Totum

De rég volt a nyár! Már a bőröm is alig emlékszik az izzó napsütésre, a hűsítő fürdőkre, az elnyert halakra. Hol vannak a vidám esték, a társaságban megsütött fogás, a remek fárasztások? Hopp, egy még beugrik! Tudod, amikor minden sikerült, és semmi sem, fogtunk is, és nem is, és olyan jól szórakoztunk, hogy semmiért el nem cserélnénk?! No, azt fogom elmesélni. Az egész Fekete Istvánnal indult. Azt nem mondom, hogy minden az ő hibája, de a történtek alakulásában erősen benne van a keze. Az ő természetjáró írásai indítottak el ezen a rögös úton, aminek a vége egy 3 napos tábor lett a Velencei-tó egyik szigetén. Évek óta tervezgettük, és olyan igazi Matulásra sikerült. Izgatottan csörren a lánc, ahogyan eloldom a csónakot, már csak arra kell vigyázni, hogy ki ne boruljon belőle a töméntelen horgászeszköz. Péter, és István barátaim éppen csak elhelyezkednek a nekik jutó maradék tenyérnyi helyen, én pedig a forró fém orron térdelve tolom ki magunkat a cölöpök közül. Peti addig vacakol, míg a szűk helyen nekikoppanunk a másik oldalon kikötött rocsónak, nem baj, nem az én motorom... Aztán végre egyenesbe bénázzuk magunkat, és nagy lendületet veszünk a nyílt víz felé. Úgy értem: vennénk. Merthogy olyan alacsony a víz, és akkora mennyiségben nő benne a hínár, hogy többször meg kell állnunk leszedni a maradékokat a propellerről, mígnem kiverekedjük magunkat a langyos zöldséglevesre hasonlító kikötőből. Csendesen totyogunk, innentől vigyázni kell az akkura, aztán meg nem sietünk, miénk a nyár! De milyen nyár! Úgy tűz a nap, hogy már odafelé megsülnek a tojások. Mindenféle, amire csak gondolsz. Szívem szerint dobálnék már most, de a kacatoktól levegőt venni sem nagyon merünk. Így aztán marad a türelmes ücsörgés, míg oda nem érünk a megálmodott helyre, ami nagy szerencsénkre üres. Az persze egy más tészta, hogy ki az a bolond, aki ilyen hőségben kiülne? Úgy értem, rajtunk kívül... Péter becsusszantja a csónak elejét a kikötésre használt nádsziget sarka mögé, én pedig kipattanok, és a hosszú láncon félig partra húzom a bálnát. A kirakodás tovább tart, mint egy óriás konténerhajóé, igaz, nekik ott a daru segítségnek. Valahogy mégis végzünk, csendesen álldogálunk a gigászi halom felszerelés előtt, az arcokról szinte lerí a kérdés: mi ez a sok … izé? Azt csak remélem, hogy nem ők nem olvasnak az én gondolataimban, mert én meg azt gondolom, ekkora marhákat, mint mi... : ) Istvánunk marad szortírozni, Péterrel elmegyünk egy újabb körre. Kifelé menet meg is egyezünk abban, hogy feltesszük az akkut töltőre, és erre a nagy ijedtségre való tekintettel meg is ebédelünk, jóllehet ez nem szerepelt az előzetes programkiírásban. Úgyhogy a kikötő mély, hűvösebb vizű strandján egy nagyot csobbantunk, és utána kikértük egy igazi tál horgász ételt... nem, nem halat, sült kolbászt, hosszúlépést! Nem is nagyon volt kedvünk útnak indulni, de hát nagy úr a muszáj! Újra teleraktuk a csónakot, én pedig egy felülős kajakon követtem a mestert. Sajnos, mire a szigethez értünk, István már szinte teljesen kipakolt, amit pedig még ma is sajnálok, hiszen úgy, de úúúgy segítettünk volna. Szortírozva várnak a felszerelések, elhelyezve a kempingágyak, asztal, szék, hűtő, mifene, minden ahol kell. Még egy olyan órát pakolászunk, de még így is alig múlt el dél, mire végzünk. - No, most mi legyen? - Rám hiába néztek, hát nem horgászni jöttünk? - Jó, de ilyen melegben? Ok, akkor István marad a parton, úgysem tud úszni, mi pedig elmegyünk a nád szélére. Persze, pergetni. Alig értünk a nád takarásába, Péter máris kiadja az ukázt: ugorgyunk! Dejszen olyan forróság van, hogy a hajam leég, naná, hogy jót fog tenni egy kis fürdő. Hszuuuóófúú, hallom, ahogy sistereg a víz a bőrömön, csukott szemmel lebegünk, igazán nem lehet rossz halnak lenni! Aztán erőt veszünk a velünk született lustaságon, és nekiállunk egy kicsit" dolgozni" is. 1-7 gr-os a pálcám, éppen csak süllyedő wobblerek a nyerők, ezt már tudom a korábbi napsütéses próbálkozásokból. Mert mikor megy ki a lusta horgász általában? 11 és 15 között, amikorra azt ajánlják, hogy maradjunk árnyékban... Ezt azonban a halak is tudják, és a nádas éppen csak fél méternyi árnyékot adó picit kevésbé forró vizében pihegnek. Már ami a fehérhalat illeti! A balinok, folyamatosan csapkodnak, nem is teli sok időbe mire megakasztom az első... nádcsomót. Nem ollan eccerű az a halfogás dolog. De aztán sikerül ráérezni a rablások ritmusára, és valami véletlen folytán épp beledobok egy tolóhullámba, amit a vízig görbülő bot egyből jelez is, ha magamtól nem jöttem volna rá. Csodálatos a harc ezzel a vékonka bottal, alig kezdünk, és máris ad egy 2,5 kg-os balint a tó! - Peti, mi legyen ezzel? Szákot persze nem hoztuk magunkkal, visszamenni még nem kéne, megtartani pedig túl meleg van. - Engedd vissza, úgyis csupa szálka! Okosok, ugye? Így aztán útjára engedjük az első halat, igaz az illem is így kívánja, meg aztán, az első napra még van ételünk, bőven. Visszafelé akadt még egy kisebb, valamint kardozni is sikerült a botokkal, ki érti, miért próbál valaki 3,5 méteres pálcával csónakból pergetni? No mindegy. Még egy kötelező fürdés (ha már bérletünk van), és már vissza is érünk az alaptáborba. - Jól elvoltatok! - Bocs, István, eltévedtünk... persze. No, akkor mérjünk! Olyan 1,2-1,5-es a víz, vastag az iszap. - István, meddig tudsz dobni? Akkor oda etetünk. Ő már bekeverte az etetőanyagát, aztán a pár dobással kijelölt helyre kajakkal bevittem, beszórtam azt. - Mutasd, mivel horgászol? Egy feeder, és egy picker bot van bekészítve, és egy olyan előke, amit csak rémálmaiban tennék fel. Mert annyira értek hozzá, ez majd még később kiderül. - Mi ez az előke? - Tudod, ez úgy van - magyarázza -, hogy a felső horog egy műanyag pöcökkel van rögzítve, aztán a csonti-kukorica-sztirofóm golyó pedig szépen lebeg rajta, bla-bla-bla. - Jó, oké, csinál csak, ahogy akarod. Majd ÉN megmutatom! Minek az a két horog? Csak a gond van vele, ahogy én csinálom, az egyszerűbb, jobb, messzebb... De addig is fogok néhány csalihalat, és bedobom úszóval csukára, a másik, távdobó bojlisnak mondott cájgot pedig behajítom, amilyen messze csak lehet, és megszóróm kukoricával, ha jönne rá ponty, amur! - Peti? - Én feederezek tudod, a távdobókat hoztam. Elég szedett-vedett a kép, csak Péter botjai egyformák, ő katonás rendben lerakva várja a kapást. Az én egyik botom ugyan új, szép, de a másik... 30 éves karbon teleszkópos, még az első, amit vásároltam, semmi pénzért le nem cserélném! István is le tudja úgy tenni, hogy mikor mindkettőt piszkálják, nem győz ugrálni egyik bot végétől a másikig, így cinkeljük, ezzel elvagyunk egy darabig. Csoda, eddig nem zavart senki a telefonon, most hogy elkészültünk, épp leülnénk, rögtön csörög valaki. - Szevasz, Miki, mi újság? - Jöttem megnézni, ahogy pecáztok. - De hát, bent vagyunk a tó közepén... - Be tudsz vinni? - ;łŁ$í*>;>$ß**!! Persze. Végül is, három napra szántuk az akkut, mi az a pár fölösleges út! De Miki jó srác, megérdemli, hogy megegyék a szúnyogok. Leülünk mind a négyen, lassan ránk esteledik, még zsibong a strand, de már csendesül a környék. Igaz, megjöttek a szúnyogok is. Ez nem gond, hoztunk olyan riasztó spirált. Peti, melyik zacskóban van, hová tetted? Keressük. Még keressük. Aztán már nem, mert eszembe jut, hogy egy zacskó ottmaradt a teraszon. No comment. Amíg mi mérgelődünk, István elkezdi akasztgatni a kárászokat, kispontyokat. Néha egyszerre rezeg a két bot, pedig teljesen máshová vannak bedobva, és a távolság is nagyon más. Vicces nézni, ahogy pattog István a két bot között, mivel V alakban rakja le őket, de úgy, hogy a spiccek vannak egymáshoz közel, hogy látni lehessen minden kapást. Épp a kisebbik bottal teker ki egy kárászt, amikor óriásit beleng a hosszabb feeder eleje. Miki odaugrik, és azzal a lendülettel egy óriási besom a halnak... a kitekert fékkel... gordiuszi bolyhos damil-csomag a jutalom. - Óóó, ne haragudj, jaaj, most mi lesz? - Miki, nyugi, mindjárt kibogozzuk. Szerencsére Istvánunk olyan nyugodt, kedves ember, hogy egy rossz szava nincs, én már biztosan kinyírtam volna. Egy darabot sikerül megmenteni, de aztán menthetetlenül elakadunk. - Most mi legyen? - Elvágjuk, összekötöm, aztán kidobjuk a maradék csomót. Így is lett. Szerintem vagy 20-30 métert rövidítettünk, István kedvesen mosolyog, Miki sápítozik : ) Teljesen sötétben dolgozom, még szerencse, hogy jók voltak a tanáraim, csukott szemmel is megy a damil toldás. - Nno, húzhatod! Erre kiteker egy majd 4 kilós pontyot. Úgy, hogy egy pocsék bevágás után fél órát szereltünk. Köszi! Péter csak mosolyog. Legalábbis gondolom, mert látom, ahogy a sötétben a válla rázkódik a rötyögéstől. Elhelyezkedünk a csillagok alatt, és megindul a halk dörmögés, életről, asszonyokról, sosem fogott halakról, néha újra dobunk, István kihúz pár dévért, csendesen telik az éjszaka. És kényelmetlenül. Kemény dolog ez a nádas romantika! Ha bebújok a hálózsákba az a baj, ha kitakarom magam, megesznek a szúnyogok, amikor azok elülnek, hűvösödik, a derékalj rögös, mondjam még? De jól szórakozunk, csak aludni nem sikerül sokat, pedig nem a halak zavarnak. De legalább a Göncölök a helyes útról ragyognak, mint gyermekkoromban. - Peti, hogy aludtál? - Ne is kérdezd, úgy fáj a hátam, lábam! - Volt valami? - Semmi. Ok, jobbról hát rendben vagyunk. - A hűtőben a jég hogyan áll? - Kiolvadt, úgy nézem, együk meg a kolbászt, sonkát! Ilyen jól reggeli régen esett! Kovászos uborkával, hagymával, a tegnapi, de még friss kenyérrel betermeltük a füstölt árut, egy kis pálinkával lekísérve, és máris szebben ragyog a hajnal. Miki csak estére jött, de úgyis ki kell mennem, Ali cimborám jelezte, hogy pergetne, én pedig megígértem, hogy elkísérem. A bérelt csónaknál találkoztunk, persze egyből kínált: - Igyá! Csak ő perget, én most a gájd vagyok. Végigjárjuk Dinnyéstől a nádasok szélét, szépen alakul a teríték: balról egy csuka, jobbról egy balin. Dél felé már szénné égve nézegetjük egymást, áll az algától zöld tó. Az egyik sarokban nyomok a felszínen, talán balinok csíkozták össze a vizet? Ali megdobja a nád szélét, és máris karika a bot, alig győzök kitolatni a csónakkal. - Mekkora balin??! Ali fáraszt, és ekkor a felszínen megmutatja magát... egy ... méteres amur. Az álla alatt akad, ráfordult a műcsalira megnézni, mi csobbant mellette! Merítőnk nincs, és egyébként is CésR, megszolgálta. - Kössünk egy hurkot a kikötő kötélből, és azzal meglasszózzuk a farkát, és úgy nem tud elmenni, le tudjuk fényképezni. Párat lövünk, aztán amint magához tér, azzal a lendülettel tépi ki magát a fogságból. Értetlen arcok. Ez elment! Még szerencse, hogy magunktól is elengedtük volna. No, Ali haza, én újra beevezek. - Volt valami? - István fogott dévéreket. - Ok, van egy ötletem, ti maradtok? Mert én bemegyek aludni, ilyesmi... Úgyhogy bepakoltunk mindent újra, és még világosban kimenekültünk a partra, hogy kényeztethessük elgyötört testünk. Az eredmény? Feeder vs egyéb = sok:kevés. Ennyit a nagy tudásról! Ja, és hazafelé lemerült az akksi, és eltört az egyik villa, úgyhogy kenu stílusban kellett kievezni : ) Az élmény azonban megfizethetetlen, minden másra ott a mesterkard…

A jelenlegi kezelőnek vagy mennie kell, vagy a következők mentén dolgozzon:

1., A a csapónak is kellene adni méretkorlátot, mondjuk 30 centit, az összes többi ragadozónak felemelni minimum 10 centivel (a süllőnek hússzal!!) a korlátját, és be kellene vezetni egy felső mérethatárt is.
2., Harcsát (szabályosan fogva) bármennyit el lehessen vinni, ki kell alakítani a hivatalos átvétel módját.
3., 2 évig (a harcsán kívül) ne lehessen halat elvinni a tóból.
4., Ezért az éves engedély addig mondjuk 10.000,- Ft legyen.
5., A használaton kívüli kikötőket (ahol ez fizikailag lehetséges) rácsokkal le kell választani a tótól, és bérbe adni, hogy fizetős horgászhelyeket alakíthassanak ki vállalkozók, ahonnan halat tud vinni, aki akar.
6., Csak jelölt nemes halak lehessenek az ilyen leválasztott tavakban.
7., Az orvhorgászat kellékeinek birtoklása azonnali engedély elvételt, büntető feljelentést jelent. Ki kell jelölni a tó határait, ahol megállíthatják a ellenőrizni kívánt személyeket. A halradar is tilos, egész évben.
8., Nincs éjszakai horgászati tilalom.
9., Bojlis helyek kerüljenek kialakításra, ahol a behordás szabad.
10., Szemetelni, szemetes helyen horgászni tilos, a harmadik felszólításra elveszik az engedélyt. Szemeteszsákokat rakjon ki, és gyűjtse be azokat a kezelő!
11., A halat a hazavitel előtt le kell ütni. Élő hal szállítása tilos!

12., Intenzív ellenőrzés a rendőrséggel karöltve, akár önkéntesek bevonásával.

Mi jut még eszedbe?

Szóltam, hogy időben gyertek. Mit mondtam? Hatkor nyit a tó, kilenctől már meleg van, elül a hal. Még egy kocka vízen sem robotok az ott lakók, nem a vendégek kénye-kedvére esznek. Én mondtam. Mire megjött a csapat, volt évfolyamtársak, barátok, gyerekek, már lezajlott a reggeli. Mivel a helyszínt valahogy, véletlenül megint én választottam, és persze én is ismertem legjobban, időben odaértem, és mire az első fecskék megérkeztek, már túl voltam a reggeli műszakon, megfogva a magam jó néhány halát. Nem baj, már korántsem izgatom fel magam úgy, mint egykor azon, hogy más alig fog, egyedül a gyerekeket sajnálom, nekik még kell az élmény, ahogyan kifárasztják, méricskélik, majd útjára engedik a halat. Igaz, azért szégyenben nem maradtunk, így is akadt pár, csak a kisebbek. De akkor is, imádom ezeket a közös pecákat! Nem az a csöndes, szemlélődős, hanem a zajongó, szaladgálós, közösen főzős, gyerek ihintgetős, baráti cinkelős, vízbeesős, igaz, Peti? : ) A kukorica szórásokra olykor beáll egy-egy kisebb csapat, olyankor Dani megpróbálja a szájukba bűvölni a csalit, néha sikerrel, és akkor az egész csapat a háta mögött állva bíztatja, gyönyörűen fáraszt már a kiccsávó : ) Nem véletlen, hogy állandóan jönnének, eddig sikeresek voltak a közös kirándulásaink. Bálint öcsikémnek, ma nem megy, és Szabi is inkább ökörködne, de hát ilyen a sóbiznisz, egyszer fenn… Nagy szerencse, hogy Kéki barátai Fehérváriak, kiugrottak megnézni a dzsemborit, és ha már… akkor kihoztak egy kisebb hadseregre való gulyást, hatalmas friss parasztkenyérrel. Aki nem hiszi, járjon utána, a nap fénypontja volt!! Valahogy el is ment a kedvünk a további izgalmaktól, csak Dani, és Benji vallatják tovább türelmesen a vizet, mi „öregek” már inkább a hátunkon fekve számláljuk a bárányfelhőket, aztán már azt is csak a szemhéjon belülről. Nyüzsgésre pillantok fel, Dani addig erőlködött, mígnem megint akasztott egy, a finom szereléshez mérten jobb halat, egy pillanat alatt összeszalad a nép, még a másik tóhoz telepedett Janó kománk is meglátogatta a csapatot, hátha halat látna még a végén : ) Eddig csak az aprajával találkozott, pedig abban vannak nagyok is. (Mondjuk, nem a nyári kánikulában, délben horgászva.) Szóval, Dani fáraszt, erőlteti, jól hajlik a bot, éééés…. elveszti a halat. De azért mi jól szórakoztunk : ) Nagyon nem is szívja mellre a cinkelést, megszokták már, hogy ez az élményhez jár, visszakapjuk mi még ezt, abban biztos vagyok, kamatostól.

Ezt megint magamnak köszönhetem. Hogy nem bírom befogni a lepcses számat. Ugyanakkor érthető, mindenkiben megvan a vágy az elismerésre, hogy az eredményeit szétkürtölje, ha mégoly csekély körben is. Nyűgös kettősség ez, hiszen ha beszámolót adok közre a történtekről, akkor könnyen kiderülhetnek az eltitkolni akart részletek is. Ha körbekürtöli a huje horgász a világot a nagy fogással, aligha ússza meg, hogy ki ne derüljön, hol is történt a csoda, és ez az események lavináját indítja el.Az én esetemben a jókora csuka-fogások kikiabálása vezetett oda, hogy minden barátom, barátom barátai, és rokonok, ismerősök hosszú sora jött el, kipróbálni magu(n)kat csuka fronton. Így aztán a csend, nyugalom odalett, helyette vidám kirándulás jelleget öltött a peca, igazi gyerekhorgász-beoltással, rötyögős kalandokkal.Ez a nap még akkor indult, mikor az első remek fogásokról hírt adtam, azóta jönne a banda, sőt!, a végén több közös őrületet is szerveztünk. Pici a tó, az egyik módja annak, hogy jól érezzük magunkat az, ha senki nincs ott rajtunk kívül, magányosan élvezzük a völgyet, a tiszta csendet, a fogást. A másik módja, ha rászabadulunk cimborák, és harsogva nevetünk azon, mikor egyesek pl. belecsúsznak a vízbe, vagy megfogják egymást, és az egyéb bénázásokon. Kaposvári „tanuló” éveim jóbarátai, és gyerekeik engedtek az erőszaknak ez alkalommal, kilencen szálltuk meg a gaja-völgyi kis tavat, ha jól emlékszem, más nem is jött aznap. Én ugyan – szokás szerint - osztottam az észt, de a jótanács ellenére (vagyis, hogy csalihallal próbálkozzanak), a többség pergetve próbált szerencsét. Igyekeztem olyan helyre ültetni mindenkit, ahol a tapasztalataim szerint a HAL jön-jöhet, ennek ellenére a partszélen pergetve akadt az első két kilós jószág, majd az általam soha nem favorizált sarokban akasztottam egy olyan ötös-formát. Mivel számomra itt a társaság volt a lényeg, sűrűn előfordult, hogy a bevetett készségekkel átellenes oldalon kvaterkáztam, kínálgatva egymást hazaival, amikor is egyszerre elindult az amúgy majd két méterre engedett jelző, és csak úgy visított az orsó. Olyan száz gátat (egyéb botok) vágtam le, hogy bármelyik világversenyen megirigyelték volna! Gumicsizmában. A tüdőm majd kiköpve érek oda, beemelek, próbálom megállítani a… aaa, nézd már, milyen érdekes, szemközt Atti is fáraszt…, és ekkor a felszínre pattan az ő twisztere, beakadva az én cájgomba. Hadd ne mondjam, mindenki gurult a nevetéstől, azóta is a sprintemet emlegetik. A nyavalyások : ) Közben azért „potyognak” a halak, a végére olyan tíz csukát fogtunk kilencen, mindenkinek jutott élmény, ha hal nem is. Kékit addig csesztettem, míg meggyőződése (és lustasága) ellenére szerelt egy úszóst is, amivel végig tapogatva az előtte lévő területet megfogta élete rekordját, egy 9,5 kg-os gyönyörűséget. Pedig igazán mindent megtettünk, hogy elronthassa, biztosan nem sokat segít, ha nyolcan tízféle tanácsot adunk a bevágás időzítésére : ) Élvezet volt nézni magát a kapást, pedig akkor még nem tudtuk mekkora, és az azt követő csata, a hatalmas burványok egy életre megfertőzték az ifjakat (ha még addig nem lettek volna), azóta is azt hallgatom:

Rengeteg az anomália, biztosan nem csak én látom így. Bár a horgász lételeme a panaszkodás, a megfelelő mennyiségű hal fogásának kötelező hiányolása, azért ez több annál, mint amit simán szőnyeg alá kellene söpörni. Nincs elég hal, irgalmatlan erőfeszítéseket kell tenni, ha valaki rendesen akar fogni, elveszi az ember kedvét a sok sikertelenség. Mik ennek az okai? Hogyan lehetne változtatni rajtuk?
Nézzük, mik a vizsgálandó elemek: víz mennyiség, vízminőség, iszap, beton partszél, természetes táplálék, természetes szaporulat, telepítés, tájidegen fajok, halászat, húshorgászat, rabsicok, hatósági szabályozás, hatósági ellenőrzés, turizmus, civil részvétel... kihagytam valamit?

A víz mennyisége nehezen változtatható, hiszen a tó tudottan kis vízgyűjtő területről töltődik, a Zámolyi-, és Pátkai-tározóval, a zsilipekkel a lehetőségekhez képest jól szabályozzák. A vízminőség szubjektív megítélésem szerint remek, amióta járom a tavat, fürdök benne, laikusként megfelelőnek tartom, ebben nyilván sokat segít a szántóföldi gazdálkodás valamelyest elfordulása a műtrágyáktól, kemikáliáktól, és a tó körüli csatornázás elkészülte. Az iszapot ugyan a 70-es években kitermelték, de egy új komoly kotrásra ismét szükség lehet. Ez természetesen előzetes vizsgálatokat feltételezne, és a környezeti hatások felmérését, az élőhelyre gyakorolt hatásának tanulmányozását. Mivel ez egyben a turisztikára is nagy hatással lehet, és költségei is óriásiak, egészen bizonyosan szükség lenne (lett volna) egy Velencei-tó önálló régió kialakítására, hogy a források elérhetőek legyenek, erről azonban alighanem már lecsúsztunk. A beton partszegély ezzel összefüggésben lenne változtatható, a költségei nyilván iszonyatosak, számomra elképzelhetetlen, hogy ebben változás történjen. A jelenlegi beton védművek állapota leromlott, mintha nem volna gazdájuk, az idő előrehaladtával a természet visszafoglalja azt, ami az övé. (Ami picit jó hír ebben, hogy bármekkora kárt is okozunk, annak hullámai hosszú idő távlatában elcsitulhatnak.) A kikötők, mólók jó hasznosítása lehetne egy kitörési pont, ez egy komplex kérdésként kezelt tó hasznosítást feltételez, hiszen mindez csak akkor lehetséges, ha egyszerre történik meg a halállomány, az épített környezet, a turizmus fejlesztése. Nem egyszerű az ügy, és a jelen gazdasági állapotokat tapasztalva valószínűleg csupán nagyon apró lépéseket lehetne tenni benne. De valamerre határozottan el kéne indulni, a hosszútávú irány helyes kijelölése (és aztán az ahhoz való ragaszkodás) már önmagában is felpezsdíthetné a minden értelem álló vizet. Üresek a horgászkikötők, amiket pedig okos szerződésekkel privát kézre adva talán újra életet lehetne ide vonzani. Alig hiszem például, hogy a kishajózást nem lehetne itt megsokszorozni! Igaz, az agárdi VVSI néhány milliárdos beruházása sokat fog jelenteni, bár fogalmam sincs róla, hogy ez az irdatlan összeg, az ezt megelőző tartozások felhalmozásával együtt nem egy feneketlen zsákban fog-e ismét kikötni? Az biztos, ha megvalósul amit oda megálmodtak, az jó értelemben "megfertőzheti" a környéket. Igaz, koncentrálja is az előbb említett kishajós életet, az is lehet, hogy teljesen elszipkázza máshonnan a lehetőségeket. De még az üres kikötőkkel is lehetne mit tenni, például le lehetne keríteni a fő medertől, és ivadékot lehetne benne nevelni, vagy kis, lekerített fizetős "horgásztavakat" kialakítani ott. Az ivadék helyszíni előnevelése egyébként is hasznos találmány, nem véletlen, hogy a Tisza-tavon már így próbálják az utánpótlást olcsón előállítani. A telepítésekről a neten nem található sok minden, a Mohosz oldalán 2009-es adatok az utolsók. No comment... Jó volna, ha civil szervezetek képviselői ott lennének az előre bejelentett alkalmakkor, hogy a tóba tett mennyiség, minőség ellenőrizhető legyen! Azt is milyen szép volna, ha nem úgy "szórnák" be a kevéske halat, hogy azt egy hét alatt kifogják a húsra éhes, amúgy jogosan, horgászélményt követelő szakik. Vajon ha adnánk esélyt ezeknek a jószágoknak belakni az élőhelyüket, fejlődni, nőni, szaporodni, azzal mennyiben változhatna az állomány? Képesek egyáltalán ezek a hibridek utódokat adni? Vagy a rosszul értelmezett költséghatékonyság jegyében olcsón, gyorsan növő, de steril tenyészetekből oldja meg a kezelő a nyűgös házi feladatot? Nincs adat, és ez dühítő, minél jobban belemennék a részletekbe, annál inkább belelovallom magam abba az igen rossz érzésbe, hogy át vagyunk verve, és a befizetések az apparátus eltartására mennek, nem a tagság örömére fordíttatnak.
Mit eszik a ponty e szép tavunkban? Hiába tapogatom úszás közben a meder alján az iszapot, kagylót (hát még telepet) véletlenül sem találok. Olvasva Varga András 2006-os tanulmányát, abból az derül ki, hogy a kagylók mennyisége DNY-ÉK irányban csökken, ami oka a befolyók hatása a faunára. Ezzel biztosan lehetne mit kezdeni, milyen szép lenne kagylótól sebes, kemény szájú, harcos nyurgákat fogni! Apropó, nyurga pontyot kérem telepíteni a tóba! A tavaszon amit pl. Dinnyésnél betettek, és aztán szinte azonnal horogra is akadtak, azok között igen sok volt a láthatóan beteg, testalkatánál fogva amúgy is csekély sportértéket képviselő példány. Vajon ezeket azért vette a kezelő, mert azt gondolja, jó lesz "ezeknek", darab-darab?! Milyen jól el tudnám képzelni azt az ideális állapotot, amikor a tavi halászat kifogja a busákat, a felesleges, az állományt pusztító harcsákból amit lehet, és egy tó közeli feldolgozóban netán felfüstölnék, konfekcióznák a horgászok által bevitt példányokat is! A vendéglátóknál megszigorított ellenőrzések folytán a rabsicoktól beszállított hal mennyisége csökkenne, hiszen az eredetét így nem lehetne bizonyítani (így azt keményen büntetnék), azonban a közösségi feldolgozóból ellenőrzött körülmények között jutna jó minőségű hal minden asztalra... Ébresszen fel valaki! Mikor találkozott horgásztárs komoly ellenőrzéssel? Akikről sejteni lehet, hogy a húsért horgásznak, fenékhorgoznak, hálóznak, villanyoznak azokat megfogják valaha is? Igaz, ezzel lassan már nem kell törődni, mert ők is panaszkodnak, hogy már-már nem éri meg az energiát, inkább mennek külföldre. (Hozzáteszem, olasz horgászbarátaim egyre hangosabban emelik fel hangjukat a kelet-európai - magyar - húshorgászok civilizálatlan fosztogatásai miatt, nekem meg ég a bőr a képemről helyettük is.) Lehetetlen kérés, hogy a hatóság végezze a munkáját rendesen? Lehetséges az, hogy egyrészt erre sem jut elég pénz, másrészt tudják, hogy az átlagos horgász úgysem fog (így aztán nincs mit ellenőrizni), harmadrészt félnek-szégyellenek vízre szállni, annyi a panasz?
Micsoda gyöngyszem lehetne ez a tó az ország közepén, ahová örömmel jönnének hazai, és külföldi horgászturisták, és míg ők a hobbijuknak élnek, a család a strandon pihenne (költene)?! Milyen Európa hírű horgászversenyeket lehetne itt rendezni, megfertőzve a jövő nemzedékéből minél többeket?! Milyen fejlődő horgászközpont lehetne, ahol új-, és új horgászmódszerek elterjedésével, kitalálásával, horgásztúrák szervezésével lehetne hírünket vinni a nagyvilágba? Simon képviselőnk szerint a tónak komoly marketingre van szüksége, ami teljesen igaz. Ám szabad hirdetni olyasmit, amiről előre tudjuk, hogy csalódást fog okozni? Pár hatásos változtatással ismét megtelne a part, de így, csak a lassú pusztulás marad. Az, hogy az állami-, területi jegyekhez nem lehet időben hozzájutni, hogy az őszről a szemét még mindig kint van a parton, csupán hab a tortán.
A tó pedig, mintha tudná, hogy utolsó leheletével védelmeznie kell lakóit befagyott, de épp csak annyira, hogy a mérgelődő horgásznak esélye se legyen rámenni a jégre, és átadnia magát az optimizmusnak : )
Ez volna a boldog új jövő?

Várlak. Csillámos habokon
mutasd gyönyörű hátad!
Vágj tüskéd pengéjén
vizet ketté, nádat!
Ismerlek. Sokszor mesélnek
rólad, mondáknak szörnye, te.
Nehéz hinnem, de
csiborok járta lápod
királya vagy.
Igazán létezel?
Próbáltam félezer módon
befogni pikkely ruhádat.
Álmomban sikerrel, ébren
álmomban tán ha látlak.
Sikerrel rejtezel, de miért
teszed? Hisz csodállak!
Ám, ha ily félszívvel étkezel,
szeretve gyűlöllek, elfog
a bánat. Már többé ne keress,
ahogy eddig:
magadnak vesd halágyad!

Szombaton kinéztem a tóra, egy családi kávézgatás ürügyén. nagyon rossz idő nem volt, csak a jéghideg eső szakadt, egész nap. Ücsörgünk e Petrocelli kávézóban (Gárdony), amikor is megjelent egy pali melles gumiruhában, és mintegy másfél órán keresztül vallatta a vizet a fémkeresőjével. Előző nap néhol még jég volt a széleken, jó ha egy-két fokos lehetett a víz.
Másnap megint ugyanide evett a fene, ekkor ugyan nem esett, csupán az a remek 100 km-s szél kapta telibe a déli partot, a parkolótól 37 lépésre lévő kávézó ajtajáig kopogósra fagytam.
Kinézek: négy szörfös nyomja ezerrel.

Ki mondta, hogy a horgászok a bolondok??!

Lehetséges, hogy többféle horgász él a Földön. Én ugyan csak a betegebbjével találkozom, de ki tudja, tán léteznek másmilyenek is. Általában halat fogni szeretnénk, ám csak ritkán tudjuk a pontos hogyant. Van, aki persze csak jó időben ül ki, meglehet, ő csak otthonról szökik, alibinek használja a pecát, és valószínűleg akkor jár a legjobban, ha az egyszer megvett szerelékén soha nem változtat, még csalit sem tesz fel, nehogy valami hal majd jól zaklassa, netán szakítson, és így újra horgot kelljen kötni. Ez esetben a sör megvételén kívül költséghatékonyan pihenhet, csak a jó társaságot kell megszerveznie. Én a halat fogni akarók népes táborát erősítem, bár az akarástól a nyögésig néha elég hosszú, és göröngyös az út. Néhány apró kérdés felmerül addig, míg a szákba tereljük az ellenfelet, úgymint a: mikor, hol, mivel, hogyan? A „mikor” nehéz ügy, bár általános választ adni rá egyszerű: amikor a halnak jó. Sajnos ez erős korrelációt mutat azokkal az időjárási viszonyokkal, amikor a horgásznak rossz… Mindenesetre ez tanulás, kitartás, némi szerencse dolga, nem a szereléken múlik. A „hol?” kérdést rögvest ketté is bonthatjuk, a területileg hol, és a vízmélység jó megválasztásának témakörére. A hely kiválasztása egyszerűsítve csak annyiban felszerelés kérdése, hogy van-e csónakunk, vagy tudunk-e olyan messzire dobni, ha kell, hogy elérjük a kisz drágaszágokat. A vízmélységgel már kapargatjuk a cikk megírásának okát, de még ez sem irományom fő kiindulási pontja, hanem egy fenekező végszerelék-legó hajnali négytől, alvás helyett történő kikristályosítása. A „mivel”, és a „hogyan” olyan téma, ami mindenkit érint, ez az, ami úgy múlik rajtunk, hogy a változtatás lehetősége is jó eséllyel a miénk. Hát, nézzük csak az alaplehetőségeket: Egy darab véghorog, és/vagy horog a végólom/etető előtt. A kettő, és három horgos változatokkal nem foglalkozom, sem jó ötletnek nem tartom (az elakadások lehetősége miatt), se nem sportszerű szerintem. Marad tehát az egy horog, alul, vagy felül, ezerféleképpen felszerelve. A változatok magas száma nyilvánvalóan azért született meg, mert amint előbb már olvasható volt, egy fontos pont a fogásban a francos hal kényes igénye, ami annyira variábilis, hogy megőrülhet az emberfia, mire a lehetőségek tárházát egyáltalán számba veszi, és akkor még hol beszélünk az aktuálisan helyes módszer megválasztásáról?! Mit tehet ilyenkor a nehéz sorsú delikvens? (A szitkozódás nem ér, nem segít!) Agyal, szerel, szerel, cserél, lop (másol), csalit kunyerál, és újra csak szerel. És így tovább, az idők végezetéig. Én köztudottan a kísérletező, sokat szerelő állatfajba tartozom, de ami sok, az sok. Hogyan találjam ki az előke hosszát, a csali lebegtetésének mértékét, és állítsam ezt össze úgy szerelékké, hogy ne kelljen kismillió előre elkészített szerkezeten molyolni, gigantikus dobozokat a vízpartra hurcolni, és menet közben az időt a cserélgetésre pazarolni? De most megvan. Nem, nem úgy, nem akarom abbahagyni, és a tóparti nézelődős sörözésnek szentelni hátralévő szabadidőmet, nem, feltaláltam a: spanyolviaszt! Irományom témája tehát olyasmi, mint a not-a-knot horogkötés (kötöm is, meg nem is), vagyis a szerelés mentes szerelés. Nem, nem bolondultam, meg, bár jó rá az esély. Jó, rendben, abbahagyom a rizsát, jön a lényeg. Tehát olyan szerelék kell nekem, amin a csali lehet bármi, süllyedő, vagy lebegő, a horog lehet helikopter, vagy önakasztós, az előke hossza változtatható, távdobó ólommal, vagy etetővel variálható. Mindezt úgy, hogy ne kelljen vagdosni, kötözni, előkét cserélni, tehát nyűg, macera mentesen, vidáman fütyörészve. Kitaláltam hát, hogy kezdetnek „ellopok” egy végszereléket. László Attila egy előző cikke segített elindulni, a 2012 8. számban található forgóhorgos szerelék ötlete. Mindig is tetszett, egyszerű, hatásos. Igen ám, de csak süllyedő csalival működik, írja! És az előke forgókapoccsal rögzíthető, vagyis nem igaz rá a hossz szerelés nélküli változtathatóságának lehetősége. Itt úgy tűnt, elsőre némi kompromisszumra kényszerülök, amiről persze később kiderül, hogy nem is az, többet ad, mint amennyit elvesz. A zsinór. Muszáj fonottból lennie! A magyarázat egyszerű: utálom a csomókat. Gyönyörűen tudok kötni, de pl. hidegben, sötétben nem ízlik. Aki velem ellentétben erre gerjed, az üljön le: egyes! Én szeretem, ha csak egyetlen csomó van a zsinóron (a horgon), mivel minden egyes kötés egy időzített bomba, jobb, ha kevesebben ül az ember, ritkábban történik baj. Nyilván, ez az olyan helyekre nem érvényes, ahol változatos szakadások keserítik meg az ápoltak életét, ott kell az előke, és pont, az tehát egy másik történet. A fonott zsinór egy tulajdonsága, hogy hajtogatható a deformáció „memorizálása” nélkül. Ha felhúzok a fonott főzsinórra egy ólmot, alá fűzök egy ütköző golyót, majd ráhúzok három szoros stoppert, a súly a dobásnál nem fog előre csúszni, mert az ütközőknél „Z” alakban megtörik a zsinór. Hallom ám a hördülést! Tessék kipróbálni! Ezzel egy gond kipipálva tehát, ha az ólom nem tolja rá az ütközőket a horogra, akkor a horog ólom távolság innentől egyszerűen változtatható. Voálá! Csavarjunk még ezen annyit, hogy nem ólmot fűzünk fel, hanem egy gumibetétes rendszert, amire a hosszanti irányban bevágott ólom húzható, arról levehető, cserélhető. Így máris szert tettünk egy platformra, amire különböző súlyok tehetők, köztük olyan is, amire etetőanyag gyúrható. Kettes probléma kipipálva. (Ha ezt megfejeljük azzal, hogy a gumibetétes megoldás fölé egy gyorsoldós forgókapcsot illesztünk, akkor ide már füles ólom, kosár is építhető. Ezt mondjuk, még nem próbáltam, de bátran lehet kísérletezni, az nekem nem fáj : ) Nézzük a szerelék hal felőli végét (ideális esetben). L.A. szerelékében a horog a főzsinórra van ráhúzva, és két ütköző között szabadon pörög. A csali (az eredeti receptben bojli) a főzsinór végére kötött karikára van kötve, aztán a horog közvetlen ez alá van visszahúzva. De mi van akkor, ha nem bojlit tennék fel, és/vagy lebegtetni akarok? Elhagytam hát a karikát, minek az, ki vele! Jó, de akkor min ütközik meg a úgy horog, amikor már valami hiba folytán hal van rajta, hogy nem húzza le azt a főzsinórról? A megoldás most is ott van a horgászboltok polcain, a roppantó. Kötök egy hurkot a fonott főzsinór legvégére, és a lehető legkisebb roppantóval megakadályozom a horog jövőbeni elvesztését. Az alkatrészek helyes sorrendje tehát a hal felől, ha pl. bojlizunk (egyelőre süllyedővel, mindjárt mondom a lebegtetőst): (1.) csali, (2.) hurokban a zsinór végén (a hurok csomója akár krimpelve, ez nem látszik, eltakarja a bojli), (3.) ovál karika (ebbe lehet beakasztani a horgot, ha lebegtetve csalizunk – levehető) (4.) az állítható hosszú „hajszálelőke” (5.) gumi ütköző, (6.) horog (a horog hegye felénk néz), (7.) gumi ütköző (így a horog távolsága a bojlitól változtatható), aztán jön a szabadon választott (és bármikor módosítható) (8.) előke hossza, majd a súly/etető három ütköző (9-11.) stoppere, és az ütköző (12.) gyöngy, és végül maga a (14-15.) cserélhető súly/etető platform. Ezt (17.) gyönggyel, és( 18.) stopperrel zárom, ahol az ólom csúszásának a (13-16.) hossza állítható, és mindez egyetlen (19.) főzsinórra megalkotva. A főzsinórra, azt hajszálelőkének használva, bármi mást is felfűzhetünk, kukoricát, vastag gilisztát, stb. De a főzsinór hurkába akaszthatunk bojli rögzítő furdancsot is, vagy csonti-karikát, esetleg csali tartó tűt, szilikon előkét. Ha lebegtetni akarunk, akkor egy a bojlis horgokra szerelhető (3.,) karikát hurkolunk a csali alá a zsinórra (tetszőleges, megfelelő távolságban), belehúzzuk a horgot (így 90 fokban megváltoztatjuk az előző, helikopteres formációhoz képest az irányát, vagyis úgy áll majd, mint minden jóravaló gyári bojlis horog: menetiránynak), majd a két gumiütközővel rögzítjük a pozíciót. Igény szerinti hurkolással a horogfül még erősebben fixálható. Ebben a verzióban a „hol” kérdésből a vízmélységgel kapcsolatos saját kérdésemre is válaszoltam, hiszen az előke hosszának növelésével, megfelelő lebegtetéssel vízközt is vadászhatunk, miközben pedig fenekezünk. Aztán, amikor (ha)nem jön a kapás, akkor a véghurkon a csalikat cseréljük, és az előke hosszán újra változtatunk. Dobásnál érdemes PVA szalaggal a súlyhoz rögzíteni a horgot/ vagy az etető anyagba belehúzni /és/vagy PVA habba szúrni, mivel az előkének kinevezett fonott zsinór nem merev, mint egy-egy vastagabb monofil, és ezért hajlamosabb a betekeredésre. Menet közben felmerült egy a halak védelmét szolgáló szempont, mely szerint fonottal azért nem pontyozunk, mert ha jól akad, de valamiért mégis szakad, nagyon sokáig a szájában hurcolja majd a szerelék maradékát. Ez is egy megfontolandó szempont, a fonott-monofil zsinórok harcát azonban nyilván nem én fogom eldönteni. Ilyen egyszerű. Innentől már csak állítgatom, és még egy jó varázsszó kell: LEGO, MUKODJ!

Placcs!!

Csobban mellettem a szemköztről besuhintott etető-kosár. Bután nézhetek, sógorom arcán látom tükröződni a saját gondolataimat: Hát ez meg mi vó't, ez nóóórmáliss?!
Tény,hogy a fenekező cájg bármilyen bot-orsó kombóra szerelve lehetővé teszi a horgászást, szerencsés esetben néha fogást is ad, hiába, az intenzív tavak már csak ilyen cédák, "könnyen" lefekszenek bárkinek. De most tényleg, mi szükség erre egy kis tavon? Ha persze az a cél, hogy a szemközti parti fűzfa tetejére felröptetett szerelékkel szórakoztassuk egymást, vagy a tó körüli földúton nagyokat puffanva riogassuk a vadat, a túrázókat, és a többi szakit, akkor ok : )
Jártam olyan horgászversenyen, ahol az intenzív telepítés ellenére a gyönyörű környezetbe álmodott nagy fogást sehogy sem sikerült elérni (azon a soron mindenki betlizett), és amikor hajnalban vízközt fogtam néhány kárászt, hogy már csak ne legyünk tök utolsók, többen azt mondták, nincs is úszós szerelésük, ők ahhoz nem értenek. Borzalom! Értem én, hogy a hajszálelőkén felkínált nagy csali nagy halat hozhat, de ahhoz éjjel nappal kint kell ülni egy darabig, jól mondom? Igaz, a pálinkájuk remek volt, szóval Zalában is tudnak azért valamit...

Elárulok hát egy "óriási" titkot: van a fenekezésen kívül is élet! Egyszerű, olcsó, hatásos megoldások, ha valaki nem szeret unatkozni a dugig tömött halastó partján.

Első lecke: a spiccbot. Kell hozzá néhány hűtött sör..., vagyis közel kell letelepedni a büféhez...ööö, nem, nna, hogy is volt? Igen, megvan: kell hozzá egy azaz egy darab 5-6 méteres gerinces spiccbot, begumizva. (egy ilyen bot ára 3-4e ft, ahol veszi az ember, fillérekért be is gumizzák, kérjük bátran!) 1-2 grammos úszó, pici ólmok, kb. 14-es horog. Kimérem a mélységet, etetek, és elkezdem a talajszinttől megkeresni a halat. Jövök feljebb, aztán csalit váltok, újra kezdem, míg meg nem jön a hal az etetésre, míg el nem találom a mélységet, az aznapi csali ízlésüket. Érkeznek a kicsik, a keszegnép, a kispontyok, aztán beköszönnek az 1-2-3 kilósak. Az egész nap akció, szerelés, néha kifut a gumi hosszú métereket, olyankor imádkozunk, hogy vissza ne faroljon a bokor alá, vidáman, izgalmasan telik így az idő. Ahogy a szakirodalom mondja, rendszeresen frissítsük az etetést! Néha megtép, lehet olyankor erősebb főzsinórra váltani, vagy orsós bottal folytatni. Ha valaki nem szeret cipekedni, egy vödörrel, egy bottal megúszható a nap. Ma már remek vékony zsinórok vannak, én pl. 6-os nanofillal nyomom, remekül működik. A nagy melegben a partszélen cuppogó halra sikeresen lehet úsztatni vele kenyérkockát is, egy kisebb tavat simán érdemes körbejárni így. A merítőt ne feledjem, mindig vigyük magunkkal, ne kelljen futtattni a többieket, és a horogszabadító is az alapfelszerelés része kell legyen!
Amit már nem érünk el, vagy ahol több méteres vizet is találunk (ha a hal is szeret ott), oda már kevés lehet a spitz, bátran vegyük elő a match-botot!
Második lecke: a match-boton egy kis, olcsó orsó is megteszi, hiszen ha nincs akadó, akkor úgyis engedni kell a halat, hadd fárassza a rugalmas bot, és a saját rohamai! Szúnyog, pinki, csonti, paszta, csemege-, és nagyobb szemű kukorica, girnyó, kenyér, egyszerű csalik is szuperül működhetnek. Nincs sok szebb látvány a jól beállított fékkel karikába hajolva fárasztó match-botnál! Ami még ennél is szebb, azt a neten találja az egyszerű halandó...
Ha valaki nem szereti az úszót nézegetni, mert fárad a szeme, vagy mert a szükségesnél eggyel több pohárral öntött fel a sportszerűség oltárára, próbálja bátran a feedert! Angol videókon láttam, hogy nem fektetett bottal játsszák, hanem mint egy rablós botot 45 fokban felállítva, kezüket a nyélen pihentetve várják a hal ütését, hogy időben beemelhessenek.
Harmadik tanács: ne sajnáljuk a fáradságot, hogy a horogelőke optimális hosszát megkeressük, kezdjünk kicsi horoggal (én mondjuk a 14-es szoktam erőltetni, utálom, ha nem történik semmi, és az sem izgat, hogy néha lemaradok egy-egy halról), rövid előkével, aztán egyre hosszabbakkal operáljunk, ha szükséges. A kis horognál tapasztalataim szerint jó az, ha nem rejtjük el a horog hegyét-szakállát, a nagy ponty-szájba így biztosan akad. Negyed óránként nyugodtan ki lehet szedni, variálni a kosár-horog távolságot, újra csalizni, míg ki nem derül, mi a hely saját fogós szerelék mérete. Itt már lehet használni hajszálelőkét, ha valaki erre gerjed, feeder gumit behúzni a távtartóba, aki szeret szerelni, és kétmillió féle etető kosárból lehet választani, akár a legújabb bendzsóig. Egy tipp: a csonti-kosárba behelyezett epres pezsgőtabletta egyszerű sikert hozhat, és egy olcsóbb fajta 6%-os cukortartalmú morzsolt kukorica konzerv simán elég lehet a fogáshoz. Érdemes megnézni, ebből mit árulnak a büfében (a büfés tuti azzal pecál, szépen hozzászoktatva a halait a kínálathoz), az jó lesz nekünk is. Érdemes jóba lenni vele, tárháza ő a hasznos helyi infóknak, beteg elméleteknek, és persze ő adja a hideg sört!

Utolsó okoskodás mára: DS ponytra. Igen, drop-shot. Nem, nem bolondultam, meg, vagy ha igen, az nem mostanában volt, és köszönöm, édesanyám is jól van. Érdemes szétnézni a neten, lehet fogni pontyot gumival is. Miért ne lehetne drop-shot szereléken felkínált csontival, kukoricával?! Telepített tavakról beszélek, mert eddig még csak ott használtam, és működik. Leültem a part szélére, lógattam a lábam a vízbe, és magamtól 5-15 méterekre dobtam az UL DS pecámmal. 5-15 gr-os, 2 méteres bot, 25-ös carbonfluor zsinór, olcsó multi orsón. A horogra hol csontit fűztem csokorban, hol csemege kukoricát akasztottam, és kézben tartott bottal, feszes zsinóron vártam a kapást... és jött! Érdekes érzés a rablók után a sok apró ráütéssel köszönő kárászt (mintha csak sügér volna), és a ponty óvatosabb, de erőteljes kóstolgatását érezni a boton. Egy halorzó ismerős jó tanácsát megfogadva a botot az orsó fölött fogva hatványozottan intenzív a kapcsolat, bátran ajánlom tehát ezt a módszert a kísérletező kedvűeknek! Hozzáteszem, ez a legegyszerűbb peca, szerelék, amit csak ki lehet találni, hacsak valaki azt nem állítja, hogy ő rendszeresen fog halat kaviccsal dobálva, ő előtte persze már egy szavam sem lehetne : )

Használjátok egészséggel, ennyi volt a mese mára!