészen bizonyosan szükség lenne (lett volna) egy Velencei-tó önálló régió kialakítására, hogy a források elérhetőek legyenek, erről azonban alighanem már lecsúsztunk. A beton partszegély ezzel összefüggésben lenne változtatható, a költségei nyilván iszonyatosak, számomra elképzelhetetlen, hogy ebben változás történjen. A jelenlegi beton védművek állapota leromlott, mintha nem volna gazdájuk, az idő előrehaladtával a természet visszafoglalja azt, ami az övé. (Ami picit jó hír ebben, hogy bármekkora kárt is okozunk, annak hullámai hosszú idő távlatában elcsitulhatnak.) A kikötők, mólók jó hasznosítása lehetne egy kitörési pont, ez egy komplex kérdésként kezelt tó hasznosítást feltételez, hiszen mindez csak akkor lehetséges, ha egyszerre történik meg a halállomány, az épített környezet, a turizmus fejlesztése. Nem egyszerű az ügy, és a jelen gazdasági állapotokat tapasztalva valószínűleg csupán nagyon apró lépéseket lehetne tenni benne. De valamerre határozottan el kéne indulni, a hosszútávú irány helyes kijelölése (és aztán az ahhoz való ragaszkodás) már önmagában is felpezsdíthetné a minden értelem álló vizet. Üresek a horgászkikötők, amiket pedig okos szerződésekkel privát kézre adva talán újra életet lehetne ide vonzani. Alig hiszem például, hogy a kishajózást nem lehetne itt megsokszorozni! Igaz, az agárdi VVSI néhány milliárdos beruházása sokat fog jelenteni, bár fogalmam sincs róla, hogy ez az irdatlan összeg, az ezt megelőző tartozások felhalmozásával együtt nem egy feneketlen zsákban fog-e ismét kikötni? Az biztos, ha megvalósul amit oda megálmodtak, az jó értelemben "megfertőzheti" a környéket. Igaz, koncentrálja is az előbb említett kishajós életet, az is lehet, hogy teljesen elszipkázza máshonnan a lehetőségeket. De még az üres kikötőkkel is lehetne mit tenni, például le lehetne keríteni a fő medertől, és ivadékot lehetne benne nevelni, vagy kis, lekerített fizetős "horgásztavakat" kialakítani ott. Az ivadék helyszíni előnevelése egyébként is hasznos találmány, nem véletlen, hogy a Tisza-tavon már így próbálják az utánpótlást olcsón előállítani. A telepítésekről a neten nem található sok minden, a Mohosz oldalán 2009-es adatok az utolsók. No comment... Jó volna, ha civil szervezetek képviselői ott lennének az előre bejelentett alkalmakkor, hogy a tóba tett mennyiség, minőség ellenőrizhető legyen! Azt is milyen szép volna, ha nem úgy "szórnák" be a kevéske halat, hogy azt egy hét alatt kifogják a húsra éhes, amúgy jogosan, horgászélményt követelő szakik. Vajon ha adnánk esélyt ezeknek a jószágoknak belakni az élőhelyüket, fejlődni, nőni, szaporodni, azzal mennyiben változhatna az állomány? Képesek egyáltalán ezek a hibridek utódokat adni? Vagy a rosszul értelmezett költséghatékonyság jegyében olcsón, gyorsan növő, de steril tenyészetekből oldja meg a kezelő a nyűgös házi feladatot? Nincs adat, és ez dühítő, minél jobban belemennék a részletekbe, annál inkább belelovallom magam abba az igen rossz érzésbe, hogy át vagyunk verve, és a befizetések az apparátus eltartására mennek, nem a tagság örömére fordíttatnak.
Mit eszik a ponty e szép tavunkban? Hiába tapogatom úszás közben a meder alján az iszapot, kagylót (hát még telepet) véletlenül sem találok. Olvasva Varga András 2006-os tanulmányát, abból az derül ki, hogy a kagylók mennyisége DNY-ÉK irányban csökken, ami oka a befolyók hatása a faunára. Ezzel biztosan lehetne mit kezdeni, milyen szép lenne kagylótól sebes, kemény szájú, harcos nyurgákat fogni! Apropó, nyurga pontyot kérem telepíteni a tóba! A tavaszon amit pl. Dinnyésnél betettek, és aztán szinte azonnal horogra is akadtak, azok között igen sok volt a láthatóan beteg, testalkatánál fogva amúgy is csekély sportértéket képviselő példány. Vajon ezeket azért vette a kezelő, mert azt gondolja, jó lesz "ezeknek", darab-darab?! Milyen jól el tudnám képzelni azt az ideális állapotot, amikor a tavi halászat kifogja a busákat, a felesleges, az állományt pusztító harcsákból amit lehet, és egy tó közeli feldolgozóban netán felfüstölnék, konfekcióznák a horgászok által bevitt példányokat is! A vendéglátóknál megszigorított ellenőrzések folytán a rabsicoktól beszállított hal mennyisége csökkenne, hiszen az eredetét így nem lehetne bizonyítani (így azt keményen büntetnék), azonban a közösségi feldolgozóból ellenőrzött körülmények között jutna jó minőségű hal minden asztalra... Ébresszen fel valaki! Mikor találkozott horgásztárs komoly ellenőrzéssel? Akikről sejteni lehet, hogy a húsért horgásznak, fenékhorgoznak, hálóznak, villanyoznak azokat megfogják valaha is? Igaz, ezzel lassan már nem kell törődni, mert ők is panaszkodnak, hogy már-már nem éri meg az energiát, inkább mennek külföldre. (Hozzáteszem, olasz horgászbarátaim egyre hangosabban emelik fel hangjukat a kelet-európai - magyar - húshorgászok civilizálatlan fosztogatásai miatt, nekem meg ég a bőr a képemről helyettük is.) Lehetetlen kérés, hogy a hatóság végezze a munkáját rendesen? Lehetséges az, hogy egyrészt erre sem jut elég pénz, másrészt tudják, hogy az átlagos horgász úgysem fog (így aztán nincs mit ellenőrizni), harmadrészt félnek-szégyellenek vízre szállni, annyi a panasz?
Micsoda gyöngyszem lehetne ez a tó az ország közepén, ahová örömmel jönnének hazai, és külföldi horgászturisták, és míg ők a hobbijuknak élnek, a család a strandon pihenne (költene)?! Milyen Európa hírű horgászversenyeket lehetne itt rendezni, megfertőzve a jövő nemzedékéből minél többeket?! Milyen fejlődő horgászközpont lehetne, ahol új-, és új horgászmódszerek elterjedésével, kitalálásával, horgásztúrák szervezésével lehetne hírünket vinni a nagyvilágba? Simon képviselőnk szerint a tónak komoly marketingre van szüksége, ami teljesen igaz. Ám szabad hirdetni olyasmit, amiről előre tudjuk, hogy csalódást fog okozni? Pár hatásos változtatással ismét megtelne a part, de így, csak a lassú pusztulás marad. Az, hogy az állami-, területi jegyekhez nem lehet időben hozzájutni, hogy az őszről a szemét még mindig kint van a parton, csupán hab a tortán.
A tó pedig, mintha tudná, hogy utolsó leheletével védelmeznie kell lakóit befagyott, de épp csak annyira, hogy a mérgelődő horgásznak esélye se legyen rámenni a jégre, és átadnia magát az optimizmusnak : )
Ez volna a boldog új jövő?

Várlak. Csillámos habokon
mutasd gyönyörű hátad!
Vágj tüskéd pengéjén
vizet ketté, nádat!
Ismerlek. Sokszor mesélnek
rólad, mondáknak szörnye, te.
Nehéz hinnem, de
csiborok járta lápod
királya vagy.
Igazán létezel?
Próbáltam félezer módon
befogni pikkely ruhádat.
Álmomban sikerrel, ébren
álmomban tán ha látlak.
Sikerrel rejtezel, de miért
teszed? Hisz csodállak!
Ám, ha ily félszívvel étkezel,
szeretve gyűlöllek, elfog
a bánat. Már többé ne keress,
ahogy eddig:
magadnak vesd halágyad!

Minden horgász életében elérkezik az a pillanat, amikor azt gondolja, valamit máshogyan kéne csinálnia. Mer’ nem jön a hal.
Az egyik elképzelés arról, hogy miért is nem kuptya az, hogy nem oda dobunk, ahonnan jönne.
Ezt sokan félre is értik, és nem egyszerűen máshova akarnak dobni, hanem minél messzebbre. Mert igaz, hogy a mellettem lévő nádfolt szélén most is zörgeti valami a szálakat, de a nagy, és sok hal az majd jól valahonnan bentről jön, legalább 1-50 méterről bentebb, mint ahová most hajigálok... Néha van is benne igazság, szóval senki ne szánja a saját aktuális határainál messzebbre dobni szándékozókat, jó lesz az még valamire! Már csak azért sem viselném jól az erős kritikát, mert én magam is beleestem ebbe a csapdába.
Tehát messzebbre kéne dobni. Eddig is jó nagyokat dobtam, de amikor együtt „horgásztunk” egy igazi mágussal, Lajossal, kiderült, hogy igen, tényleg jó messze dobok, csak mégsem. Vízszintes esőben, 5 fokban jól láthatóan majd dupla annyira vetette be a készséget, mint én. Peti barátom is mindig is hosszabbakat hajított, de azzal hitegettem magam, hogy jobb a szereléke, nagyobb súllyal szerel, magasabb, vállasabb, szebb...
Berágtam (magamra), és nekiláttam a kutatásnak, hogyan csinálják mások, mit vegyek. A neten rengeteg az infó, de nagyon hamar angol, holland nyelvű oldalakon találtam magam. Óvatosan akartam költeni, nálunk sem kerítésből van a kolbász. A botjaim jónak tűntek (3,9m 3,5lbs nagy gyűrűk), de egy tavalyi hajigálásból úgy tudtam, az én botomra optimális súly a 70-80 gr, amivel olyan 100-120 méternél messzebb nem sikerült hajítani. Szemre. Ezt a számot jól jegyezzük meg, a későbbiekben még fontos hivatkozási pont lesz!
Vettem hát egy nagy, kúpos, távdobónak mondott orsót, rá 25-ös szintén távdobáshoz ígért damilt, 40-es dobóelőkét, fél vödör, különböző súlyú, alakú ólmot, dobókesztyűt!, számlálót. Megelőlegezve egy röpke összefoglalót, a távdobásunk fejlesztéséhez a következőkre lesz szükségünk:
- megfelelő felszerelés (bot, orsó, damil, súly)
- a technika elsajátítása (oktatás, internet, gyakorlás)
- az erő megszerzése (gyakorlás)
- még RENGETEG gyakorlás!
- mérő eszköz
Sok fontos eleme van tehát a dolognak, de a legfontosabb a kiindulási pont helyes meghatározása, némi arc-faragással egybekötve. Ez nálam nagyjából úgy zajlott, hogy az eredeti felszerelésemmel kisétáltam a partra, és elkezdtem hajigálni, aztán kifelé tekeréskor lemértem, mekkorát is tévedtem.
70 méter. Elsőre ennyi maradt a szemre 100-120-ból. A francba, gondoltam, eddig olyan szép „nagyokat” dobtam, hát minek kellett nekem ezt lemérni??! Mindenkinek javaslom a mérőt, 3.000,- Ft-os eszköz, segít meghatározni egy szerény, ám a valóságtól kevéssé elrugaszkodott kiinduló pontot a további fejlődéshez!
Alapadatok:
dobók adatai
1.,M.Péter magasság: 1,85 m súly: 105 kg kor: 54 év tapasztalat: gyakorlott
2.,Péter magasság: 1,73 m súly: 82 kor: 36 év tapasztalat: gyakorlott
3., Máté magasság: 1,85 m súly 85 kg kor: 37 év tapasztalat: gyakorlott
4., Imre magasság: 1,80 m súly: 72 kg kor: 44 év tapasztalat: általános
A mérésekhez próbált felszereléseink adatai
botok:
1., Mitchell Cat 3,30 m 100-500 gr
2., Laser-Fish Sea Whisper 4,20m 150-250 gr
3., Daiwa black Widow 3,90 m 80-120 gr
4., Byron Equipe Power Surf 4,20 m 120-300 gr
5., Shimano Tribal 3,90 m 160 gr
6., Spro Dyno Force 4,20 m 100-200 gr
orsók:
1., Shimano 6010
2., Shimano 8000
3., Laser-Fish SF9000
4., Shimano Tribal 5500
Az első alkalommal még egyedül dobáltam, sajnos nem jegyeztem fel az ólmok formáját, pedig az nagyon nem mindegy! Rögzített adatok nélkül is elmondható azonban, hogy a tömör, csepp, golyó alakúak mentek megegyező körülmények között a legmesszebb nekünk, igaz, szárnyas rakéta ólmot nem próbáltunk, van, aki arra esküszik. A távdobó versenyek szabványos súlya a hegyes bomba alak, ami azért nem lehet véletlen.

bot orsó súly típusa gr dobott táv
3. 1. kosár 60 74/71m
4. 2. ólom 120 106/95/111m
4. 3. ólom 120 108/91/74/103m
5. 4. ólom 120 105/115m
6. 3. ólom 120 87/88/85m
2. 3. ólom 120 91/91/91m
4. 4. ólom 100 114/115/117m
3. 1. ólom 120 81m
3. 3. ólom 120 78m
3. 3. ólom 100 88m

A következő lépésben a baráti horgászboltból tesztre kapott tesztre és saját botokkal, feltöltött orsókkal készültünk, összegyűltünk négyen, és kivonultunk egy elhagyatott partszakaszra. Ugyan nem versenynek szántuk, da a végén azért versengés lett belőle, egy táblázatba írtam az elejétől az elért távolságokat, melyhez a felszerelés, és a dobók adatai is megvannak. Nem azt kell figyelni belőle, hogy ki lett az első, hanem azt, hogy ki mivel mekkorát fejlődött. Ez mondjuk azért is fontos, mert messze nem én dobtam a legnagyobbat. Jöjjön tehát a táblázat!
bot orsó súly típus gr Máté M. Péter Péter Imre
1. 2. ólom 115 113/120 m - 98 m 91 m
1. 2. ólom 120 - 99 m 121/112/117/107/109m 104 m
2. 3. ólom 120 134/138 m 127 m 111 m 114 m
2. 3. ólom 130 - - - 107 m
3. 3. ólom 85 118/124/ 133 m 114 m 108/112 m 79/114 m
3. 3. ólom 100 127 m - - 101/105 m
3. 3. ólom 115 - 117 m - 100 m
3. 3. ólom 120 - - 116 m 108/117/109/101/99/111/110/112 m
4. 3. ólom 120 140 m 126 m 121 m -
4. 3. ólom 130 - 118/114/125/127m 119 m 111 m
4. 4. ólom 130 143 m 127/137 m 127 m -
4. 4. ólom 150 143 m 108/118 m - -

Szép konklúziók vonhatók le a bevallottan nem reprezentatív adatokból.
1., Csak az dob igazán messze, aki gyakorlott távdobó, vagy aki nem méri le. A mérő kötelező eszköz az induló távolság őszinte meghatározásához, a további fejlődés nyomon követéséhez. A vastagon kiemelt eredményekből látszik, hogy Máté dobta minden eszközzel a legnagyobbat, és az is, hogy a 4.+4. eszközökkel érte el mindenki a legnagyobb dobását.
2., Ahhoz, hogy messzebbre dobjunk, mint jelenleg, nem muszáj lecserélni azonnal az eszközeinket. Rengeteg gyakorlás árán, az optimális összeállítás megtalálásával, bármivel távolabbra lehet juttatni a súlyt annál, mint ahol most tartunk.
3., Aki mégis beruházna, szerintem a következő fontossági sorrendben tegye:
- A dobóelőke+főzsinór, és a kettőt összekötő megfelelő csomó sok-sok megnyert métert jelent, a dobot muszáj megfelelően feltölteni. 25-ös főzsinór, 35/40-es dobóelőke elég, ha valaki a fonottra esküszik, abból a 20-as is bőven megteszi. Szerintem azonban a monofil-fonott toldásnál a csomó túl nagyot üt a gyűrűkön, megakasztja a dobás lendületét. Az első dobásoknál felcsévélt vizes zsinór majd messzebbre száll, de a távdobó spray-ket is érdemes használni. Egy a magyar távdobó sportolók fellelésére tett kísérletem közben elhangzott az a félinfó, hogy dobásonként megszárítják, púderezik az zsinórt. Még ellenőriznem kell az állítást, de meglehet, a maja naptáron ez is rosszul szerepelt…
- Dobósúly, a bothoz, testalkatunkhoz optimális méretű, alakú dobósúly tartozik, véleményem szerint a gömb, csepp alakokkal juthatunk a legmesszebb. A távdobó versenyeken használt forma egy hegyes csepp alak.


- Bot, 3,6-4,25 m közötti 100-200 grammal működő az ideális a mindennapi használatra, a még hosszabb, könnyebb, szuperebb anyagból gyártott pálca meglehetősen pénztárcafüggő történet. Sose feledjük, hogy a horgász célú távdobás nem azonos a versenysporttal!
- Orsó (spinning), itt a dob alakja, szélessége, a perem letörése a legfontosabb, ami magát a dobást illeti. A gyakorláshoz persze igen fontos, hogy sokat tudjon behúzni egyszerre, hiszen minél messzebb jutunk, annál nyűgösebb lesz majd kifelé. Az sem árt, ha a csévélés a szép zsinórképet ad! A dobáshoz nem, de a halfogáshoz még néhány apró tulajdonság fontos, például hogy jól állítható legyen a fék, és masszív, nagy halakat bíró legyen a kivitele. Árhatár a csillagos ég…
Orsó (multi). Itt álljunk meg egy pillanatra. Talán nem mindenki tudja, de a világon a legmesszebb ezzel az orsó típussal jutottak, a Görögországban tartott 2012. szeptemberi világkupa eredményei:
100 gr/ 252,90 m 125 gr / 269,49 m 150 gr / 266,71 m 175 gr / 253,21 m
A bajnok Alessio Massa lett (Olaszország 1031,57m), a második, de legnagyobb dobás (269,49 m) végrehajtója Danny Moeskops (Belgium 1024,73 m). Multi orsóval, természetesen.
Danny néhány apró rekordot is tart:
• 125gram: D. Moeskops 277,87m
• 150gram: D. Moeskops 285m
• 175gram: D. Moeskops 276,58m
Én mindenesetre vettem egy nyitott hengermultit, most keresem a hozzá illő botot, a tavasszal pedig beszámolok majd a tapasztalataimról, az alapvető tudnivalókról.
Akinek hát erre van ingere: dobjunk messze! (Vagy hagyjuk otthon a szemüveget)

Szombaton kinéztem a tóra, egy családi kávézgatás ürügyén. nagyon rossz idő nem volt, csak a jéghideg eső szakadt, egész nap. Ücsörgünk e Petrocelli kávézóban (Gárdony), amikor is megjelent egy pali melles gumiruhában, és mintegy másfél órán keresztül vallatta a vizet a fémkeresőjével. Előző nap néhol még jég volt a széleken, jó ha egy-két fokos lehetett a víz.
Másnap megint ugyanide evett a fene, ekkor ugyan nem esett, csupán az a remek 100 km-s szél kapta telibe a déli partot, a parkolótól 37 lépésre lévő kávézó ajtajáig kopogósra fagytam.
Kinézek: négy szörfös nyomja ezerrel.

Ki mondta, hogy a horgászok a bolondok??!

Lehetséges, hogy többféle horgász él a Földön. Én ugyan csak a betegebbjével találkozom, de ki tudja, tán léteznek másmilyenek is. Általában halat fogni szeretnénk, ám csak ritkán tudjuk a pontos hogyant. Van, aki persze csak jó időben ül ki, meglehet, ő csak otthonról szökik, alibinek használja a pecát, és valószínűleg akkor jár a legjobban, ha az egyszer megvett szerelékén soha nem változtat, még csalit sem tesz fel, nehogy valami hal majd jól zaklassa, netán szakítson, és így újra horgot kelljen kötni. Ez esetben a sör megvételén kívül költséghatékonyan pihenhet, csak a jó társaságot kell megszerveznie. Én a halat fogni akarók népes táborát erősítem, bár az akarástól a nyögésig néha elég hosszú, és göröngyös az út. Néhány apró kérdés felmerül addig, míg a szákba tereljük az ellenfelet, úgymint a: mikor, hol, mivel, hogyan? A „mikor” nehéz ügy, bár általános választ adni rá egyszerű: amikor a halnak jó. Sajnos ez erős korrelációt mutat azokkal az időjárási viszonyokkal, amikor a horgásznak rossz… Mindenesetre ez tanulás, kitartás, némi szerencse dolga, nem a szereléken múlik. A „hol?” kérdést rögvest ketté is bonthatjuk, a területileg hol, és a vízmélység jó megválasztásának témakörére. A hely kiválasztása egyszerűsítve csak annyiban felszerelés kérdése, hogy van-e csónakunk, vagy tudunk-e olyan messzire dobni, ha kell, hogy elérjük a kisz drágaszágokat. A vízmélységgel már kapargatjuk a cikk megírásának okát, de még ez sem irományom fő kiindulási pontja, hanem egy fenekező végszerelék-legó hajnali négytől, alvás helyett történő kikristályosítása. A „mivel”, és a „hogyan” olyan téma, ami mindenkit érint, ez az, ami úgy múlik rajtunk, hogy a változtatás lehetősége is jó eséllyel a miénk. Hát, nézzük csak az alaplehetőségeket: Egy darab véghorog, és/vagy horog a végólom/etető előtt. A kettő, és három horgos változatokkal nem foglalkozom, sem jó ötletnek nem tartom (az elakadások lehetősége miatt), se nem sportszerű szerintem. Marad tehát az egy horog, alul, vagy felül, ezerféleképpen felszerelve. A változatok magas száma nyilvánvalóan azért született meg, mert amint előbb már olvasható volt, egy fontos pont a fogásban a francos hal kényes igénye, ami annyira variábilis, hogy megőrülhet az emberfia, mire a lehetőségek tárházát egyáltalán számba veszi, és akkor még hol beszélünk az aktuálisan helyes módszer megválasztásáról?! Mit tehet ilyenkor a nehéz sorsú delikvens? (A szitkozódás nem ér, nem segít!) Agyal, szerel, szerel, cserél, lop (másol), csalit kunyerál, és újra csak szerel. És így tovább, az idők végezetéig. Én köztudottan a kísérletező, sokat szerelő állatfajba tartozom, de ami sok, az sok. Hogyan találjam ki az előke hosszát, a csali lebegtetésének mértékét, és állítsam ezt össze úgy szerelékké, hogy ne kelljen kismillió előre elkészített szerkezeten molyolni, gigantikus dobozokat a vízpartra hurcolni, és menet közben az időt a cserélgetésre pazarolni? De most megvan. Nem, nem úgy, nem akarom abbahagyni, és a tóparti nézelődős sörözésnek szentelni hátralévő szabadidőmet, nem, feltaláltam a: spanyolviaszt! Irományom témája tehát olyasmi, mint a not-a-knot horogkötés (kötöm is, meg nem is), vagyis a szerelés mentes szerelés. Nem, nem bolondultam, meg, bár jó rá az esély. Jó, rendben, abbahagyom a rizsát, jön a lényeg. Tehát olyan szerelék kell nekem, amin a csali lehet bármi, süllyedő, vagy lebegő, a horog lehet helikopter, vagy önakasztós, az előke hossza változtatható, távdobó ólommal, vagy etetővel variálható. Mindezt úgy, hogy ne kelljen vagdosni, kötözni, előkét cserélni, tehát nyűg, macera mentesen, vidáman fütyörészve. Kitaláltam hát, hogy kezdetnek „ellopok” egy végszereléket. László Attila egy előző cikke segített elindulni, a 2012 8. számban található forgóhorgos szerelék ötlete. Mindig is tetszett, egyszerű, hatásos. Igen ám, de csak süllyedő csalival működik, írja! És az előke forgókapoccsal rögzíthető, vagyis nem igaz rá a hossz szerelés nélküli változtathatóságának lehetősége. Itt úgy tűnt, elsőre némi kompromisszumra kényszerülök, amiről persze később kiderül, hogy nem is az, többet ad, mint amennyit elvesz. A zsinór. Muszáj fonottból lennie! A magyarázat egyszerű: utálom a csomókat. Gyönyörűen tudok kötni, de pl. hidegben, sötétben nem ízlik. Aki velem ellentétben erre gerjed, az üljön le: egyes! Én szeretem, ha csak egyetlen csomó van a zsinóron (a horgon), mivel minden egyes kötés egy időzített bomba, jobb, ha kevesebben ül az ember, ritkábban történik baj. Nyilván, ez az olyan helyekre nem érvényes, ahol változatos szakadások keserítik meg az ápoltak életét, ott kell az előke, és pont, az tehát egy másik történet. A fonott zsinór egy tulajdonsága, hogy hajtogatható a deformáció „memorizálása” nélkül. Ha felhúzok a fonott főzsinórra egy ólmot, alá fűzök egy ütköző golyót, majd ráhúzok három szoros stoppert, a súly a dobásnál nem fog előre csúszni, mert az ütközőknél „Z” alakban megtörik a zsinór. Hallom ám a hördülést! Tessék kipróbálni! Ezzel egy gond kipipálva tehát, ha az ólom nem tolja rá az ütközőket a horogra, akkor a horog ólom távolság innentől egyszerűen változtatható. Voálá! Csavarjunk még ezen annyit, hogy nem ólmot fűzünk fel, hanem egy gumibetétes rendszert, amire a hosszanti irányban bevágott ólom húzható, arról levehető, cserélhető. Így máris szert tettünk egy platformra, amire különböző súlyok tehetők, köztük olyan is, amire etetőanyag gyúrható. Kettes probléma kipipálva. (Ha ezt megfejeljük azzal, hogy a gumibetétes megoldás fölé egy gyorsoldós forgókapcsot illesztünk, akkor ide már füles ólom, kosár is építhető. Ezt mondjuk, még nem próbáltam, de bátran lehet kísérletezni, az nekem nem fáj : ) Nézzük a szerelék hal felőli végét (ideális esetben). L.A. szerelékében a horog a főzsinórra van ráhúzva, és két ütköző között szabadon pörög. A csali (az eredeti receptben bojli) a főzsinór végére kötött karikára van kötve, aztán a horog közvetlen ez alá van visszahúzva. De mi van akkor, ha nem bojlit tennék fel, és/vagy lebegtetni akarok? Elhagytam hát a karikát, minek az, ki vele! Jó, de akkor min ütközik meg a úgy horog, amikor már valami hiba folytán hal van rajta, hogy nem húzza le azt a főzsinórról? A megoldás most is ott van a horgászboltok polcain, a roppantó. Kötök egy hurkot a fonott főzsinór legvégére, és a lehető legkisebb roppantóval megakadályozom a horog jövőbeni elvesztését. Az alkatrészek helyes sorrendje tehát a hal felől, ha pl. bojlizunk (egyelőre süllyedővel, mindjárt mondom a lebegtetőst): (1.) csali, (2.) hurokban a zsinór végén (a hurok csomója akár krimpelve, ez nem látszik, eltakarja a bojli), (3.) ovál karika (ebbe lehet beakasztani a horgot, ha lebegtetve csalizunk – levehető) (4.) az állítható hosszú „hajszálelőke” (5.) gumi ütköző, (6.) horog (a horog hegye felénk néz), (7.) gumi ütköző (így a horog távolsága a bojlitól változtatható), aztán jön a szabadon választott (és bármikor módosítható) (8.) előke hossza, majd a súly/etető három ütköző (9-11.) stoppere, és az ütköző (12.) gyöngy, és végül maga a (14-15.) cserélhető súly/etető platform. Ezt (17.) gyönggyel, és( 18.) stopperrel zárom, ahol az ólom csúszásának a (13-16.) hossza állítható, és mindez egyetlen (19.) főzsinórra megalkotva. A főzsinórra, azt hajszálelőkének használva, bármi mást is felfűzhetünk, kukoricát, vastag gilisztát, stb. De a főzsinór hurkába akaszthatunk bojli rögzítő furdancsot is, vagy csonti-karikát, esetleg csali tartó tűt, szilikon előkét. Ha lebegtetni akarunk, akkor egy a bojlis horgokra szerelhető (3.,) karikát hurkolunk a csali alá a zsinórra (tetszőleges, megfelelő távolságban), belehúzzuk a horgot (így 90 fokban megváltoztatjuk az előző, helikopteres formációhoz képest az irányát, vagyis úgy áll majd, mint minden jóravaló gyári bojlis horog: menetiránynak), majd a két gumiütközővel rögzítjük a pozíciót. Igény szerinti hurkolással a horogfül még erősebben fixálható. Ebben a verzióban a „hol” kérdésből a vízmélységgel kapcsolatos saját kérdésemre is válaszoltam, hiszen az előke hosszának növelésével, megfelelő lebegtetéssel vízközt is vadászhatunk, miközben pedig fenekezünk. Aztán, amikor (ha)nem jön a kapás, akkor a véghurkon a csalikat cseréljük, és az előke hosszán újra változtatunk. Dobásnál érdemes PVA szalaggal a súlyhoz rögzíteni a horgot/ vagy az etető anyagba belehúzni /és/vagy PVA habba szúrni, mivel az előkének kinevezett fonott zsinór nem merev, mint egy-egy vastagabb monofil, és ezért hajlamosabb a betekeredésre. Menet közben felmerült egy a halak védelmét szolgáló szempont, mely szerint fonottal azért nem pontyozunk, mert ha jól akad, de valamiért mégis szakad, nagyon sokáig a szájában hurcolja majd a szerelék maradékát. Ez is egy megfontolandó szempont, a fonott-monofil zsinórok harcát azonban nyilván nem én fogom eldönteni. Ilyen egyszerű. Innentől már csak állítgatom, és még egy jó varázsszó kell: LEGO, MUKODJ!

Placcs!!

Csobban mellettem a szemköztről besuhintott etető-kosár. Bután nézhetek, sógorom arcán látom tükröződni a saját gondolataimat: Hát ez meg mi vó't, ez nóóórmáliss?!
Tény,hogy a fenekező cájg bármilyen bot-orsó kombóra szerelve lehetővé teszi a horgászást, szerencsés esetben néha fogást is ad, hiába, az intenzív tavak már csak ilyen cédák, "könnyen" lefekszenek bárkinek. De most tényleg, mi szükség erre egy kis tavon? Ha persze az a cél, hogy a szemközti parti fűzfa tetejére felröptetett szerelékkel szórakoztassuk egymást, vagy a tó körüli földúton nagyokat puffanva riogassuk a vadat, a túrázókat, és a többi szakit, akkor ok : )
Jártam olyan horgászversenyen, ahol az intenzív telepítés ellenére a gyönyörű környezetbe álmodott nagy fogást sehogy sem sikerült elérni (azon a soron mindenki betlizett), és amikor hajnalban vízközt fogtam néhány kárászt, hogy már csak ne legyünk tök utolsók, többen azt mondták, nincs is úszós szerelésük, ők ahhoz nem értenek. Borzalom! Értem én, hogy a hajszálelőkén felkínált nagy csali nagy halat hozhat, de ahhoz éjjel nappal kint kell ülni egy darabig, jól mondom? Igaz, a pálinkájuk remek volt, szóval Zalában is tudnak azért valamit...

Elárulok hát egy "óriási" titkot: van a fenekezésen kívül is élet! Egyszerű, olcsó, hatásos megoldások, ha valaki nem szeret unatkozni a dugig tömött halastó partján.

Első lecke: a spiccbot. Kell hozzá néhány hűtött sör..., vagyis közel kell letelepedni a büféhez...ööö, nem, nna, hogy is volt? Igen, megvan: kell hozzá egy azaz egy darab 5-6 méteres gerinces spiccbot, begumizva. (egy ilyen bot ára 3-4e ft, ahol veszi az ember, fillérekért be is gumizzák, kérjük bátran!) 1-2 grammos úszó, pici ólmok, kb. 14-es horog. Kimérem a mélységet, etetek, és elkezdem a talajszinttől megkeresni a halat. Jövök feljebb, aztán csalit váltok, újra kezdem, míg meg nem jön a hal az etetésre, míg el nem találom a mélységet, az aznapi csali ízlésüket. Érkeznek a kicsik, a keszegnép, a kispontyok, aztán beköszönnek az 1-2-3 kilósak. Az egész nap akció, szerelés, néha kifut a gumi hosszú métereket, olyankor imádkozunk, hogy vissza ne faroljon a bokor alá, vidáman, izgalmasan telik így az idő. Ahogy a szakirodalom mondja, rendszeresen frissítsük az etetést! Néha megtép, lehet olyankor erősebb főzsinórra váltani, vagy orsós bottal folytatni. Ha valaki nem szeret cipekedni, egy vödörrel, egy bottal megúszható a nap. Ma már remek vékony zsinórok vannak, én pl. 6-os nanofillal nyomom, remekül működik. A nagy melegben a partszélen cuppogó halra sikeresen lehet úsztatni vele kenyérkockát is, egy kisebb tavat simán érdemes körbejárni így. A merítőt ne feledjem, mindig vigyük magunkkal, ne kelljen futtattni a többieket, és a horogszabadító is az alapfelszerelés része kell legyen!
Amit már nem érünk el, vagy ahol több méteres vizet is találunk (ha a hal is szeret ott), oda már kevés lehet a spitz, bátran vegyük elő a match-botot!
Második lecke: a match-boton egy kis, olcsó orsó is megteszi, hiszen ha nincs akadó, akkor úgyis engedni kell a halat, hadd fárassza a rugalmas bot, és a saját rohamai! Szúnyog, pinki, csonti, paszta, csemege-, és nagyobb szemű kukorica, girnyó, kenyér, egyszerű csalik is szuperül működhetnek. Nincs sok szebb látvány a jól beállított fékkel karikába hajolva fárasztó match-botnál! Ami még ennél is szebb, azt a neten találja az egyszerű halandó...
Ha valaki nem szereti az úszót nézegetni, mert fárad a szeme, vagy mert a szükségesnél eggyel több pohárral öntött fel a sportszerűség oltárára, próbálja bátran a feedert! Angol videókon láttam, hogy nem fektetett bottal játsszák, hanem mint egy rablós botot 45 fokban felállítva, kezüket a nyélen pihentetve várják a hal ütését, hogy időben beemelhessenek.
Harmadik tanács: ne sajnáljuk a fáradságot, hogy a horogelőke optimális hosszát megkeressük, kezdjünk kicsi horoggal (én mondjuk a 14-es szoktam erőltetni, utálom, ha nem történik semmi, és az sem izgat, hogy néha lemaradok egy-egy halról), rövid előkével, aztán egyre hosszabbakkal operáljunk, ha szükséges. A kis horognál tapasztalataim szerint jó az, ha nem rejtjük el a horog hegyét-szakállát, a nagy ponty-szájba így biztosan akad. Negyed óránként nyugodtan ki lehet szedni, variálni a kosár-horog távolságot, újra csalizni, míg ki nem derül, mi a hely saját fogós szerelék mérete. Itt már lehet használni hajszálelőkét, ha valaki erre gerjed, feeder gumit behúzni a távtartóba, aki szeret szerelni, és kétmillió féle etető kosárból lehet választani, akár a legújabb bendzsóig. Egy tipp: a csonti-kosárba behelyezett epres pezsgőtabletta egyszerű sikert hozhat, és egy olcsóbb fajta 6%-os cukortartalmú morzsolt kukorica konzerv simán elég lehet a fogáshoz. Érdemes megnézni, ebből mit árulnak a büfében (a büfés tuti azzal pecál, szépen hozzászoktatva a halait a kínálathoz), az jó lesz nekünk is. Érdemes jóba lenni vele, tárháza ő a hasznos helyi infóknak, beteg elméleteknek, és persze ő adja a hideg sört!

Utolsó okoskodás mára: DS ponytra. Igen, drop-shot. Nem, nem bolondultam, meg, vagy ha igen, az nem mostanában volt, és köszönöm, édesanyám is jól van. Érdemes szétnézni a neten, lehet fogni pontyot gumival is. Miért ne lehetne drop-shot szereléken felkínált csontival, kukoricával?! Telepített tavakról beszélek, mert eddig még csak ott használtam, és működik. Leültem a part szélére, lógattam a lábam a vízbe, és magamtól 5-15 méterekre dobtam az UL DS pecámmal. 5-15 gr-os, 2 méteres bot, 25-ös carbonfluor zsinór, olcsó multi orsón. A horogra hol csontit fűztem csokorban, hol csemege kukoricát akasztottam, és kézben tartott bottal, feszes zsinóron vártam a kapást... és jött! Érdekes érzés a rablók után a sok apró ráütéssel köszönő kárászt (mintha csak sügér volna), és a ponty óvatosabb, de erőteljes kóstolgatását érezni a boton. Egy halorzó ismerős jó tanácsát megfogadva a botot az orsó fölött fogva hatványozottan intenzív a kapcsolat, bátran ajánlom tehát ezt a módszert a kísérletező kedvűeknek! Hozzáteszem, ez a legegyszerűbb peca, szerelék, amit csak ki lehet találni, hacsak valaki azt nem állítja, hogy ő rendszeresen fog halat kaviccsal dobálva, ő előtte persze már egy szavam sem lehetne : )

Használjátok egészséggel, ennyi volt a mese mára!

Hóbuckákat épít a szél, majd letépi a kapucnimat. Botorkálok a keréknyomokat ellepő dunyhában, olyan fehér minden, hogy néha éppen csak orra nem bukom. Életnek alig van nyoma, igaz, nem is látok a szemembe vágódó pelyhektől. Néha hallom a bokrokból a feketerigók civódását, és a libák gágognak a ködben, amint a leszállópályát jelölik maguknak. Nekem sem ártana egy iránytű, mielőtt belesétálok a tóba, ha egyáltalán eltalálok odáig, szerencsére a kutyám ott szaladgál körülöttem, majd kiment, ha bajba kerülnék.  Töröm tehát a havat, és egyszer csak, TADAM!! megpillantom a nyílt vizet, lehet horgászni! Ez az, már alig várom, hogy kijöhessek, biztosan nem vagyok egyedül a kívánságommal. A parti sávba ugyan összetolta a szél a havas kását, de előtte ott hullámzik a tó! Karácsony óta várja a csukázó műlegyes botom, hogy bevessem, eddig még nem próbált módon remélve a csíkos bandita megfogását. A természet mintha ellenem esküdött volna, már épp befagyott minden, titokban már próbálgattam a jégpáncél teherbírását, és már csak a hivatalos főbólintásra várva, hogy rá lehessen menni, erre tessék! olvadni kezdett minden. Azért mégiscsak tél van, a teremburáját, tessék fagyni rendesen!, vagy olvadni, nekem mindegy, de könyörgöm, döntsük már el végre!