Hóbuckákat épít a szél, majd letépi a kapucnimat. Botorkálok a keréknyomokat ellepő dunyhában, olyan fehér minden, hogy néha éppen csak orra nem bukom. Életnek alig van nyoma, igaz, nem is látok a szemembe vágódó pelyhektől. Néha hallom a bokrokból a feketerigók civódását, és a libák gágognak a ködben, amint a leszállópályát jelölik maguknak. Nekem sem ártana egy iránytű, mielőtt belesétálok a tóba, ha egyáltalán eltalálok odáig, szerencsére a kutyám ott szaladgál körülöttem, majd kiment, ha bajba kerülnék. Töröm tehát a havat, és egyszer csak, TADAM!! megpillantom a nyílt vizet, lehet horgászni! Ez az, már alig várom, hogy kijöhessek, biztosan nem vagyok egyedül a kívánságommal. A parti sávba ugyan összetolta a szél a havas kását, de előtte ott hullámzik a tó! Karácsony óta várja a csukázó műlegyes botom, hogy bevessem, eddig még nem próbált módon remélve a csíkos bandita megfogását. A természet mintha ellenem esküdött volna, már épp befagyott minden, titokban már próbálgattam a jégpáncél teherbírását, és már csak a hivatalos főbólintásra várva, hogy rá lehessen menni, erre tessék! olvadni kezdett minden. Azért mégiscsak tél van, a teremburáját, tessék fagyni rendesen!, vagy olvadni, nekem mindegy, de könyörgöm, döntsük már el végre!