Végre vége! Mármint a tilalomnak, alig bírtam kivárni. Szerencsére annyi munkám van, hogy néha fel sem tűnt, hogy szalad az idő, másrészt egy-egy tilalmon kívül eső tavon azért néhány halat addig is sikerült nyakon csípni. Ezekkel azonban még akkor sem dicsekedhetek, ha a szabályok megszegése nélkül estek, manapság egyre inkább egymást rágják a nethuszárok (engem is beleértve), felesleges tehát hergelni a közösséget.
No, szabadult hát a balin is, és én az évek rutinját követve keresem őket a partról. Ilyenkor különösen igaz az, hogy a víz mellett töltött idővel egyenesen arányosan jutok információhoz, vagyis, ha megpróbálom megspórolni a kereséssel töltött időt, akkor nagyobb valószínűséggel futok méretes betlikbe. Most azonban elvégeztem a házi feladatot, nagyon is. Egy ideje figyelem a jeleket, és nem voltak túl bíztatóak. A szél, és az eső nem segített a sneci-rajok felszínre jövetelében, így az őket követő rablók mozgását is nehezebb felfedezni. Hét közben, egy tárgyalásról hazafelé tartva aztán megálltam Velencén. Pár apróság volt csupán, ami nem kedvezett a horgászatnak, megfigyelésnek: épp egy monszun szakadt rám, és amúgy öltöny-nyakkendőben szálltam ki a kocsiból. Beálltam hát a híd lába alá, és onnan figyeltem, ahogyan az őrülten szakadó esőben ragadoznak az őnök. Mivel akkor nem értem rá, csupán párat dobtam, meg is lett az eredménye, szabályosan beledobtam egyikőjük szájába, tökéletesen keresztbe állt a "fogai" közt a csali, jó nagyra kellett ásítania hozzá, ez volt a várva várt ún. "beeséskor leverte" akció : )
Ez a csali különben ezer éve lapul a dobozom mélyén, igaz, túl sokszor nem is próbáltam, de nekem halat még soha nem adott. Pár koccanásom is volt még rá, de az özönvízhez tökéletlen öltözékem miatt inkább megelégedtem az információval, hogy ti. itt vannak, és szombat hajnalban (még sötét volt, amikor kiértem) újra megtámadtam a helyet. Igazán jó ötlet volt korán menni, mert 7-8 között már Jöhettem is haza. Hanem addig! Óriási rablások minden felé, és a csalimat is meg-meg ütötték néha. Próbálkoztam többféle wobblerrel, de aztán csak visszaraktam a előző nyerőt. Meg is lett az eredménye, bár fotóznom nem sikerült, egy 62 cm-s balin köszönt be, gondolom 3 kiló felett kellett lennie, olyan vaskos fejjel, hogy alig bírtam egy kézzel megfogni, és kiemelni. Ez már a habzsolás végén történt, de legalább tudom, még korábban kell mennem, 4 előtt már kint kell lenni, hát holnap ismét balinra fel!
Ma egy kicsit korábban indultam, a fél négy már a víznél talált. Ez már az igazi elmehetek kategória. Sebaj. A balinok már vártak, gondolom az sokat segít, hogy körben lámpák égnek egész éjjel. Egy egész dobozzal válogattam ki a vackaimból, kifejezetten erre az alkalomra, csupa bűnös őnös gerjedelmet. Hát erre nem egy süllő ütött le egy olyan csalit, ami még nekem soha nem adott halat?! Közben megjött F. Attila is, olyan 5 körül, de persze addigra alábbhagyott a halak lelkesedése. Az persze nyilvánvaló, hogy tudják, hol vagyunk, mindig a másik oldalon rabol, mint ahol éppen állok... Szerencsére őrzök a ládámban néhány jól dobható, traileres csodát, így szinte fejbe dobtam egy a biztonságosnak hitt túlparton randalírozót. Aztán eleredt az eső. Én ezen már fel sem húzom magam, ez van. 10 fok, szél, eső, a frizurám azonban még mindig tart. Csupa öröm az élet! Attila kitalálta, hogy fogjunk sügeret. Körbejártuk hát a tavat, nem túl sok sikerrel. Utolsó reményem egy olyan kikötő volt, ahol P. Peti mindig lefog bennünket, de ott legalább tudom, hogy van hal. Csak most a szokásos helyeken ott sem találtunk, és közben még fokozódott a szél, és immár ömlött az eső. Végül aztán egy csónakos épp kijövő horgásztárs (gyönyörű kárászokkal a szákjában) szólt, hogy hol látott hajtásokat. Nagy nehezen kitermeltünk egy pár gyönyörű színű sügeret, és ekkor én becsülettel bevallom, feladtam. Mostanában nem is megyek. Ja, de, holnap: )
