Többnyire mindenki a horgász-show-n költi a nagy pénzeket, de mégsem üresek a kikötők. Az elvetemültebbje már hajnalban vízen van, a kényelmesek (mint én is) kora délelőtt indulnak útra. Kiváló ötlet volt a tegnapot bevásárlással tölteni a ragyogó napsütésben, mára szügyig érő köd fogadott, pedig esküszöm, adtam időt neki bőven, hogy felszálljon. Mindegy, jól beöltözve azért élvezhető a kinnlét, csak a bélelt csizmámat kell előásnom legközelebbre.
Van kolléga, aki már teljes gőzzel fogás után kutat, és bár nem szeretem őket a területvédő szokásuk miatt, ez a beállás mindig jókedvre hangol.
Tipikus őszi az idő, köd, tükör felületű átlátszó kisvíz a pálya. Még szerencse, hogy alig valaki kapkodja el a hajó, csónak téliesítést, ezért szépen akad beálló az ellenfeleknek. Lássuk a sügereket, hiszen azt jöttem megtudni, visszaálltak-e a csónakok alá!
Aztán jön egy helyi erő (más néven: a helyet ismerő pergető sporttárs), körbefut a kikötőben, majd angolosan távozik, megjegyezvén: olyan átlátszó itt a víz, hogy felesleges erőlködni, nincsen bent hal.
Gyorsan kipattintottam hát három kisebb csukát kb. fél óra alatt, hiába, ha nincs hal, hát nincs : ) Az UL felszerelés, és az általam űzött lassú cincálási metódushoz véletlenül pont igazodott a halak maszatoló stílusa. Kiváló, évente kétszer én is eltalálhatom, nem? Mondjuk, más tényleg nincs (illetve nem voltam hozzá sem elég ügyes, de főleg nem kitartó, már hívogatott a reggeli betétes kávé).
Örömömben gyorsan be is ültem a Velencei-tó legremekebb helyére, ez a Petrocelli Caffé Étterem & Kávézó.
Rum, tea, mazsolás-csiga...
Jó itt. Akkor is.
Nyáron innen a kilátás verhetetlen, nem csoda, hogy a bringások is mindig előtte állnak meg szelfizni. Azt mondjuk pont nem értettem, hogy a ködben milyen hátteret nyújthatott ma a tó, de mivel des gustibus non disputatum, hagytam a francba.
Ezek itt a nyári jó balinos helyek. Odébb a sügér lakik, ám ilyenkor már inkább csak a tél eleji csend motoz. Jó kis tavam van ám!
Eeekkora halak vannak benne.
Nem véletlen, hogy szinte kizárólag pergetek, így is több a cókmókom, mint ahogyan szeretném. Ez a ponytozás dolog meg éppenséggel tragikus, ami a felszerelés igényét illeti, de azért böki a csőrömet, jó volna pár izmosat akasztani! 
Keskeny a palló, csúszik a párától, annyira hajtott a fogási-láz, hogy majdnem orra estem a nádba. A botokért igazán kár lett volna. Bálint csukott szemmel közlekedik,eleinte azt hittem, a mederviszonyokat is milliméterre vágja. Aztán egy marék gumit azért ő is beszaggatott, öröm volt nézni!
Ott, a tuskó mellett balra... mindketten oda úszóztunk, csak annyi volt a különbség, hogy ő fogott. Én pedig... ki találja ki?
Iszonyat keményet húztak a nem túl nagy, de gyönyörű, aranysárga pontyok.Pont az ilyenekért mentünk.
Bálint volt olyan bátor, rám bízta a merítéseket. Én ennek nem vagyok túl nagy híve, persze szívesen (és jól) merítek bárkinek, azonban azt gondolom, hogy a hal megfogása addig tart, míg ki nem veszem, annak minden buktatójával együtt. Vagyis a saját halam merítéséért én magam vagyok a felelős, ha sikerül, ha nem, másra nem kenhetem, ha elbénázom.
Pontyot tehát csak ő fogott, és a letett egy-egy úszózó mellett elkezdtük dobálni a nádast, akadókat, hátha egy-két csuka megtörné a kapástalanságot. Sz. Bálint kisöcsémet is próbálom rászoktatni a jiggelésre, neki is látott szorgalmasan dobálni. Mintegy tucat szerelék bánta, gumi-horog-kapocs-harapásálló... egész nap csak kötöttem utána : )
Aznapi operatőröm nem állt éppen a helyzet magaslatán, egyrészt mert elunta a pecát, másrészt, mert fázott, mint a kutya (mikor reggel kérdeztem, elég lesz-e a kabátja, buzgón bólogatott, hogy hát persze... aztán le kellett vennem egy réteg pulóvert magamról, hogy ő meg ne fagyjon), szóval kép, az nem készült a továbbiakról. Leginkább amiatt, hogy a jobbkézre eső nádasba folyton beszaggatta a szerelést, átkutyagoltunk a tó szemközti, majdnem teljesen bokormentes partjára (azért itt sikerült a maradék harapásállótól megszabadulnunk), és bár ott alig volt víz (40-60 cm), gondoltam eldobálgatunk, egy kicsit kevesebb veszteséggel. A félig UL cájg meghozta az eredményt, összesen nyolc, bár kiló alatti, csuka esett. Az egész éves finnyás-sügerezés meghozta az eredményt, másra nem tudok gondolni, mint hogy a 2-3 gr-os jigen kínált csali (2-4" között), és a nagyon lassú pöccintésekkel operáló damiltolós módszer adta a halat. No meg a daiwa d'fin 3" lime, és a savagear cannibal.
Ez tehát a pontycsuka története, a "csukász, maradj a kaptafánál!" örök érvényű igazsággal megfűszerezve.