Totum

Hihetetlen, hogy mennyi féle-fajta ember létezik. Egy-egy igazán komoly nemzetközi repülőtér kifejezetten alkalmas arra, hogy nagyobb utazások nélkül találkozz a világ nemzeteivel. Akiket eddig csak a tévében láthattam, itt megelevenednek a szemem előtt. Mindenekelőtt olaszok, mindenütt. Nyilván segít, hogy értem őket, ezért az alap zsivajból nekem kihallatszik a szavuk, kicsit mindig olyan, mintha hazaérkeznék. Utaznak idősek párban, családok kisgyerekekkel, fiatalok csapatban, és középkorú haverok, ki tudja milyen indíttatásból. Induláskor persze még sok a magyar hang is, aztán ez elhalkult, elveszik, ám mivel a legváratlanabb helyeken is felbukkanhat néha egy honfitárs, érdemes vigyázni arra, kire mit mondunk. Fejkendős, burkás nők mindenütt, ahogyan keletre hatolok, egyre többen. Különböző mértékben fedik el magukat, számomra kifejezetten vicces látni, hogy amíg a férjük teljesen európai öltözetben vonul, sokuk még mindig a középkorban öltözik. Persze el ne tévedjünk, emlékszem én még gyerekkoromból a fejkendős nénikre. Kíváncsian várom, mikor kopik el ez a szokás is. Persze jelei vannak a változásnak, mikor egy nemzetközi járaton leszállás előtt elkezdik becsomagolni magukat az addig európai módon öltözött lányok. Nyilvánvaló, hogy ők ezt nem gondolják véresen komolyan, különben külföldön is tartanák a viseletet, alighanem ez lesz az egyik adag élesztő ahhoz, hogy megváltozzon a világuk. Még mielőtt a miénk nem dől össze, az jó volna. Hihetetlen érdekes, szép arcok, nők-férfiak vegyesen, mindenféle bőrszínnel, a vakítóra kiszőkített, laposakat pillogó orosz örömlánytól a selyemfényű ébenfekete nigériai apukáig, a félvér feleségével, és kétéves forma szintén étcsoki, ördögforma virgonc kislányukkal. Irgalmatlan számban képviseli magát Afrika, noha természetesen nem mindenki tőzsgyökeres, mögöttem páran szóba elegyednek: A UK-ból vagy? Jeah, Kentből. Élvezd az útleveled... és mindketten nevetnek. Amott az azerbajdzsáni judo válogatott érkezik, alighanem Horvátországból, mert némelyik felsőt cserélt az ellenfelekkel, fekete, összenőtt szemöldökű férfias, marcona alakok, nyilván a sportjukból következően is masszívan izmosak, simán látom magam előtt őket egy pár száz évvel ezelőtti csatában, amikor az ellent szórták, mint a pelyvát... aztán persze kiderül, hogy a szikla külső mögött mi lapul, ugratják egymást, viháncolnak, fiatal csikók. Amúgy jellemző, hogy rengetegen nevetnek, minden náció mosolyog, gyönyörű fogsorok villognak a világ minden sarkából, láthatóan jól érzik magukat a népek, alighanem igaz, aki utazik, megtanulja elfogadni a mást, a másikat, az eltérőt, a szokatlant, nyilván masszívan idealista, és naiv vagyok... de sebaj.
Amikor a török apjukával egymásra mosolygunk, mert a hétéves forma kisfia könnybe lábadt szemmel sirat valami egetrengető fontosat, magához öleli pont olyan védelmező szeretettel, mint amire a saját gyermekkoromból emlékszem, újra nyilvánvalóvá válik, hogy nincs ám olyan nagy különbség a vágyainkban...

Most például a pokolba kívánok mindenkit, aki egy építkezéssel szembeni szobához juttatott, és ahol a meleg okán kora hajnaltól nyomják a flekszet.