Totum

Szombaton kinéztem a tóra, egy családi kávézgatás ürügyén. nagyon rossz idő nem volt, csak a jéghideg eső szakadt, egész nap. Ücsörgünk e Petrocelli kávézóban (Gárdony), amikor is megjelent egy pali melles gumiruhában, és mintegy másfél órán keresztül vallatta a vizet a fémkeresőjével. Előző nap néhol még jég volt a széleken, jó ha egy-két fokos lehetett a víz.
Másnap megint ugyanide evett a fene, ekkor ugyan nem esett, csupán az a remek 100 km-s szél kapta telibe a déli partot, a parkolótól 37 lépésre lévő kávézó ajtajáig kopogósra fagytam.
Kinézek: négy szörfös nyomja ezerrel.

Ki mondta, hogy a horgászok a bolondok??!

De hát honnan tudhattam volna?! 

Figyelmeztető jele volt a zűrzavarnak, vittem én már magammal 1-2 gyerkőcöt beoltani, de ennyit egyszerre még soha. Akkor sem volt egyszerű a történet, de valahogy túléltem én, és a felszerelés is, a kölykökben sem esett hiba. Miért is gondoltam, honnan tudtam volna, hogy "ezek" ennyien a marsi életet is csírájában kioltanák? :)
A terv pedig egyszerű volt, vettem egy rahedli olcsó spiccbotot felszerelve, csonti, etetőanyag kellett, és elhívtam, elhoztam öcséim gyerekeit, hogy kicsit beoltsam őket a halfogásnak mondott, majdan a főnökeik által is egyezményesen ártalmatlan lógásnak nevezhető dologgal. Már az ide út sem volt egyszerű, már ott lehetett volna egy spúrom, bár igaz, onnan visszatáncolni lehetetlen lett volna, akkora volt a lelkesedés. Igaz, hogy az indulás jó előre kiválasztott időpontja a múlt jótékony homályának feledésébe hullt (akárcsak az első csomók a hajamból), de laza két óra késés nem számít nagynak (főleg, hogy én a percekre is rigolyás vagyok). Ösztönösen felmérve a gond méretét, az első megállónak nem a közvetlen vízpartot választottam, hanem a parkolóban álló büfét, ahol szabadon választható jégkrémekkel próbáltam lekenyerezni az ifjúságot, és némileg a javamra billenteni a szimpátia-mérleget. Ja, hogy az édességben lévő cukor felpörgeti őket?! Nem vagyok én diapatikus!
Jó, mindenkinél ott a cájg, indul a verkli. No, nem az, amikor félóránként mehetek mérlegelni, mint egy jobb horgászversenyen, hanem ahogyan a zsizsikeket próbálja összeterelni az ember. Bedobás, gubanc-csata, sneci kivétel, újracsalizás, segíts, Imi! a bot a vízben, kihalásztam, elakadtunk, beszakítás, újraszerelés, bedobás, ne kiabálj!, hová rohansz, miért, és miért nem, és ezek permutációi a negyediken.
Vajon meddig bírnak a kisgyerekek valamire koncentrálni, mikor veszítik el az érdeklődésüket, mikor, és miért találják meg újra, és: hány éves a kapitány? Elárulom, aki még nem próbálta, bitang rövid ideig érdekli őket a hetekig várt nagy esemény, hiszen lehet szaladgálni a mólókon, a nádasban, békát halászni kézzel, ordítani, mint a sakál, nem bánatunkban, hanem csak úgy. Sokkal jobb például a szomszédot piszkálni, mint az úszóra figyelni, no ebben végre teljes az egyetértés, ugyanez lesz később is, ha majd felnőtt korukban a cimborákat cinkelik : )
Aztán végül sikerül valami csoda folytán egy tenyérnyi sügeret fogni, és még be sem nyelte fenékig, ahogyan azt vártam volna. Szegény halacska, összesereglik miatta a baromfiudvar, megy a kakatolás, trenírozzák, úsztatják,mire nehezen hozzáférek, hogy megszabadítsam a kínoktól. Ez egy időre visszaadja a lelkesedést, mindenki meg akarja hát fogni a tó újabb gigászát. Meleg van, sőt! mindannyiunkon folyik a víz, elfogyott az üdítő, és de kár! az öcsém hív, tán türelmetlen?, hogy vinné a lurkókat, vár az ebéd. Pakolás, pucolás, nem kellett kétszer mondani, szerencsére senki nem reklamált, csak a kifelé kért és meg nem kapott jégkrém miatt, persze, majd pont ebéd előtt...

Nagy a csend a házban, lerogyok a fotelba. Máris hiányoznak.