Lázasan túrom a dobozaimat, hátha találok még békéshalak fogásához alkalmas szereléket. Rekesz -rekesz hátán, de végül csak megtalálom azt az egyet, amiben még lapulhat ilyesmi. Meg sem nézem, csak behajintom a kocsiba, és irány Pest, ahol P. Pisti barátom várja a csatlakozást. Menet közben még üzenetek suhannak, de a leglényegesebb infó elmarad, nem tudom, hogy élte párja, főnöke, alias Roncsi éjjel bulizott, és nem szeretné, ha zörgésünkkel felébresztenénk. Így aztán bátran felcsöngetek, aztán, mikor egy lakó eggyel beljebb segít, még onnan is csöngetek egyet, hiszen arról volt szó, hogy kávézunk, és én azt hittem, náluk, a konyhában tesszük ezt. Hát nem. Válogatott gorombaságok repkednek, szerencsére én kimaradok a szórásból. Így aztán a soron kávézunk, helyi arcok, pecás örültek csatlakoznak az indulás szertartásához, üdv a Hallerben!
Közel van a tó, valami aranyos-pikkelyes-kocka, de a jobb fajtából, rendezetten előadva. Elhangzanak a szabályok, és mi elhelyezkedünk a tó legtávolabbi sarkán, ahova szerencsére a rakodás idejéig beállhatok a kocsival is, nem hiányozna még a cipelés a beállt derekamnak. Persze, minek kirándul az ember, ha nincs jól, kérdezheti bárki (és kis feleségem kérdezi is)? Ha egyszer most vagyok szabadságon, végre kisüt a nap... egy működés képtelen gerinc nem lehet a jókedv akadálya! Az eredmény a képeken, meguntam írogatni: