Többnyire mindenki a horgász-show-n költi a nagy pénzeket, de mégsem üresek a kikötők. Az elvetemültebbje már hajnalban vízen van, a kényelmesek (mint én is) kora délelőtt indulnak útra. Kiváló ötlet volt a tegnapot bevásárlással tölteni a ragyogó napsütésben, mára szügyig érő köd fogadott, pedig esküszöm, adtam időt neki bőven, hogy felszálljon. Mindegy, jól beöltözve azért élvezhető a kinnlét, csak a bélelt csizmámat kell előásnom legközelebbre.
Van kolléga, aki már teljes gőzzel fogás után kutat, és bár nem szeretem őket a területvédő szokásuk miatt, ez a beállás mindig jókedvre hangol.
Tipikus őszi az idő, köd, tükör felületű átlátszó kisvíz a pálya. Még szerencse, hogy alig valaki kapkodja el a hajó, csónak téliesítést, ezért szépen akad beálló az ellenfeleknek. Lássuk a sügereket, hiszen azt jöttem megtudni, visszaálltak-e a csónakok alá!
Aztán jön egy helyi erő (más néven: a helyet ismerő pergető sporttárs), körbefut a kikötőben, majd angolosan távozik, megjegyezvén: olyan átlátszó itt a víz, hogy felesleges erőlködni, nincsen bent hal.
Gyorsan kipattintottam hát három kisebb csukát kb. fél óra alatt, hiába, ha nincs hal, hát nincs : ) Az UL felszerelés, és az általam űzött lassú cincálási metódushoz véletlenül pont igazodott a halak maszatoló stílusa. Kiváló, évente kétszer én is eltalálhatom, nem? Mondjuk, más tényleg nincs (illetve nem voltam hozzá sem elég ügyes, de főleg nem kitartó, már hívogatott a reggeli betétes kávé).
Örömömben gyorsan be is ültem a Velencei-tó legremekebb helyére, ez a Petrocelli Caffé Étterem & Kávézó.
Rum, tea, mazsolás-csiga...
Jó itt. Akkor is.
Nyáron innen a kilátás verhetetlen, nem csoda, hogy a bringások is mindig előtte állnak meg szelfizni. Azt mondjuk pont nem értettem, hogy a ködben milyen hátteret nyújthatott ma a tó, de mivel des gustibus non disputatum, hagytam a francba.
Ezek itt a nyári jó balinos helyek. Odébb a sügér lakik, ám ilyenkor már inkább csak a tél eleji csend motoz. Jó kis tavam van ám!
Eeekkora halak vannak benne.
Nem véletlen, hogy szinte kizárólag pergetek, így is több a cókmókom, mint ahogyan szeretném. Ez a ponytozás dolog meg éppenséggel tragikus, ami a felszerelés igényét illeti, de azért böki a csőrömet, jó volna pár izmosat akasztani! 
Keskeny a palló, csúszik a párától, annyira hajtott a fogási-láz, hogy majdnem orra estem a nádba. A botokért igazán kár lett volna. Bálint csukott szemmel közlekedik,eleinte azt hittem, a mederviszonyokat is milliméterre vágja. Aztán egy marék gumit azért ő is beszaggatott, öröm volt nézni!
Ott, a tuskó mellett balra... mindketten oda úszóztunk, csak annyi volt a különbség, hogy ő fogott. Én pedig... ki találja ki?
Iszonyat keményet húztak a nem túl nagy, de gyönyörű, aranysárga pontyok.Pont az ilyenekért mentünk.
Bálint volt olyan bátor, rám bízta a merítéseket. Én ennek nem vagyok túl nagy híve, persze szívesen (és jól) merítek bárkinek, azonban azt gondolom, hogy a hal megfogása addig tart, míg ki nem veszem, annak minden buktatójával együtt. Vagyis a saját halam merítéséért én magam vagyok a felelős, ha sikerül, ha nem, másra nem kenhetem, ha elbénázom.
Pontyot tehát csak ő fogott, és a letett egy-egy úszózó mellett elkezdtük dobálni a nádast, akadókat, hátha egy-két csuka megtörné a kapástalanságot. Sz. Bálint kisöcsémet is próbálom rászoktatni a jiggelésre, neki is látott szorgalmasan dobálni. Mintegy tucat szerelék bánta, gumi-horog-kapocs-harapásálló... egész nap csak kötöttem utána : )
Aznapi operatőröm nem állt éppen a helyzet magaslatán, egyrészt mert elunta a pecát, másrészt, mert fázott, mint a kutya (mikor reggel kérdeztem, elég lesz-e a kabátja, buzgón bólogatott, hogy hát persze... aztán le kellett vennem egy réteg pulóvert magamról, hogy ő meg ne fagyjon), szóval kép, az nem készült a továbbiakról. Leginkább amiatt, hogy a jobbkézre eső nádasba folyton beszaggatta a szerelést, átkutyagoltunk a tó szemközti, majdnem teljesen bokormentes partjára (azért itt sikerült a maradék harapásállótól megszabadulnunk), és bár ott alig volt víz (40-60 cm), gondoltam eldobálgatunk, egy kicsit kevesebb veszteséggel. A félig UL cájg meghozta az eredményt, összesen nyolc, bár kiló alatti, csuka esett. Az egész éves finnyás-sügerezés meghozta az eredményt, másra nem tudok gondolni, mint hogy a 2-3 gr-os jigen kínált csali (2-4" között), és a nagyon lassú pöccintésekkel operáló damiltolós módszer adta a halat. No meg a daiwa d'fin 3" lime, és a savagear cannibal.
Ez tehát a pontycsuka története, a "csukász, maradj a kaptafánál!" örök érvényű igazsággal megfűszerezve.
Ma mindösszesen két csalit használtam, elég jól sikerült eltalálnom a fránya ízlésüket. A sós, uv sárga kora reggeltől hozta a kapásokat, ahogyan néztem más gumisok fogásait, nagyjából 1:5-10-hez. Ehhez nyilván kellett az immár szabadalmi védettségre érett P. Péter-féle zsinórtolós jig-vezetés is. Sajnos azt nem láttam, hogy profik dropshottal mit aprítottak, a K. Ferenc, a rezegtetés nagymestere ma nem jött velünk. Cseppet sem bántam, a múltkor jelentősen alázott a módszerével.
A mai második mönő csali, ami a napsütés megerősödésétől működött, egy ezüst-szürke, duci twister volt. Gyakorlatilag minden nagyobb halamat ő adta. (Leszámítva a reggeli csukákat, de ugye azok csak véletlenül szoktak merítőbe kerülni, tekintettel a sügerezésre használt fluoro előkére.) 
A kikötőt végigjárva, minden hajó alját megkutatva mindig lehetett egy két horogra éhes jószággal találkozni, de az biztos, nagy nyomás alatt vannak, sokan horgásszák őket, igazi "buzerapecával" lehet megcsípni a finom kapásaikat.
A. István a válogatós. Ő is fogott, szépen. No, nem annyit, hogy többé ne akarnám invitálni : )
A nap elején nem jöttek nagyok, de azok számosan, nem is értem rá fényképeckedni. Nomeg, a hónapok óta lebegtetett Illex matracom sem érkezett még meg. Aztán megjött, de mégsem. Mostmeg még azt is eladták. Tisztára, mint egy brazil szappanopera.
Délutára úgy megfájdult a hátam, hogy hanyatt fekve nappali csillagokat láttam. Mindenesetre nyugtató látvány volt a billegő árbocokat, gomolygó felhőket, és a felettünk repkedő sirályokat figyelni. Azért a számat inkább becsuktam...
Bitang csapatás volt, megyünk még! Ha hagytok halat addig...
Azt hiszem, a végén még ennél is nagyobbat fogott, de addigra már eljöttem onnan. Be is szakadtam (ezeket a béna vitorlásokat vastag, erős kötelekkel rögzítik), a végén már halam sem jött, úgy döntöttem, odébbállok, és csak a szépre emlékezem.
Apropó melles, ma mindenképpen nagy hasznát vettem volna, egyszer, mert nyakig ért a csalán, és egyéb ruhába ragadós termésű szúrós izék, másrészt ma három csalit is vesztettem. Mivel a jövő héten a nem éppen UL Po-ra készülünk, már minden felszerelésemet elcsomagoltam, és csak egy igen rövid 1-6 gr-os nyél maradt rendszerben, a hozzá passzoló vékony zsinórral. Ezt azért lényeges megemlíteni, mert a patak túloldali nádasba, gizgazba hajigált wobblereim rendre benn maradtak, és alig volt eszközöm a mentéshez. Megjegyzem, ha csalit cseréltek a parton, és nem kapocsra teszitek, hanem a cserét követő minden alkalommal újat köttök, és levágjátok a zsinór maradékot, akkor 1., legyen nálatok a jó szemüveg, hogy ne a főzsinórt vágjátok el a lelógó maradék helyett, 2., a wobblert ne a vízbe dobjátok a zsinór felcsévélése előtt, mert ha az egyes pont el van baltázva, akkor nézhetitek, ahogyan a sásban elúszik, mint az a bizonyos dinnyehéj... Ez persze nyilván nem velem történt, hanem a neten olvastam. Ott úszik, letöltöttem a képet:
Egy tiny mínusszal kezdtem tehát, de a következő választott csali is a vízben végezte, mivel egy nagy darázs (túl nagy egyébként is) szárnya törött a dobozban, és mérgemben a vízbe vágtam, mondván, sosem hozott eddig halat, már ezután nem is fog. Ezután jött a Vidra, amit valami halak böködtek, de kapásig nem jutottam vele, viszont mindenféle botra csavarodott, fejem feletti ágakba gubancolódott zsinórokkal bosszantottam magam. Mivel egyébként is rendszeresen korán kelek (hiába, ilyen a szabadság, ha jól telik, csak mikor pihenem ki?), emiatt is kezdtem jelentősen nyűgösödni. A beakadt csalikat egyre cifrább kommentek mellett szabadítottam. Ott a kanyarban például egy igazán fajsúlyos káromkodás száll éppen:
Aztán kiválasztottam ezt az olcsó csalit, ami első dobásra adott egy szép halat, meg van mentve a napom!
Ha a vegyesboltos meghozta volna az Illex halböcsőt, ez a hal már abban méreckedett volna, így a nedves füvön pihent meg egy fotó erejéig, centit nem hordok, így a fogó a viszonyítási alap (kb. 40 cm).
Aztán ezt a csalit is beszakítottam, de ez most nem úszott el, szépen himbálta az ár a nádszáron. Gyorsan dobtam rá még egy jiget is, hogy megszabadítsam, úgyhogy az is bent maradt. Végül faágról belógatott, gurtnira kötött balinólom segített ki a bajból, de nem volt az olyan egyszerű! Vagy 50 méteren át követtem a nádról levert csalit a vízen, míg újra elakadt, és csak bokáig lettem vizes, míg benyúltam érte. Kár, hogy nem videózott valaki, hogy legalább más jól szórakozzon... szigorúan kisípolva a nemkívánatos szavakat... az egész egy hosszú vonatfütty lett volna.
Végül a megmentett csali adott még egy szép halat, és mielőtt újra kezdődött volna egy beakadásos tortúra, nagy levegőt vettem, és elköszöntem ettől a cseles-csodás víztől : )
Hejj, ilyen a patakpeca: macerás, de megéri!
Apa, kezdődik! Augusztus harmadikán indul egy hétre a Po-deltába a csapat, riporterünk élőben számol be a percről percre friss történtekről. Giga blog-folyam várható, érdemes rágcsával, hideg sörrel előre bekészülni.
Azért az általános jókedv érdekében igyekeztem tenni egy kicsit magam is, osztatlan sikert aratott a leégés ellen magamra vett, dubaiból hozott arab egyenruhám.. le ugyan nem égtem, de a csatorna túlpartjára érkező marokkói vendégmunkások hangos salem aleikummal köszöntöttek. Otthon érzem magam Itáliában, befogadtak : )
A vízen folyamatosan mozogtak előttünk a nagy harcsák, illetve az átfolyó betoncsőben 0-24-ben rabolnak, hatalmasakat csattogva, egy igazi mészárszék lehet ott bent a takarmányhalaknak. Beszélgettük is, hogy érdemes volna 1., bemenni, körülnézni, de az okosabbak szerint ez kifejezetten veszélyes volna, 2., valahogy a csalit volna jó bejuttatni oda. Tibor elmesélte, hogy egy előző csapat valamikor már próbálkozott ezzel, de nem jártak sikerrel.
Szóval, nézd a jó oldalát, tarja a mondás, még ha általában nincs is neki olyan! Ez én esetemben például meg kellett változtatnom a hozzáállásomat a tényhez, hogy az évek előre haladtával már hajnalban hív a természet. Ezt sokáig úgy éltem meg, hogy a francba, ki kell menni, és ezzel felverem oldalbordámat, plusz jól nem tudok majd visszaaludni. Aztán rájöttem, lehet ennek jó oldala is! Ha este tíz,tizenegy körül lefekszem, és még előtte megiszom egy nagy pohár vizet (fröccsöt), a hajnali ébredés óra nélkül is garantált. És ha már ébren vagyok, ki is lehet osonni egy pecára, reggel kevésbé is hiányzom a névsor olvasásakor, igaz? Ezt tehát a jó oldala. Az persze tény, több hét erőltetett hajnali kimenetel után olyan vagyok, mint egy sokat használt, mosatlan zokni.
Rendszerint elkápráztat a tó, ha hallal, ha hal nélkül, mindig megmutatja a szépségét, ha mást nem, lehet a napfelkeltét fotózni (biztos jele annak, ha semmit nem fogok), és a felbukkanó állatfajok száma is változatos. Ezen a héten pl. az efott-ról érkeznek a jószágok, és bár természetesen zavarják a halfogást, ezen nem szoktam nagyon idegeskedni, inkább vidáman konstatálom az ifjoncok pörgését. Hajnali 5-kor Gárdonyba még igencsak átdübörög a zene, csodálkozom is, hogy az artisjus nem szed zenés felárat... A dj-vel sms-ezve kiderül, hogy abba sem nagyon akarják hagyni, szerintük jó a parti. 
Azért persze hal is akad, ha a balin adja, az kitűnő, ha nem, mindig van tartalékban néhány sügeres pálya, ahonnan jó eséllyel ki lehet piszkálni egy marék apróságot. Az biztos azonban, ideges ember ne kezdjen hozzá a csíkos vitézek reménybeli megfogásának! A csalik a hámozott rizs méretét verik (alulról), a horog olyan kicsi, hogy kora szürkületben fel sem tudom kötni, a jigfej tizedgrammos, jószerivel el sem lehet dobni. Még szerencse, hogy elég a csónakok széleinél emelgetni, illetve sokat segít, ha valaki rá tudja venni magát a drop-shotos no-action rezegtetésre... halálosan unalmas, azt kell mondjam. Ha még jönne néhány "nagy", tán megerőltetném magam, de mivel csak a tizen-centis tesók veretnek ki a takarásból, maradok a lassan cincált twisztereknél, legalább közben oldalazhatok néha egy-egy centit : )