HTML doboz

Leírás

Why do you love fishing? Because its there. Same reason you do. Get away from the old lady. Because it loves me! I don't "like" it. It's part of me and who I am. I't like explaining why I like my right arm. Főleg pergető horgászatról adom közre saját írásaimat.

Naptár

április 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

Horgászati észosztó egyéb elmebetegeknek.


2013.08.23. 10:04 szimix

Csip-csup semmiség

Címkék: horgász ősz nyár túra harcsa ponty csuka hal horgászat nádas szúnyog kikötő balin amúr Velencei-tó Nimitz

IMG834.jpgPeregnek a napok. Múlik a nyár, érzem a csontjaimban, pedig a forróság még itt ólálkodik. A fecskék már útra készülődnek, a gólyák sem maradnak sokáig. Lesz-e klasszikus őszünk? Olyan hajnali ködös, nappal ragyogó, este szemerkélős? Amikor szívesen óvatoskodom a vízen, csendben közelítve meg a nádszéli sekélyeseket. Nimitz felszerelése egyelőre csak annyiban alkalmas a nagyobb túrákra, hogy villanymotor híján, nincs ami lemerüljön benne, az emberi erő hajtotta járgány elvileg egész nap körözhet. De sem leszúró karó, sem súly, mellény, lámpa, semmi nincs mellékelve, ami egy egész napos út alatt elképzelhető összes időjárás változásra megoldás volna, hacsak nem fatalistán vágok neki az útnak, lesz ami lesz alapon. Jut eszembe, amúgy hiába is tervezgetem, nem szállhatok vízre, két olyan eleme okán, ami ott gyakran előfordul, vízzel, és nappal nem érintkezhet a bőröm. Nem, nem a vámpírnaplók új fejezetét nyitom, csupán a szeretett tavam ajándékozott meg egy remek bőrfertőzéssel.

IMG889.jpg

Meglehet, a belső öblök sekély, iszapos, pangó vize ártott meg, ahogyan még soha. Mindenesetre borsónyi, viszkető ajándékai ellepik hab testemet, így aztán a horgászás helyett marad az álmodozás... Pedig tudom, hogy a nádszéleken rabol a megfoghatatlan balin, a kikötőktől távolabb eső, lustább horgászok által ritkábban látogatott helyszíneken a csuka készülődik a hidegebb időkre, nagy szeles napokon jól fogják a pontyot az agárdi szakaszon, és nem csak a telepített három nyarasokat, hanem a derekasabb őslakosokból is kerül a szákba. Hallom, hogy harcsát is akasztanak, éjjeli szúnyogoktól gyötört leseken, és az amúroknak is eljött a várva várt szezonjuk. Fogás nélkül is gyönyörű a tó, méltatlan támadása, fukarul mért fogásaim ellenére csodás élmény valahányszor körözni rajta! Csodaszere nem létezik a fogásnak, az biztos jókor kell lenni jó helyen, és még csak akkor lesz szükség a tapasztalatra, felszerelésre. Hiába a sok éves gyakorlás, nappal inkább csak strandolni jó a víz, éjjel pedig nem vagyok hajlandó kényelmetlen csónakokban gyötretni magam. Szerencsére, míg tart a 30 fokos jóság, sokan eljönnek egy-egy közös körre, jó érzés látni, ha a gájdolás elnyeri jutalmát, és az ismeretlen helyre érkező jóbarát megtalálja a számítását, de az sem baj, ha egész nap a gyerekek visongását hallgatom, amint a tó közepén ugrálnak a vízbe : ) Visszatérő témám a nyavajgás a horgász-etikátlan állapotok miatt, a víz felől egy kicsit jobban látszanak a visszásságok. Ellenőrzés az nincs. Az év elején még úgy tűnt, megerősítik a járőrözést, de a lendület hamar elfogyott. Így aztán aki fog, az ismét két marékkal viszi, amit ér.

IMG896.jpg

IMG897.jpg

A kikötői vén betyárok a parti fákon akasztva kínozzák a halat, élve vergődik a szákban, mert "majd megpucolom". 200 méterre a mólótól még etető-bólyák vannak leszúrva, elkiabálják róla a magamfajta pergetőt, mert odáig bedobnak... aztán amikor órákkal később jövök kifelé, akkor etetőhajóval vontatják a felszerelést. És persze elmagyarázzák, hogy "fiatalember, nem illik más etetésén horgászni", de behordani az persze korrekt. (Természetesen az irigység is beszél belőlem, persze nem tőle irigylem, hanem az a baj, hogy én nem : ) Amúgy a behordást miért nem szabad, azt egyáltalán nem értem, de ha vannak szabályok, azok mégis inkább mindenkire vonatkozzanak, mint csak kevesekre... no és a szemetet eldobni bárhol, az sem érdekes. Úgy érzem, az ország általános állapota, a régi vágású sporik (tisztelet a kivételnek) "közösségtől el venni nem szégyen" hozzáállása még sok évig megkeseríti a más felfogásban játszók örömét, túl lassan terjed a szerintem megfelelő szemlélet: gondoljunk jövőre is!

IMG731.jpg

komment

2013.02.27. 10:04 szimix

Kajakom, kajakom csurgóra...

Címkék: blog érdekes fotó horgász kritika élet kultúra humor tudomány gondolat írás kérdés ponty csuka élmény hal víz part barát érzés kajak boldog fogás felel Magyarország Velencei-tó Agárd perget

Megint befagyott a tó, tán el vagyok átkozva? Mire kiolvad, jön a tilalom, szóval csukára most egy darabig nem kell izgulni. Mihez kezdjek akkor? Mérhetetlen nyugtalanság ül a mellyemre, alig kapok tőle levegőt. Olvasom, hogy máshol "számolatlan" akasztják őket, és azért ez elég frusztráló, mikor még esélyem sincs rá. A főnököm nem is érti, mi ez az általános ingerültség, ami mérgezi a levegőt, pedig ismerhetne, már 15 éve a párom, kezdenek szorítani a falak, mint a mai Bálint-napi ünnepi ebéd után a pocakban kissé szűk nadrágom. De ezen nem segít a kigombolás, mert az a baj, érzem, hogy már itt lehetne a tavasz, de mérhetetlenül várakoztat a csalfa : (

Tavaly korán kezdtük az évet, február-márciusban már vígan pontyoztunk (nem azt mondtam, hogy fogtunk, csak azt, hogy vígan próbálkoztunk vele), pedig még hideg volt a víz, de ilyen apróság még soha nem állta az utunkat. Egyik alkalommal elhatároztam, hogy a partól dobással elérhető távolságnál beljebb próbálkozom, szépen lehúztam a kajakom, éreztem rajta is, hogy türelmetlenül várja, hogy vízre szállhasson. Kaptam ajándékba egy alig használt, csak régi, ennek megfelelően mikrorepedésekkel tarkított melles gumiruhát, amit a télen úgy-ahogy megragasztgattam, úgy véltem, most jött el az ő napja. A halak aznap sem sokat zavartak, így aztán szokás szerint bő teret engedhettünk a kísérletezésnek. A két állásból az elsőn szépen bevontattam a felszerelést, megszórtam valami ínycsiklandóval, aztán kijövet felhúztam a hajót a laposra. Becsorgott a víz, nem létező bajszom alatt morogva mentem át Petihez reklamálni (ő adta a gumiruhát), miközben egy telefonhívás is megtalált. Magyarázok bőszen, míg Peti azt nem kérdezi, a kajakot ki vitte el? Haha! Jó poén, nincs itt senki rajtunk kívül, már megint ez a szívatás... Odanézek, tényleg sehol! Odafutok (el lehet képzelni, milyen futás az öt számmal nagyobb gumicsizmában), a hajóm csendesen ring egyre befelé. Akrucifixét! Ismerem a vizet, térdig, derékig, mellig, orrig ér, mese nincs, csobogok utána. Térdig-derékig. A kajakot elkezdi hajtani a szél is, ahogyan kiér a nád árnyékából, ráerősítek, a víz már a mellemig ér, hideg présként szorítja össze rajtam a ruhát, az illesztékek szivárognak, mint a Vörös Októberen 500 láb mélyen, de már csak pár lépés, egy karnyújtás... aztán elfogy a ruha, perem fölé ér a víz... még szerencse, ahogyan összepréseli rajtam a gumit, nem ömlik, csak csordogál befelé. Az izgalomtól alig érzem, pedig hideg, mint a fene. Még pár lépés, néhány karcsapással megerősítve... éééés, enyém a hajó.

Próbált már valaki majd nyakig érő vízben visszamászni egy kajakra? Még nyáron sem egyszerű, nem hogy teljes marsi védőöltözetben! Félig megtámaszkodva rajta azért sikerült kitempóznom, Peti természetesen gurul a nevetéstől. Mindig örülök, ha jó szórakozást nyújthatok másoknak... Felhúzom a csónakot a part meredek tetejére, onnan már csak Katrina tudná visszafújni, de erre amúgy kevés az esély, csodálatosan süt a nap. - Mi lesz, Imi, bemész átöltözni? - De hát a botok be vannak dobva... tudod mit? Ledobáltam a ruháimat, kiakasztottam az olajfára, és egy szál alsógatya nélkül jártam indiántáncot, míg izzadt nyirkos szintre nem száradtak a gönceim. Aztán visszavettem, és a maradék test"meleggel" fűtöttem fel újra. Persze egy hal sem értékelte a mutatványt.

Ezzel mondjuk nem dicsekedtem otthon... még valaki kimondta volna, amit titokban magamról gondolok : )

komment

2013.02.26. 10:04 szimix

Ponty, kajakra!

Címkék: blog érdekes horgász kritika élet tavasz kultúra humor gondolat vörös bodri etetés compó írás kérdés harcsa ponty élmény hal víz csatorna barát érzés kajak boldog kukorica fogás felel bodorka vörösszárnyú keszeg Magyarország Velencei-tó Agárd

Tegnap ismét havazott, és bár ma reggelre ragyog a nap, de a pocsolyákra új hártya fagyott, gondolom, üres a kikötő is. A reggeli tejeskávémat kortyolgatva ábrándozok kifelé a fejemből, azt nézem, a hátsó terasz gerendáira kötözve moccanás nélkül lóg búsan a kedves kajakom. Ha szeme lenne, bánatosan nézne, gazdám, mikor megyünk már? (Csak szólok, nincs neki! ) Ezért aztán inkább én merengek, és jobb híján próbálok magamban felidézni egy-két történetet, amiken együtt estünk át.

Az első kajakos év kezdetén, nem értem rá, valahogy úgy alakult, hogy csak ritkán jutottam ki a partra, akkor is csak egy match-bottal ültem ki az olajfa alá, a nád takarásába, a fenekezővel meghorgászható csücsökre igyekvő pecások, ellenőrök észre sem vették, hogy ott vagyok. Hetekig szórtam a kb. 8 méter széles csatorna túlsó oldalán a nád tövét, várva a megjelenő halrajokat. Nem jöttek. Azért fogtam bodrit, verest, compót. dévért, nem volt unalmas, hiszen felettem egy szarka pár fészkelt, végig asszisztáltam a fiókák növekedését, kirepülését is. A fa alatti árnyékban viszonylag kényelmesen vészeltem át a bitang melegeket, a nagyobb halak nem sokat zavartak... Én tudom, hogy a lustaság az oka, reggel, és este kéne kijárni, de úgy hiszem, ahhoz egy másik bolygóra kellene újjászületnem, most már ez marad, és kész. Azért bosszantott, "tonnaszám" fogyott a kukorica, minden különösebb eredmény nélkül. Esténként a kutyámat sétáltatva általában ugyanide jöttem, és egyszer, véletlenül pont akkor, mikor megjött a pontycsapat. Nincs mentségem, nyilván eddig is szorgalmasan látogatták az etetésem, csupán én nem voltam jelen a névsorolvasáson. Változtattam hát az alapfelálláson, és magamon erőt véve, korai, ill. kései időpontokban kezdtem kiülni, végre sikerrel! Csodálatos látni, amint az étkező csapat végigkutatja a partot, billegő nádjelzéssel tudatva jöttét! Fogtam is közülük, bár az olajfa ágaitól alig lehetett  akadás nélkül bedobni. Szerencsére van nekem egy remek kis felülős kajakom, eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálnám arról... és lőn!

A csónakkal ellentétben ezzel lehet hangtalanul siklani, szinte ráálltam a halakra a sötétben. Más dolgom nem is volt, mint követni a jelzéseket, és a halak orra elé ejteni a csábosan tekergő ujjnyi gilisztával csalizott készséget. Már maga a lopódzás is óriási élmény, szinte vágni lehet a csendet, csak a természet zsizseg, a feszültség nő, és akkor finoman megmoccan az úszó! Billeg kettőt, aztán alámerül, amit egy azonnal bevágás követ! Szétspriccel a víz, a csapat fejvesztve menekül a keskeny, sekély helyszínről, egy darabig nem kell visszavárnom őket, azt hiszem. De a halam jól dolgozik, felváltva vontat jobbra, és balra, hiszen a kajakom ellenállása nem okoz neki gondot (el sem merem képzelni, mi lenne, ha egy nagyobb harcsát akasztanék így, meglehet, hetekig vontatna  a tavon), megpróbál alattam kitörni, de szerencsére sem kikötve nem vagyok, valamint a kajak alja is teljesen sima, nincs esélye rajta leszakadni. Sötét van, de lelki szemeimmel látom magam, fülig ér a szám, a botom dolgozik, a hal fárad, aztán lassan csillapodnak a kirohanások, megadja magát, már csak a merítőből pislog néhányat. Mérő nincs nálam, de nagy, 4-6 kg-os lehet, szép, erős pikkelyes, öröm nézni, ahogyan visszaúsztában tolja maga előtt a vizet...

Hejj, kajakom-kajakom..., hol van már a tavasz!

komment

2013.02.25. 10:04 szimix

Léket kaptunk

Címkék: blog érdekes fotó horgász kritika élet kultúra humor tudomány gondolat írás kérdés harcsa ponty süllő csuka élmény hal víz part barát érzés patak boldog fogás feka balin felel sügér Magyarország fekete sügér Fehérvárcsurgó perget Gaja-völgy

Biztos sokan vannak mások is rajtam kívül, akik szívesen fognának lékről nagy csukát. De vajon tudják-e, hol keressék ezeket a gigászokat, hogyan fogják meg őket? A 2011-es nyaram-őszöm nagy csuka fronton jól telt, többet is kaptam, mint amit megérdemeltem volna, olyannyira, hogy lassan kezdtem azt hinni, hogy ez nekem jár. Mivel a TÓ bezárt novemberben, majd még néhányszor, amikor újra bekönyörögtem magam egy-egy after partyra, addig jártam a tógazda nyakára, mígnem beengedett bennünket egy utolsó utáni alkalommal a jégre. Tudni érdemes, hogy ez a völgy hamarabb hűl, mint a környék laposai, és jól tartja a hideget, mostanra is vastag, embert-fejszét-fúrót próbáló jege lett. Márpedig mi a 10+-os csukákkal álmodtunk, hát 3 furatnyi lékből készítettem elő vagy 20-at, ömlött rólam a víz, mire befejeztem. (Azért kellett - volna - ekkora, hogy a hasas példányok kiférjenek majd, hogy nézett volna ki az, hogy megfogunk valami igazi méretest, majd le kell vágnunk a zsinórt, mert beszorul.) A hideg, téli naphoz képest kellemesen napsütés fogadott, csak az a fránya 800 méter ne lenne, míg be kell cipekedni... de aztán ezen is túl voltunk. Fúrás-faragáson, hólapátoláson túl már csak a csalizás, és a vitaindító pálinka fogyasztása volt hátra. Ettől kap a hal! Legalábbis az elméletünk szerint. Bevetettük hát a cájgokat, minden elméleti horgásztudásunkat, reményeinket, osztán vártuk a sült galambot ... ööö, halat. De csak nem akart jönni. Nem baj, ezért vágtuk a rengeteg likat, állítgattuk a mélységet, hering olajoztuk a csalit. Semmi. Mártogattam, vörös, kárász, bodri, szelet mind-mind kipróbálásra került, de nem hozott eredményt. Az amúgy hideg, de a napsütéstől szikrázó völgy mihelyt árnyékba került igyekezett jéggé dermeszteni minket, behatolókat, pedig mindenki vastagon öltözött, ettünk-ittunk közben, hogy a belső fűtés is dolgozhasson, de az árnyékban ez is kevésnek bizonyult. Már kezdtünk pakolászni, mikor a sógor, akinek elméletben a legkevesebb köze a pecához a végén csak akasztott egy pár kilós jószágot. Addig fárasztgatta, és olyan jó tanácsokat kapott az immár mellékszereplővé degradálódott "mesterektől", hogy a végén még ez is elment. Szerencsétlen jószág nem bírta kivárni, míg a felek megegyeznek a húzd meg, vagy ereszd meg taktika helyességén, és lemaradt a várva várt hal. Azóta hallgatom a különbséget az elméleti és a gyakorlati horgászok között...

komment

2013.02.16. 10:04 szimix

Ott úszik...

Címkék: blog érdekes fotó horgász kritika élet kultúra humor gondolat írás kérdés élmény hal víz part barát érzés boldog fogás Magyarország fekete sügér Börgöndpuszta Fertőzug

Már megint itt van, a szerelem. Már megint izzad a tenyerem. Minek? Minek?!

Pár percig ha ráérek, máris az jár az eszemben, hogyan csináljam máshogy. Odébb menjek? Máshová dobjak? Váltsak etetőt, csalit? Szereljek-e? Ez utóbbit rendszeresen választom, hiszen így lefoglalván magam, lehetőséget adok a halnak, hogy felvehesse a csalit. Hmm. Hosszabb, vékonyabb előke, kisebb horog, másik önetető, vágok, szerelek, a végtelenbe merül a tekintetem, ahogy a látóhatár szélén a sötétből felbukkanó fényt álmodom. Csönd van. Csak a szemközti védett nádas lakói zajonganak, messziről vonatfüttyöt hozna a szél, ha még létezne olyan. Ketten vagyunk az egész tavon, meglehet, a halak is sztrájkolnak. Szép. Gyönyörű. Csodálatos. De marhára unom! Mikor lesz már valami?! Asszem, át is szerelek. Kiengedem a nyeletőfékeket, és elsétálok szörnyetegig, ami egy horgászműhellyé átalakított T3-mas. Állítólag egy boltban nincsen ennyi eszköz. Vágok, kötök, cserélek, rögzítek. Nem jó. Újra kezdem. - Gabi, lefőzöl egy kávét nekem is? Ez egy ilyen, jó hely. Filozofálunk egy sort. Nők... Inkább szerelek. Leesik az ütköző, lehajolok érte, de kár volt, nagy kiabálásra pattanok fel, és verem jól be a fejem. Visszaslattyogok az álláshoz, sógorom fáraszt a botommal. Átadná, de nem kérem. - Te akasztottad meg, vedd is ki, megérdemled. Szépen fáraszt. Az elcsépelt "karikába hajlik"... Elúszik előttünk a víz tetején egy bot. Röhögünk, nézd a marhát... - István, ez a te botod!! Már csak én nevetek. Visszaveszem a cájgot, a sóger téblábol a parton, kéri, hogy "dobnám meg". De semmi olyan nincs előkészítve. Mi legyen, kérdi. Aztán, gatya le, nagy levegő, és .... besétál a térdig érő vízben. Kijön vele a hal is, nagyobb volt a szeme, mint a szája, de hát, van olyan Istvánunk, aki kiengedi teljesen a féket, van, aki meg betépi, és a nyeletőt sem használja. Új szlogen születik:

Vigyázz, jön a bot, úszik!

komment

2013.02.13. 10:04 szimix

A kényelmes horgász, ha kirándul

Címkék: blog érdekes fotó horgász kritika élet kultúra humor tudomány gondolat írás kérdés harcsa ponty süllő csuka élmény hal víz part barát érzés boldog fogás balin felel sügér Magyarország Velencei-tó Agárd perget

De rég volt a nyár! Már a bőröm is alig emlékszik az izzó napsütésre, a hűsítő fürdőkre, az elnyert halakra. Hol vannak a vidám esték, a társaságban megsütött fogás, a remek fárasztások? Hopp, egy még beugrik! Tudod, amikor minden sikerült, és semmi sem, fogtunk is, és nem is, és olyan jól szórakoztunk, hogy semmiért el nem cserélnénk?! No, azt fogom elmesélni. Az egész Fekete Istvánnal indult. Azt nem mondom, hogy minden az ő hibája, de a történtek alakulásában erősen benne van a keze. Az ő természetjáró írásai indítottak el ezen a rögös úton, aminek a vége egy 3 napos tábor lett a Velencei-tó egyik szigetén. Évek óta tervezgettük, és olyan igazi Matulásra sikerült. Izgatottan csörren a lánc, ahogyan eloldom a csónakot, már csak arra kell vigyázni, hogy ki ne boruljon belőle a töméntelen horgászeszköz. Péter, és István barátaim éppen csak elhelyezkednek a nekik jutó maradék tenyérnyi helyen, én pedig a forró fém orron térdelve tolom ki magunkat a cölöpök közül. Peti addig vacakol, míg a szűk helyen nekikoppanunk a másik oldalon kikötött rocsónak, nem baj, nem az én motorom... Aztán végre egyenesbe bénázzuk magunkat, és nagy lendületet veszünk a nyílt víz felé. Úgy értem: vennénk. Merthogy olyan alacsony a víz, és akkora mennyiségben nő benne a hínár, hogy többször meg kell állnunk leszedni a maradékokat a propellerről, mígnem kiverekedjük magunkat a langyos zöldséglevesre hasonlító kikötőből. Csendesen totyogunk, innentől vigyázni kell az akkura, aztán meg nem sietünk, miénk a nyár! De milyen nyár! Úgy tűz a nap, hogy már odafelé megsülnek a tojások. Mindenféle, amire csak gondolsz. Szívem szerint dobálnék már most, de a kacatoktól levegőt venni sem nagyon merünk. Így aztán marad a türelmes ücsörgés, míg oda nem érünk a megálmodott helyre, ami nagy szerencsénkre üres. Az persze egy más tészta, hogy ki az a bolond, aki ilyen hőségben kiülne? Úgy értem, rajtunk kívül... Péter becsusszantja a csónak elejét a kikötésre használt nádsziget sarka mögé, én pedig kipattanok, és a hosszú láncon félig partra húzom a bálnát. A kirakodás tovább tart, mint egy óriás konténerhajóé, igaz, nekik ott a daru segítségnek. Valahogy mégis végzünk, csendesen álldogálunk a gigászi halom felszerelés előtt, az arcokról szinte lerí a kérdés: mi ez a sok … izé? Azt csak remélem, hogy nem ők nem olvasnak az én gondolataimban, mert én meg azt gondolom, ekkora marhákat, mint mi... : ) Istvánunk marad szortírozni, Péterrel elmegyünk egy újabb körre. Kifelé menet meg is egyezünk abban, hogy feltesszük az akkut töltőre, és erre a nagy ijedtségre való tekintettel meg is ebédelünk, jóllehet ez nem szerepelt az előzetes programkiírásban. Úgyhogy a kikötő mély, hűvösebb vizű strandján egy nagyot csobbantunk, és utána kikértük egy igazi tál horgász ételt... nem, nem halat, sült kolbászt, hosszúlépést! Nem is nagyon volt kedvünk útnak indulni, de hát nagy úr a muszáj! Újra teleraktuk a csónakot, én pedig egy felülős kajakon követtem a mestert. Sajnos, mire a szigethez értünk, István már szinte teljesen kipakolt, amit pedig még ma is sajnálok, hiszen úgy, de úúúgy segítettünk volna. Szortírozva várnak a felszerelések, elhelyezve a kempingágyak, asztal, szék, hűtő, mifene, minden ahol kell. Még egy olyan órát pakolászunk, de még így is alig múlt el dél, mire végzünk. - No, most mi legyen? - Rám hiába néztek, hát nem horgászni jöttünk? - Jó, de ilyen melegben? Ok, akkor István marad a parton, úgysem tud úszni, mi pedig elmegyünk a nád szélére. Persze, pergetni. Alig értünk a nád takarásába, Péter máris kiadja az ukázt: ugorgyunk! Dejszen olyan forróság van, hogy a hajam leég, naná, hogy jót fog tenni egy kis fürdő. Hszuuuóófúú, hallom, ahogy sistereg a víz a bőrömön, csukott szemmel lebegünk, igazán nem lehet rossz halnak lenni! Aztán erőt veszünk a velünk született lustaságon, és nekiállunk egy kicsit" dolgozni" is. 1-7 gr-os a pálcám, éppen csak süllyedő wobblerek a nyerők, ezt már tudom a korábbi napsütéses próbálkozásokból. Mert mikor megy ki a lusta horgász általában? 11 és 15 között, amikorra azt ajánlják, hogy maradjunk árnyékban... Ezt azonban a halak is tudják, és a nádas éppen csak fél méternyi árnyékot adó picit kevésbé forró vizében pihegnek. Már ami a fehérhalat illeti! A balinok, folyamatosan csapkodnak, nem is teli sok időbe mire megakasztom az első... nádcsomót. Nem ollan eccerű az a halfogás dolog. De aztán sikerül ráérezni a rablások ritmusára, és valami véletlen folytán épp beledobok egy tolóhullámba, amit a vízig görbülő bot egyből jelez is, ha magamtól nem jöttem volna rá. Csodálatos a harc ezzel a vékonka bottal, alig kezdünk, és máris ad egy 2,5 kg-os balint a tó! - Peti, mi legyen ezzel? Szákot persze nem hoztuk magunkkal, visszamenni még nem kéne, megtartani pedig túl meleg van. - Engedd vissza, úgyis csupa szálka! Okosok, ugye? Így aztán útjára engedjük az első halat, igaz az illem is így kívánja, meg aztán, az első napra még van ételünk, bőven. Visszafelé akadt még egy kisebb, valamint kardozni is sikerült a botokkal, ki érti, miért próbál valaki 3,5 méteres pálcával csónakból pergetni? No mindegy. Még egy kötelező fürdés (ha már bérletünk van), és már vissza is érünk az alaptáborba. - Jól elvoltatok! - Bocs, István, eltévedtünk... persze. No, akkor mérjünk! Olyan 1,2-1,5-es a víz, vastag az iszap. - István, meddig tudsz dobni? Akkor oda etetünk. Ő már bekeverte az etetőanyagát, aztán a pár dobással kijelölt helyre kajakkal bevittem, beszórtam azt. - Mutasd, mivel horgászol? Egy feeder, és egy picker bot van bekészítve, és egy olyan előke, amit csak rémálmaiban tennék fel. Mert annyira értek hozzá, ez majd még később kiderül. - Mi ez az előke? - Tudod, ez úgy van - magyarázza -, hogy a felső horog egy műanyag pöcökkel van rögzítve, aztán a csonti-kukorica-sztirofóm golyó pedig szépen lebeg rajta, bla-bla-bla. - Jó, oké, csinál csak, ahogy akarod. Majd ÉN megmutatom! Minek az a két horog? Csak a gond van vele, ahogy én csinálom, az egyszerűbb, jobb, messzebb... De addig is fogok néhány csalihalat, és bedobom úszóval csukára, a másik, távdobó bojlisnak mondott cájgot pedig behajítom, amilyen messze csak lehet, és megszóróm kukoricával, ha jönne rá ponty, amur! - Peti? - Én feederezek tudod, a távdobókat hoztam. Elég szedett-vedett a kép, csak Péter botjai egyformák, ő katonás rendben lerakva várja a kapást. Az én egyik botom ugyan új, szép, de a másik... 30 éves karbon teleszkópos, még az első, amit vásároltam, semmi pénzért le nem cserélném! István is le tudja úgy tenni, hogy mikor mindkettőt piszkálják, nem győz ugrálni egyik bot végétől a másikig, így cinkeljük, ezzel elvagyunk egy darabig. Csoda, eddig nem zavart senki a telefonon, most hogy elkészültünk, épp leülnénk, rögtön csörög valaki. - Szevasz, Miki, mi újság? - Jöttem megnézni, ahogy pecáztok. - De hát, bent vagyunk a tó közepén... - Be tudsz vinni? - ;łŁ$í*>;>$ß**!! Persze. Végül is, három napra szántuk az akkut, mi az a pár fölösleges út! De Miki jó srác, megérdemli, hogy megegyék a szúnyogok. Leülünk mind a négyen, lassan ránk esteledik, még zsibong a strand, de már csendesül a környék. Igaz, megjöttek a szúnyogok is. Ez nem gond, hoztunk olyan riasztó spirált. Peti, melyik zacskóban van, hová tetted? Keressük. Még keressük. Aztán már nem, mert eszembe jut, hogy egy zacskó ottmaradt a teraszon. No comment. Amíg mi mérgelődünk, István elkezdi akasztgatni a kárászokat, kispontyokat. Néha egyszerre rezeg a két bot, pedig teljesen máshová vannak bedobva, és a távolság is nagyon más. Vicces nézni, ahogy pattog István a két bot között, mivel V alakban rakja le őket, de úgy, hogy a spiccek vannak egymáshoz közel, hogy látni lehessen minden kapást. Épp a kisebbik bottal teker ki egy kárászt, amikor óriásit beleng a hosszabb feeder eleje. Miki odaugrik, és azzal a lendülettel egy óriási besom a halnak... a kitekert fékkel... gordiuszi bolyhos damil-csomag a jutalom. - Óóó, ne haragudj, jaaj, most mi lesz? - Miki, nyugi, mindjárt kibogozzuk. Szerencsére Istvánunk olyan nyugodt, kedves ember, hogy egy rossz szava nincs, én már biztosan kinyírtam volna. Egy darabot sikerül megmenteni, de aztán menthetetlenül elakadunk. - Most mi legyen? - Elvágjuk, összekötöm, aztán kidobjuk a maradék csomót. Így is lett. Szerintem vagy 20-30 métert rövidítettünk, István kedvesen mosolyog, Miki sápítozik : ) Teljesen sötétben dolgozom, még szerencse, hogy jók voltak a tanáraim, csukott szemmel is megy a damil toldás. - Nno, húzhatod! Erre kiteker egy majd 4 kilós pontyot. Úgy, hogy egy pocsék bevágás után fél órát szereltünk. Köszi! Péter csak mosolyog. Legalábbis gondolom, mert látom, ahogy a sötétben a válla rázkódik a rötyögéstől. Elhelyezkedünk a csillagok alatt, és megindul a halk dörmögés, életről, asszonyokról, sosem fogott halakról, néha újra dobunk, István kihúz pár dévért, csendesen telik az éjszaka. És kényelmetlenül. Kemény dolog ez a nádas romantika! Ha bebújok a hálózsákba az a baj, ha kitakarom magam, megesznek a szúnyogok, amikor azok elülnek, hűvösödik, a derékalj rögös, mondjam még? De jól szórakozunk, csak aludni nem sikerül sokat, pedig nem a halak zavarnak. De legalább a Göncölök a helyes útról ragyognak, mint gyermekkoromban. - Peti, hogy aludtál? - Ne is kérdezd, úgy fáj a hátam, lábam! - Volt valami? - Semmi. Ok, jobbról hát rendben vagyunk. - A hűtőben a jég hogyan áll? - Kiolvadt, úgy nézem, együk meg a kolbászt, sonkát! Ilyen jól reggeli régen esett! Kovászos uborkával, hagymával, a tegnapi, de még friss kenyérrel betermeltük a füstölt árut, egy kis pálinkával lekísérve, és máris szebben ragyog a hajnal. Miki csak estére jött, de úgyis ki kell mennem, Ali cimborám jelezte, hogy pergetne, én pedig megígértem, hogy elkísérem. A bérelt csónaknál találkoztunk, persze egyből kínált: - Igyá! Csak ő perget, én most a gájd vagyok. Végigjárjuk Dinnyéstől a nádasok szélét, szépen alakul a teríték: balról egy csuka, jobbról egy balin. Dél felé már szénné égve nézegetjük egymást, áll az algától zöld tó. Az egyik sarokban nyomok a felszínen, talán balinok csíkozták össze a vizet? Ali megdobja a nád szélét, és máris karika a bot, alig győzök kitolatni a csónakkal. - Mekkora balin??! Ali fáraszt, és ekkor a felszínen megmutatja magát... egy ... méteres amur. Az álla alatt akad, ráfordult a műcsalira megnézni, mi csobbant mellette! Merítőnk nincs, és egyébként is CésR, megszolgálta. - Kössünk egy hurkot a kikötő kötélből, és azzal meglasszózzuk a farkát, és úgy nem tud elmenni, le tudjuk fényképezni. Párat lövünk, aztán amint magához tér, azzal a lendülettel tépi ki magát a fogságból. Értetlen arcok. Ez elment! Még szerencse, hogy magunktól is elengedtük volna. No, Ali haza, én újra beevezek. - Volt valami? - István fogott dévéreket. - Ok, van egy ötletem, ti maradtok? Mert én bemegyek aludni, ilyesmi... Úgyhogy bepakoltunk mindent újra, és még világosban kimenekültünk a partra, hogy kényeztethessük elgyötört testünk. Az eredmény? Feeder vs egyéb = sok:kevés. Ennyit a nagy tudásról! Ja, és hazafelé lemerült az akksi, és eltört az egyik villa, úgyhogy kenu stílusban kellett kievezni : ) Az élmény azonban megfizethetetlen, minden másra ott a mesterkard…

komment

2013.02.12. 10:04 szimix

Hogyan működne jól a horgászat a Velencei-tavon?

Címkék: blog érdekes fotó horgász kritika élet kultúra humor tudomány gondolat írás kérdés harcsa ponty süllő csuka élmény hal víz folyó part barát érzés boldog fogás feka balin felel sügér Magyarország fekete sügér perget

A jelenlegi kezelőnek vagy mennie kell, vagy a következők mentén dolgozzon:

1., A a csapónak is kellene adni méretkorlátot, mondjuk 30 centit, az összes többi ragadozónak felemelni minimum 10 centivel (a süllőnek hússzal!!) a korlátját, és be kellene vezetni egy felső mérethatárt is.
2., Harcsát (szabályosan fogva) bármennyit el lehessen vinni, ki kell alakítani a hivatalos átvétel módját.
3., 2 évig (a harcsán kívül) ne lehessen halat elvinni a tóból.
4., Ezért az éves engedély addig mondjuk 10.000,- Ft legyen.
5., A használaton kívüli kikötőket (ahol ez fizikailag lehetséges) rácsokkal le kell választani a tótól, és bérbe adni, hogy fizetős horgászhelyeket alakíthassanak ki vállalkozók, ahonnan halat tud vinni, aki akar.
6., Csak jelölt nemes halak lehessenek az ilyen leválasztott tavakban.
7., Az orvhorgászat kellékeinek birtoklása azonnali engedély elvételt, büntető feljelentést jelent. Ki kell jelölni a tó határait, ahol megállíthatják a ellenőrizni kívánt személyeket. A halradar is tilos, egész évben.
8., Nincs éjszakai horgászati tilalom.
9., Bojlis helyek kerüljenek kialakításra, ahol a behordás szabad.
10., Szemetelni, szemetes helyen horgászni tilos, a harmadik felszólításra elveszik az engedélyt. Szemeteszsákokat rakjon ki, és gyűjtse be azokat a kezelő!
11., A halat a hazavitel előtt le kell ütni. Élő hal szállítása tilos!

12., Intenzív ellenőrzés a rendőrséggel karöltve, akár önkéntesek bevonásával.

Mi jut még eszedbe?

komment

2013.02.10. 10:04 szimix

Csapass csukában... ööö, nem: csukázz csapatban!

Címkék: blog érdekes fotó horgász kritika élet kultúra humor tudomány gondolat írás kérdés harcsa ponty süllő csuka élmény hal víz part barát érzés patak boldog fogás balin felel sügér Magyarország Fehérvárcsurgó perget Gaja-völgy

Ezt megint magamnak köszönhetem. Hogy nem bírom befogni a lepcses számat. Ugyanakkor érthető, mindenkiben megvan a vágy az elismerésre, hogy az eredményeit szétkürtölje, ha mégoly csekély körben is. Nyűgös kettősség ez, hiszen ha beszámolót adok közre a történtekről, akkor könnyen kiderülhetnek az eltitkolni akart részletek is. Ha körbekürtöli a huje horgász a világot a nagy fogással, aligha ússza meg, hogy ki ne derüljön, hol is történt a csoda, és ez az események lavináját indítja el.Az én esetemben a jókora csuka-fogások kikiabálása vezetett oda, hogy minden barátom, barátom barátai, és rokonok, ismerősök hosszú sora jött el, kipróbálni magu(n)kat csuka fronton. Így aztán a csend, nyugalom odalett, helyette vidám kirándulás jelleget öltött a peca, igazi gyerekhorgász-beoltással, rötyögős kalandokkal.Ez a nap még akkor indult, mikor az első remek fogásokról hírt adtam, azóta jönne a banda, sőt!, a végén több közös őrületet is szerveztünk. Pici a tó, az egyik módja annak, hogy jól érezzük magunkat az, ha senki nincs ott rajtunk kívül, magányosan élvezzük a völgyet, a tiszta csendet, a fogást. A másik módja, ha rászabadulunk cimborák, és harsogva nevetünk azon, mikor egyesek pl. belecsúsznak a vízbe, vagy megfogják egymást, és az egyéb bénázásokon. Kaposvári „tanuló” éveim jóbarátai, és gyerekeik engedtek az erőszaknak ez alkalommal, kilencen szálltuk meg a gaja-völgyi kis tavat, ha jól emlékszem, más nem is jött aznap. Én ugyan – szokás szerint - osztottam az észt, de a jótanács ellenére (vagyis, hogy csalihallal próbálkozzanak), a többség pergetve próbált szerencsét. Igyekeztem olyan helyre ültetni mindenkit, ahol a tapasztalataim szerint a HAL jön-jöhet, ennek ellenére a partszélen pergetve akadt az első két kilós jószág, majd az általam soha nem favorizált sarokban akasztottam egy olyan ötös-formát. Mivel számomra itt a társaság volt a lényeg, sűrűn előfordult, hogy a bevetett készségekkel átellenes oldalon kvaterkáztam, kínálgatva egymást hazaival, amikor is egyszerre elindult az amúgy majd két méterre engedett jelző, és csak úgy visított az orsó. Olyan száz gátat (egyéb botok) vágtam le, hogy bármelyik világversenyen megirigyelték volna! Gumicsizmában. A tüdőm majd kiköpve érek oda, beemelek, próbálom megállítani a… aaa, nézd már, milyen érdekes, szemközt Atti is fáraszt…, és ekkor a felszínre pattan az ő twisztere, beakadva az én cájgomba. Hadd ne mondjam, mindenki gurult a nevetéstől, azóta is a sprintemet emlegetik. A nyavalyások : ) Közben azért „potyognak” a halak, a végére olyan tíz csukát fogtunk kilencen, mindenkinek jutott élmény, ha hal nem is. Kékit addig csesztettem, míg meggyőződése (és lustasága) ellenére szerelt egy úszóst is, amivel végig tapogatva az előtte lévő területet megfogta élete rekordját, egy 9,5 kg-os gyönyörűséget. Pedig igazán mindent megtettünk, hogy elronthassa, biztosan nem sokat segít, ha nyolcan tízféle tanácsot adunk a bevágás időzítésére : ) Élvezet volt nézni magát a kapást, pedig akkor még nem tudtuk mekkora, és az azt követő csata, a hatalmas burványok egy életre megfertőzték az ifjakat (ha még addig nem lettek volna), azóta is azt hallgatom:


Imi, mikor megyünk úúújraaa??!

komment

2013.02.08. 10:04 szimix

Quo vadis, Velencei-tó?

Címkék: blog érdekes fotó horgász kritika élet kultúra humor tudomány gondolat írás kérdés harcsa ponty süllő csuka élmény hal víz folyó part barát érzés ellenőrzés boldog terv fogás feka balin rabsic felel sügér orvhorgász Magyarország Velencei-tó fekete sügér perget

Rengeteg az anomália, biztosan nem csak én látom így. Bár a horgász lételeme a panaszkodás, a megfelelő mennyiségű hal fogásának kötelező hiányolása, azért ez több annál, mint amit simán szőnyeg alá kellene söpörni. Nincs elég hal, irgalmatlan erőfeszítéseket kell tenni, ha valaki rendesen akar fogni, elveszi az ember kedvét a sok sikertelenség. Mik ennek az okai? Hogyan lehetne változtatni rajtuk?
Nézzük, mik a vizsgálandó elemek: víz mennyiség, vízminőség, iszap, beton partszél, természetes táplálék, természetes szaporulat, telepítés, tájidegen fajok, halászat, húshorgászat, rabsicok, hatósági szabályozás, hatósági ellenőrzés, turizmus, civil részvétel... kihagytam valamit?

A víz mennyisége nehezen változtatható, hiszen a tó tudottan kis vízgyűjtő területről töltődik, a Zámolyi-, és Pátkai-tározóval, a zsilipekkel a lehetőségekhez képest jól szabályozzák. A vízminőség szubjektív megítélésem szerint remek, amióta járom a tavat, fürdök benne, laikusként megfelelőnek tartom, ebben nyilván sokat segít a szántóföldi gazdálkodás valamelyest elfordulása a műtrágyáktól, kemikáliáktól, és a tó körüli csatornázás elkészülte. Az iszapot ugyan a 70-es években kitermelték, de egy új komoly kotrásra ismét szükség lehet. Ez természetesen előzetes vizsgálatokat feltételezne, és a környezeti hatások felmérését, az élőhelyre gyakorolt hatásának tanulmányozását. Mivel ez egyben a turisztikára is nagy hatással lehet, és költségei is óriásiak, egészen bizonyosan szükség lenne (lett volna) egy Velencei-tó önálló régió kialakítására, hogy a források elérhetőek legyenek, erről azonban alighanem már lecsúsztunk. A beton partszegély ezzel összefüggésben lenne változtatható, a költségei nyilván iszonyatosak, számomra elképzelhetetlen, hogy ebben változás történjen. A jelenlegi beton védművek állapota leromlott, mintha nem volna gazdájuk, az idő előrehaladtával a természet visszafoglalja azt, ami az övé. (Ami picit jó hír ebben, hogy bármekkora kárt is okozunk, annak hullámai hosszú idő távlatában elcsitulhatnak.) A kikötők, mólók jó hasznosítása lehetne egy kitörési pont, ez egy komplex kérdésként kezelt tó hasznosítást feltételez, hiszen mindez csak akkor lehetséges, ha egyszerre történik meg a halállomány, az épített környezet, a turizmus fejlesztése. Nem egyszerű az ügy, és a jelen gazdasági állapotokat tapasztalva valószínűleg csupán nagyon apró lépéseket lehetne tenni benne. De valamerre határozottan el kéne indulni, a hosszútávú irány helyes kijelölése (és aztán az ahhoz való ragaszkodás) már önmagában is felpezsdíthetné a minden értelem álló vizet. Üresek a horgászkikötők, amiket pedig okos szerződésekkel privát kézre adva talán újra életet lehetne ide vonzani. Alig hiszem például, hogy a kishajózást nem lehetne itt megsokszorozni! Igaz, az agárdi VVSI néhány milliárdos beruházása sokat fog jelenteni, bár fogalmam sincs róla, hogy ez az irdatlan összeg, az ezt megelőző tartozások felhalmozásával együtt nem egy feneketlen zsákban fog-e ismét kikötni? Az biztos, ha megvalósul amit oda megálmodtak, az jó értelemben "megfertőzheti" a környéket. Igaz, koncentrálja is az előbb említett kishajós életet, az is lehet, hogy teljesen elszipkázza máshonnan a lehetőségeket. De még az üres kikötőkkel is lehetne mit tenni, például le lehetne keríteni a fő medertől, és ivadékot lehetne benne nevelni, vagy kis, lekerített fizetős "horgásztavakat" kialakítani ott. Az ivadék helyszíni előnevelése egyébként is hasznos találmány, nem véletlen, hogy a Tisza-tavon már így próbálják az utánpótlást olcsón előállítani. A telepítésekről a neten nem található sok minden, a Mohosz oldalán 2009-es adatok az utolsók. No comment... Jó volna, ha civil szervezetek képviselői ott lennének az előre bejelentett alkalmakkor, hogy a tóba tett mennyiség, minőség ellenőrizhető legyen! Azt is milyen szép volna, ha nem úgy "szórnák" be a kevéske halat, hogy azt egy hét alatt kifogják a húsra éhes, amúgy jogosan, horgászélményt követelő szakik. Vajon ha adnánk esélyt ezeknek a jószágoknak belakni az élőhelyüket, fejlődni, nőni, szaporodni, azzal mennyiben változhatna az állomány? Képesek egyáltalán ezek a hibridek utódokat adni? Vagy a rosszul értelmezett költséghatékonyság jegyében olcsón, gyorsan növő, de steril tenyészetekből oldja meg a kezelő a nyűgös házi feladatot? Nincs adat, és ez dühítő, minél jobban belemennék a részletekbe, annál inkább belelovallom magam abba az igen rossz érzésbe, hogy át vagyunk verve, és a befizetések az apparátus eltartására mennek, nem a tagság örömére fordíttatnak.
Mit eszik a ponty e szép tavunkban? Hiába tapogatom úszás közben a meder alján az iszapot, kagylót (hát még telepet) véletlenül sem találok. Olvasva Varga András 2006-os tanulmányát, abból az derül ki, hogy a kagylók mennyisége DNY-ÉK irányban csökken, ami oka a befolyók hatása a faunára. Ezzel biztosan lehetne mit kezdeni, milyen szép lenne kagylótól sebes, kemény szájú, harcos nyurgákat fogni! Apropó, nyurga pontyot kérem telepíteni a tóba! A tavaszon amit pl. Dinnyésnél betettek, és aztán szinte azonnal horogra is akadtak, azok között igen sok volt a láthatóan beteg, testalkatánál fogva amúgy is csekély sportértéket képviselő példány. Vajon ezeket azért vette a kezelő, mert azt gondolja, jó lesz "ezeknek", darab-darab?! Milyen jól el tudnám képzelni azt az ideális állapotot, amikor a tavi halászat kifogja a busákat, a felesleges, az állományt pusztító harcsákból amit lehet, és egy tó közeli feldolgozóban netán felfüstölnék, konfekcióznák a horgászok által bevitt példányokat is! A vendéglátóknál megszigorított ellenőrzések folytán a rabsicoktól beszállított hal mennyisége csökkenne, hiszen az eredetét így nem lehetne bizonyítani (így azt keményen büntetnék), azonban a közösségi feldolgozóból ellenőrzött körülmények között jutna jó minőségű hal minden asztalra... Ébresszen fel valaki! Mikor találkozott horgásztárs komoly ellenőrzéssel? Akikről sejteni lehet, hogy a húsért horgásznak, fenékhorgoznak, hálóznak, villanyoznak azokat megfogják valaha is? Igaz, ezzel lassan már nem kell törődni, mert ők is panaszkodnak, hogy már-már nem éri meg az energiát, inkább mennek külföldre. (Hozzáteszem, olasz horgászbarátaim egyre hangosabban emelik fel hangjukat a kelet-európai - magyar - húshorgászok civilizálatlan fosztogatásai miatt, nekem meg ég a bőr a képemről helyettük is.) Lehetetlen kérés, hogy a hatóság végezze a munkáját rendesen? Lehetséges az, hogy egyrészt erre sem jut elég pénz, másrészt tudják, hogy az átlagos horgász úgysem fog (így aztán nincs mit ellenőrizni), harmadrészt félnek-szégyellenek vízre szállni, annyi a panasz?
Micsoda gyöngyszem lehetne ez a tó az ország közepén, ahová örömmel jönnének hazai, és külföldi horgászturisták, és míg ők a hobbijuknak élnek, a család a strandon pihenne (költene)?! Milyen Európa hírű horgászversenyeket lehetne itt rendezni, megfertőzve a jövő nemzedékéből minél többeket?! Milyen fejlődő horgászközpont lehetne, ahol új-, és új horgászmódszerek elterjedésével, kitalálásával, horgásztúrák szervezésével lehetne hírünket vinni a nagyvilágba? Simon képviselőnk szerint a tónak komoly marketingre van szüksége, ami teljesen igaz. Ám szabad hirdetni olyasmit, amiről előre tudjuk, hogy csalódást fog okozni? Pár hatásos változtatással ismét megtelne a part, de így, csak a lassú pusztulás marad. Az, hogy az állami-, területi jegyekhez nem lehet időben hozzájutni, hogy az őszről a szemét még mindig kint van a parton, csupán hab a tortán.
A tó pedig, mintha tudná, hogy utolsó leheletével védelmeznie kell lakóit befagyott, de épp csak annyira, hogy a mérgelődő horgásznak esélye se legyen rámenni a jégre, és átadnia magát az optimizmusnak : )
Ez volna a boldog új jövő?

komment

süti beállítások módosítása