Horgászati észosztó egyéb elmebetegeknek.

2013.02.03. 10:04 szimix

Spicces pecák

Címkék: blog érdekes fotó horgász kritika élet kultúra humor magyarország tudomány gondolat írás kérdés élmény víz folyó part barát érzés boldog fogás felel Fehérvárcsurgó perget Gaja-völgy

Placcs!!

Csobban mellettem a szemköztről besuhintott etető-kosár. Bután nézhetek, sógorom arcán látom tükröződni a saját gondolataimat: Hát ez meg mi vó't, ez nóóórmáliss?!
Tény,hogy a fenekező cájg bármilyen bot-orsó kombóra szerelve lehetővé teszi a horgászást, szerencsés esetben néha fogást is ad, hiába, az intenzív tavak már csak ilyen cédák, "könnyen" lefekszenek bárkinek. De most tényleg, mi szükség erre egy kis tavon? Ha persze az a cél, hogy a szemközti parti fűzfa tetejére felröptetett szerelékkel szórakoztassuk egymást, vagy a tó körüli földúton nagyokat puffanva riogassuk a vadat, a túrázókat, és a többi szakit, akkor ok : )
Jártam olyan horgászversenyen, ahol az intenzív telepítés ellenére a gyönyörű környezetbe álmodott nagy fogást sehogy sem sikerült elérni (azon a soron mindenki betlizett), és amikor hajnalban vízközt fogtam néhány kárászt, hogy már csak ne legyünk tök utolsók, többen azt mondták, nincs is úszós szerelésük, ők ahhoz nem értenek. Borzalom! Értem én, hogy a hajszálelőkén felkínált nagy csali nagy halat hozhat, de ahhoz éjjel nappal kint kell ülni egy darabig, jól mondom? Igaz, a pálinkájuk remek volt, szóval Zalában is tudnak azért valamit...

Elárulok hát egy "óriási" titkot: van a fenekezésen kívül is élet! Egyszerű, olcsó, hatásos megoldások, ha valaki nem szeret unatkozni a dugig tömött halastó partján.

Első lecke: a spiccbot. Kell hozzá néhány hűtött sör..., vagyis közel kell letelepedni a büféhez...ööö, nem, nna, hogy is volt? Igen, megvan: kell hozzá egy azaz egy darab 5-6 méteres gerinces spiccbot, begumizva. (egy ilyen bot ára 3-4e ft, ahol veszi az ember, fillérekért be is gumizzák, kérjük bátran!) 1-2 grammos úszó, pici ólmok, kb. 14-es horog. Kimérem a mélységet, etetek, és elkezdem a talajszinttől megkeresni a halat. Jövök feljebb, aztán csalit váltok, újra kezdem, míg meg nem jön a hal az etetésre, míg el nem találom a mélységet, az aznapi csali ízlésüket. Érkeznek a kicsik, a keszegnép, a kispontyok, aztán beköszönnek az 1-2-3 kilósak. Az egész nap akció, szerelés, néha kifut a gumi hosszú métereket, olyankor imádkozunk, hogy vissza ne faroljon a bokor alá, vidáman, izgalmasan telik így az idő. Ahogy a szakirodalom mondja, rendszeresen frissítsük az etetést! Néha megtép, lehet olyankor erősebb főzsinórra váltani, vagy orsós bottal folytatni. Ha valaki nem szeret cipekedni, egy vödörrel, egy bottal megúszható a nap. Ma már remek vékony zsinórok vannak, én pl. 6-os nanofillal nyomom, remekül működik. A nagy melegben a partszélen cuppogó halra sikeresen lehet úsztatni vele kenyérkockát is, egy kisebb tavat simán érdemes körbejárni így. A merítőt ne feledjem, mindig vigyük magunkkal, ne kelljen futtattni a többieket, és a horogszabadító is az alapfelszerelés része kell legyen!
Amit már nem érünk el, vagy ahol több méteres vizet is találunk (ha a hal is szeret ott), oda már kevés lehet a spitz, bátran vegyük elő a match-botot!
Második lecke: a match-boton egy kis, olcsó orsó is megteszi, hiszen ha nincs akadó, akkor úgyis engedni kell a halat, hadd fárassza a rugalmas bot, és a saját rohamai! Szúnyog, pinki, csonti, paszta, csemege-, és nagyobb szemű kukorica, girnyó, kenyér, egyszerű csalik is szuperül működhetnek. Nincs sok szebb látvány a jól beállított fékkel karikába hajolva fárasztó match-botnál! Ami még ennél is szebb, azt a neten találja az egyszerű halandó...
Ha valaki nem szereti az úszót nézegetni, mert fárad a szeme, vagy mert a szükségesnél eggyel több pohárral öntött fel a sportszerűség oltárára, próbálja bátran a feedert! Angol videókon láttam, hogy nem fektetett bottal játsszák, hanem mint egy rablós botot 45 fokban felállítva, kezüket a nyélen pihentetve várják a hal ütését, hogy időben beemelhessenek.
Harmadik tanács: ne sajnáljuk a fáradságot, hogy a horogelőke optimális hosszát megkeressük, kezdjünk kicsi horoggal (én mondjuk a 14-es szoktam erőltetni, utálom, ha nem történik semmi, és az sem izgat, hogy néha lemaradok egy-egy halról), rövid előkével, aztán egyre hosszabbakkal operáljunk, ha szükséges. A kis horognál tapasztalataim szerint jó az, ha nem rejtjük el a horog hegyét-szakállát, a nagy ponty-szájba így biztosan akad. Negyed óránként nyugodtan ki lehet szedni, variálni a kosár-horog távolságot, újra csalizni, míg ki nem derül, mi a hely saját fogós szerelék mérete. Itt már lehet használni hajszálelőkét, ha valaki erre gerjed, feeder gumit behúzni a távtartóba, aki szeret szerelni, és kétmillió féle etető kosárból lehet választani, akár a legújabb bendzsóig. Egy tipp: a csonti-kosárba behelyezett epres pezsgőtabletta egyszerű sikert hozhat, és egy olcsóbb fajta 6%-os cukortartalmú morzsolt kukorica konzerv simán elég lehet a fogáshoz. Érdemes megnézni, ebből mit árulnak a büfében (a büfés tuti azzal pecál, szépen hozzászoktatva a halait a kínálathoz), az jó lesz nekünk is. Érdemes jóba lenni vele, tárháza ő a hasznos helyi infóknak, beteg elméleteknek, és persze ő adja a hideg sört!

Utolsó okoskodás mára: DS ponytra. Igen, drop-shot. Nem, nem bolondultam, meg, vagy ha igen, az nem mostanában volt, és köszönöm, édesanyám is jól van. Érdemes szétnézni a neten, lehet fogni pontyot gumival is. Miért ne lehetne drop-shot szereléken felkínált csontival, kukoricával?! Telepített tavakról beszélek, mert eddig még csak ott használtam, és működik. Leültem a part szélére, lógattam a lábam a vízbe, és magamtól 5-15 méterekre dobtam az UL DS pecámmal. 5-15 gr-os, 2 méteres bot, 25-ös carbonfluor zsinór, olcsó multi orsón. A horogra hol csontit fűztem csokorban, hol csemege kukoricát akasztottam, és kézben tartott bottal, feszes zsinóron vártam a kapást... és jött! Érdekes érzés a rablók után a sok apró ráütéssel köszönő kárászt (mintha csak sügér volna), és a ponty óvatosabb, de erőteljes kóstolgatását érezni a boton. Egy halorzó ismerős jó tanácsát megfogadva a botot az orsó fölött fogva hatványozottan intenzív a kapcsolat, bátran ajánlom tehát ezt a módszert a kísérletező kedvűeknek! Hozzáteszem, ez a legegyszerűbb peca, szerelék, amit csak ki lehet találni, hacsak valaki azt nem állítja, hogy ő rendszeresen fog halat kaviccsal dobálva, ő előtte persze már egy szavam sem lehetne : )

Használjátok egészséggel, ennyi volt a mese mára!

komment

2013.01.28. 17:17 szimix

Ma 50 ponty, de amúgy nem minden papsajt...

Címkék: blog érdekes fotó horgász kritika élet kultúra humor magyarország tudomány gondolat írás kérdés ponty élmény víz folyó part barát érzés boldog fogás felel perget

Az út a szokásos módon kezdődött. - Peti, megyünk Csurgóra, a Gaja-völgybe? - Áááá nem, későn fekszem, aztán meg gyalogolni is kellene... Ok, mentem István barátommal, sejtettük, hogy ez lesz a válasz. De mikor kel ehhez a jó horgász? A szörnyű 03h20-kor… Mióta a főnököm elutazott, én etetem a házi kedvenceket, és a magammal vitt szendvicsek sem készülnek el nélkülem. Szóval egy óra kellett mindehhez, 4h20-kor már úton voltunk a kedvenc gaja-völgyi tavunkhoz, Fehérvárcsurgóra. Olyan sötétben értünk a parkolóba, hogy hiába vörösödött ki a fejünk a sok holmi kézi becipelésétől, a tavat is csak akkor láttuk jószerivel, mikor már majd belegyalogoltunk. Nappal ugyan nyári melegek vannak még, de ezen a reggelen ebből mit sem éreztünk, én speciel a nagykabátom alatt is reszkettem. Pedig ez még szeptember eleji sztori. Helyosztó. István leül egy bokor mellé, így magától balra úszózik a parttól 2 méterre, 80 cm-s vízben ezen bokor előtt, én pedig a vele szembeni parton, egy víz fölé hajló, árnyékot, menedéket adó fa ágai alatt. Nagy lapát áztatott-büdösített kukoricákkal etetünk, és épp a hajnal első sugarainál már be is dobhatjuk az első készségeket. Úszón egy szem kukoricával, és bojlival a másik szereléken kezdem, míg szemközt Istvánunk az általa favorizált lebegős csalikkal próbálkozik úgymint: csonti-pufi-kukorica, és a mágikus kenyérrózsa. Neki jönnek előbb, hiába, AZ a bokor a jóker, ha ott sincs semmi, akkor már üres a tó! De ott nagyon is van valami, elkezdi sorban kicibálni tehát a potykákat. 6-2 környékén kezdem érezni, hogy valami nem stimmel… innentől lázasan cserélgetem a csalikat, felszerelést, mígnem megállapodok két szereléknél. Amiket kizárok a további versenyből: önakasztós bojlis bot, és a feeder, az egyik, ami marad az egy 5 méteres spiccbot, 0,35-ös fluorkarbon zsinórral, begumizva, sneciző úszóval, tized grammos ólommal, 16-os horoggal. Ezen a csonti-báb összeállítás lett a nyerő, éppen csak a talaj felett lebegtetve. A másik, a kedvenc match-botom, olyan önsúlyos úszóval, amire nem kell ólom. A csali a könnyű horog súlyától finoman hull alá, bábbal megtűzve még természetesebben, ezen az akadásért felelős a vékony, hosszú szárú drop-shot worm horog, amire gigantikus gilisztákat, csonti-kukorica-báb kombókat fűzhetek. Mindkettőre szépen jönnek, a titok valószínűleg a sokáig állítgatott vízmélység eltalálásában is lehet. István után eredek, bár nem egyszerű, de olyan 10-7 környékén már látszik, hogy tán már nem sikerül tovább jelentősen elhúznia. Mindkettőnknek minden a bokor alól jön, olyan 1-4 kiló között, főleg 2-3 kilósak. Olyan szinten elfoglal a sok tennivaló, hogy a fényképezés szinte teljesen elmarad, a 3-mas felettieket néha sikerül lekapnom, de például arra, hogy a szemközti fogásokat is dokumentáljam, már semmi esélyem. István egy ősrégi tűspicces matc-teleszkópossal küzd, szemet gyönyörködtető ideátról is ahogyan hajlik a cájg, alig veszít halat vele. A spiccbotomon már nagyobb az elhullás, hiszen kicsi a horog, de talán ezért a kapás is több, szóval ezzel így kiegyenlített a mezőny. Igyekszem a bot végét a víz alá dugni, túl közel vannak a kapások, olyan direkt a kontaktus, hogy azon az erőgumin túl is minden módon finomítani kell. Van, hogy a spiccbotost éppen merítem, miközben a másikon már be kell vágnom, olyan 20-20 környékén teljesen elveszítem a fonalat, már nincs értelme a további számmágiának. Közben befutnak a cimborák, ők a víztározón erőlködtek, és hallva a nagy aprítást (minden ment vissza a vízbe amúgy), mégiscsak begyalogoltak, ha másra nem, egy kis baráti cinkelés lehetőségére számítva. Innentől halanként váltjuk egymást, főleg a spiccbotba szerelmesedtek bele, alig akarnak elmenni, hogy végre békésen szórakozhassunk tovább! Aztán délutánra csendesedik a roham, még mindig jönnek ugyan a halak, de már nagyobb szünetekkel. Aztán egyszer csak egy nagyobbacska akad a spiccbotra (nyilván ez volt a csendesedés oka is), alig tudom a szűk helyen kimenteni mellőle a match-t. Kivágom magam mögé a fűre, aztán szép nyugodtan (?) fárasztgatom a jelentkezőt. Tulajdonképpen, bármilyen meglepő is, simán kijön, csak viszonylag sokáig tart. Szerintem nem hitte el igazán, mi is történik vele. Annyira azért kavart a sekély vízben, hogy elzavarjon minden újabb érdeklődőt. A súly 5,8 lett a merítő levonásával.
papsajt_1.jpg
Olyan csönd lett ez után, hogy el is kezdek pakolni, mígnem a szemközti oldalon az addig szintén már hosszabb ideje csendesen ücsörgő Istvánunk meg nem akaszt valami nagyobbat, addigra már majdnem teljesen menetkész lévén, átszaladok meríteni, fényképeckedni. Ez is szép, majdnem 6-os lett! Ezeken a helyeken szinte mindig fogtunk, néha komolyabb mennyiséget is, de ennyit egyszerre még sohasem sikerült. Hiába, a horgászat egyik legfőbb erénye a türelem, sokat kell vízen lenni, és néha az ember önhibáján kívül is beletalál a tutiba. Ami újra, és újra bebizonyosodik: úgy igaz, a finomszerelékes horgászattal nagyon is érdemes foglalkozni, ha csak egy napot vagyunk egy előre nem etetett területen, majdnem biztosan ez hozza meg a remélt eredményt! Azóta is voltunk többször a kis tavon, szívesen beszámolnék az óriási fogásokról, de az igazság az, három gigantikus betlibe szaladtunk bele. Amint mondják, nem minden papsajt…

komment

süti beállítások módosítása