Piszkál a kisördög. Egész héten a sügerek támadásától karikába hajló UL botom képe járt a szemem előtt, de ez már igazán beteg. Tudom, igyekeznem kell, a helyiek erősen gépelik kifelé a jószágot, és mivel a cikkeknek nevezett irományok nyomán (és mert vittünk a helyszínre cimborákat, számosat), egyre többen szeretnének maguknak részt szakítani a jóból, nagy nyomásnak vannak kitéve a kedvenc halaink. Ez nem baj, hiába is neheztelnek érte páran, hogy felfedem a nagy titkot. El is mondom, miért ez a teóriám.
1., Rengetegen tudták eddig is, hogy a balatoni kikötők ősszel tele vannak táplálék hallal, ragadozókkal, nem mi találtuk fel a spanyol viaszt;
2., akik a firkálmányaink nyomán jutnak el ezekbe a kikötőkbe, nagy valószínűséggel céener horgászok...
3., ...és ők nem visznek el halat, ám nagy nyomás alá helyezik a rablókat, akik így óvatosabbá válnak, talán kevesebb végzi tepsiben emiatt (kivétel ez alól F. kolléga - nem ő, egy másik);
4., alapból sem mindig olyan könnyű a finnyás kapásokat halra váltani, csak azt tudom mondani: hajrá, kard-ki-kard, aki tud, az fogjon!
A novemberem eléggé be van táblázva, így aztán alig találtam olyan napot, amikor még lejuthatok, és igen, most is szerveztem új érdeklődőket, én szívesen látom, hogyan dolgoznak a nagyok, a jelszavam: ucsitycja, ucsitycja, ucsitycja. Vagy valami ilyesmi.
A mai előadás résztvevői számában megfogyatkozunk az előzetesen beharangozottakhoz képest, majd nyolc főből végül hárman értünk le a partra.
- P.Péter, a pintér féle damiltolós módszer névadója;
- H. Viktor, trendszergazda, arany diplomás sügérbuzerátor;
- és szerény személyem, a mindig fogjunk máshogyan halat elméleti szakembere.
Eredetileg ez egy olyan napnak indult, amikor bár szabadságot vettem ki, de az egy teljesen más célt szolgált volna. Az eredeti programom borult, így aztán könnyedén átálltam erre a B-tervre (ami amúgy mindig az A-terv, megyek sügerezni). Hét közben talán kevesebb lesz a versenyző, hát, lássuk a medvét!
K. Ferenc DS-vitéz barátunk előző nap délután megszondázta a vizet, valami problémákról írogatott, amit nem olvastam el rendesen, és Peti ehhez kapcsolódó sirámait is korainak véltem, leráztam magamról, mint kutya a ... nemtudommit. De azt leráztam, na. Fogott is meg nem is, meg valami hajó mosás miatti kevesebb helyről szólt a fáma, amit hagytam elsuhanni a fülem mellett. Azt nem mondom, hogy hiba volt, de megdöbbenve láttuk a helyszínre érve, hogy a vitorlások zömét már partra tették, így megszűntek a jó kis fedezékek, amik alól eddig a sügereket aprítottuk. Nagy kár, hogy pont erre készültem most is. Aztán csak néztem, mint Rozi a moziban. 
Első körben a kövezés végéről szerettem volna balint fogni (meccsoda nagyképűség, mintha az csak az én elhatározásomon múlna), de pár dobás után úgy véltem, semmi nyomuk. Második szakasz: random csukák kivadászása a hajók alól. Tekintve, hogy hajó alig maradt, ez is ugrott. A két első hordozó rakétám tehát már levált, és én még mindig nem a fellegekben jártam. Maradtak a sügerek, mint a legfontosabb napi program, de persze ezzel is volt egy kis bibi. A szokásos piszmogás, szerelés után mire az autótól az első állásig eljutottam, Peti már megfogta az aznapi első, szép sügerét. Pedig az előjelek nem sok jóval kecsegtettek. 1., későn értünk ki. Ez eddig nem okozott gondot, de a takarás megszűntével már igen, hiszen hullámzás mentesen nyugodt, tiszta a vízben a ragyogó napsütés minden fedezéket bevilágított, a hajnali ködös legjobb óráról lemaradtunk. 2., a további pecának is pont ez lehetett a rákfenéje, a reflektorral megvilágított aljzaton nem maradt hal. 
Peti, Viktor küzdöttek tovább, én azonban addig oldalaztam, amíg a maradék belső kikötő hajóinál megtaláltam az első jigre jelentkezőket. Innen két történet pergett, ők az átlátszó szélvízen erőltették, és szenvedtek, én a hajók közt váltogattam a csalikat, míg meg nem találtam az aznapi nyerőt, ami egy ízesített, sárgás, zöldes-barna nimfa lett. 
Nem volt ez olyan nagy csali, mint amire legutóbb vetődött a fogott halak zöme, de most működött remekül. Pár, tán olyan tíz darab 10-20 cm-s sügérnél tartottam, amikor megérkezett Miki barátom. Ő nem horgász, de imád kinn lenni, és közben az eszmét is cseréljük ilyenkor bőszen. Ő számolta, én nem, de csak az egyik mólón olyan további két tucat jelentkező akadt állítása szerint. Néhány rendesebb példánnyal is köztük, amiből az egyik olyan nagy, és dagadt volt, amilyet én még nem is láttam élőben, nehogy fogtam volna. Jó béna képeket készítettünk róla, de hát ez van.
Nem használom a mellékelt kínzó eszközt, általában kézzel veszem ki a halat, vagy a fogóval a horogra fogva egyből a vízben fordítom ki a szájukból azt. Ezt amolyan biztonsági tartalékként hordom, ha lusta vagyok merítőt vinni magammal, és milyen jól tettem, pont le tudom mérni vele a saját rekord sügeremet. Tuti ami zicher alapon az ördög patájához is viszonyítottam, és ezt leképezve fénnyel megmérhetővé tettem. Hiába, a mérős Illex matracom a mai napig nem érkezett meg. (Pisti, ... alássan.)
Kár, hogy nem 47-es a lábam, de 42-esnek sem rossz : ) Balaton szakértő ugyan ettől még nem lettem, de boldog hergász? Az igen!
Aztán Viktor is bekéreckedett a "paradicsomba", és neki is látott DS-sel aprítani a ...nem a nagyját, de az apraját olyan 20 cm környékén. Délutánra nekem elapadtak a jigre jelentkezők, és bármennyire is nem az esetem, ráadásul fluoro zsinórt sem vittem be magammal, megkértem, ha kötne nekem is egyet. Dropshotot. Kötött. Nem volt benne köszönet, mert addig az ő botjával megfogtam azon a boton a napi legnagyobbját, tehát alighanem még mákom is volt : ) Gyorsabban kötött tőle, az biztos, hogy mielőbb visszavegye az eszközét...
Végül elmesélem azoknak, akiket ez újdonságként érint, hogyan lehetett aznap sügeret fogni. Vagyis, hogy mi az általam használt eszközrendszer, amihez aznap pont passzolt a halak úri kedve. A kötekedők kedvéért, nyilván nem én találtam el a jó módszert a halakhoz, hanem a módszert, ahogy rángatom, pont eltalálták a halak.
Többnyire fluoro előkét használok, de ma arra készültem, hogy a beeső csukákat megfogom, nem hagyom, hogy lerágják a jiget. Ezért a nevis 10 szálas fonott fém-előkéjét használtam, 15 cm-s hosszban. Csuka természetesen nem jött egy darab sem. Hogy ez befolyásolta-e a kapások számát? Csak remélni tudom, hogy igen, mert ha ettől kevesebb jött, akkor így is király voltam... a Király Sanyi! A jig 2-3 gr-os, a horog olyan 4-6-os, a gumikat variáltam addig, amíg egy ízesített nimfa el nem nyerte a tetszésüket. A kulcs a rejtekhely megtalálása volt. Említettem, hogy a naptól átvilágított területeken kapás, de hal sem nagyon volt. (Peti óriásit teljesített, a semmiből szenvedett ki 10 sügeret, mert ő az átlátszó pályán maradt.) A hajók között azonban volt árnyék, ott lehetett megtalálni célhalakat, és a nagyobbakat főleg. A csali vezetése egy nagyon lassú bevontatás, egy fordulat / 5 perc sebességgel, apró pöcögtetésekkel tarkítva. Közben, hogy ez ne legyen teljesen igaz, fogtam egyet felszíni rablásra dobva jiggel, és hajók alól kikandikáló ifjoncot apró kenart wobblerrel is. Aztán amikor elmaradtak a kapások, fel kellett volna tennem a végső megmentőt, a daiwa beamfish grean tea színű csalit, de ezt elfelejtettem. Azonban DS-re átszerelve is tovább adta a nimfa a halakat, míg elég nem lett a napból.
Jó móka ez a sügerezés, és csak remélni tudom, hogy valóban lesz alsó méretkorlátja a fogásnak! Hátha még az én életemben találkoznék egy 50-es cipőhöz passzolóval a legcsodásabb tavunkon, a Balatonon!
Van kolléga, aki már teljes gőzzel fogás után kutat, és bár nem szeretem őket a területvédő szokásuk miatt, ez a beállás mindig jókedvre hangol.
Tipikus őszi az idő, köd, tükör felületű átlátszó kisvíz a pálya. Még szerencse, hogy alig valaki kapkodja el a hajó, csónak téliesítést, ezért szépen akad beálló az ellenfeleknek. Lássuk a sügereket, hiszen azt jöttem megtudni, visszaálltak-e a csónakok alá!
Aztán jön egy helyi erő (más néven: a helyet ismerő pergető sporttárs), körbefut a kikötőben, majd angolosan távozik, megjegyezvén: olyan átlátszó itt a víz, hogy felesleges erőlködni, nincsen bent hal.
Örömömben gyorsan be is ültem a Velencei-tó legremekebb helyére, ez a Petrocelli Caffé Étterem & Kávézó.
Rum, tea, mazsolás-csiga...
Jó itt. Akkor is.
Nyáron innen a kilátás verhetetlen, nem csoda, hogy a bringások is mindig előtte állnak meg szelfizni. Azt mondjuk pont nem értettem, hogy a ködben milyen hátteret nyújthatott ma a tó, de mivel des gustibus non disputatum, hagytam a francba.
Ezek itt a nyári jó balinos helyek. Odébb a sügér lakik, ám ilyenkor már inkább csak a tél eleji csend motoz. Jó kis tavam van ám!
Eeekkora halak vannak benne.
Nem véletlen, hogy szinte kizárólag pergetek, így is több a cókmókom, mint ahogyan szeretném. Ez a ponytozás dolog meg éppenséggel tragikus, ami a felszerelés igényét illeti, de azért böki a csőrömet, jó volna pár izmosat akasztani! 
Keskeny a palló, csúszik a párától, annyira hajtott a fogási-láz, hogy majdnem orra estem a nádba. A botokért igazán kár lett volna. Bálint csukott szemmel közlekedik,eleinte azt hittem, a mederviszonyokat is milliméterre vágja. Aztán egy marék gumit azért ő is beszaggatott, öröm volt nézni!
Ott, a tuskó mellett balra... mindketten oda úszóztunk, csak annyi volt a különbség, hogy ő fogott. Én pedig... ki találja ki?
Iszonyat keményet húztak a nem túl nagy, de gyönyörű, aranysárga pontyok.Pont az ilyenekért mentünk.
Bálint volt olyan bátor, rám bízta a merítéseket. Én ennek nem vagyok túl nagy híve, persze szívesen (és jól) merítek bárkinek, azonban azt gondolom, hogy a hal megfogása addig tart, míg ki nem veszem, annak minden buktatójával együtt. Vagyis a saját halam merítéséért én magam vagyok a felelős, ha sikerül, ha nem, másra nem kenhetem, ha elbénázom.
Pontyot tehát csak ő fogott, és a letett egy-egy úszózó mellett elkezdtük dobálni a nádast, akadókat, hátha egy-két csuka megtörné a kapástalanságot. Sz. Bálint kisöcsémet is próbálom rászoktatni a jiggelésre, neki is látott szorgalmasan dobálni. Mintegy tucat szerelék bánta, gumi-horog-kapocs-harapásálló... egész nap csak kötöttem utána : )
Aznapi operatőröm nem állt éppen a helyzet magaslatán, egyrészt mert elunta a pecát, másrészt, mert fázott, mint a kutya (mikor reggel kérdeztem, elég lesz-e a kabátja, buzgón bólogatott, hogy hát persze... aztán le kellett vennem egy réteg pulóvert magamról, hogy ő meg ne fagyjon), szóval kép, az nem készült a továbbiakról. Leginkább amiatt, hogy a jobbkézre eső nádasba folyton beszaggatta a szerelést, átkutyagoltunk a tó szemközti, majdnem teljesen bokormentes partjára (azért itt sikerült a maradék harapásállótól megszabadulnunk), és bár ott alig volt víz (40-60 cm), gondoltam eldobálgatunk, egy kicsit kevesebb veszteséggel. A félig UL cájg meghozta az eredményt, összesen nyolc, bár kiló alatti, csuka esett. Az egész éves finnyás-sügerezés meghozta az eredményt, másra nem tudok gondolni, mint hogy a 2-3 gr-os jigen kínált csali (2-4" között), és a nagyon lassú pöccintésekkel operáló damiltolós módszer adta a halat. No meg a daiwa d'fin 3" lime, és a savagear cannibal.
Ez tehát a pontycsuka története, a "csukász, maradj a kaptafánál!" örök érvényű igazsággal megfűszerezve.