Mintha egy népiesch táncnak volna a pontos megnevezése, pedig csak arról van szó, hogy egyszerűen képtelen vagyok elsőre kimondani, hogy hol is voltunk legutóbb. Pedig nem bonyolult: Tokodon. Ehh, még ez sem, Bokodon, na.
Dini barátunk vízen álló házát építgeti, nagyon hajaz a megvalósítás sebessége a Luca-széke nevű hajóméra, ő is mindig csinálja, csak sohasem készül el. Az már látszik, hogy remek lesz, csak az nem, hogy mikor. Nem mintha ez akkora traumát okozna bárkinek, maximum az esti szipákolás, és baráti rötyögés az, amiért éjjelre szívesen mennék, a peca a sötétben nem az én műfajom (konkrétan nyafogós vagyok hozzá, és lusta). Ráadásul ez a tó nem több, mint 40 percre van háztól házig, feltéve, hogy ha tudom előre, hogy pontosan melyik részére is megyek. Megyünk. Hiszen ez a móka Móri Pisti kissé szinezős, de attól még a barátom ötlete volt, foglaltassék érte imába a neve! Sokat kapacitálni persze nem kellett, pedig számtalanszor elhatároztam már, hogy ismeretlen helyre nem megyek. Annak általában orbitális betli a vége, amit én speciel nem annyira kedvelek, és amúgy a hazai pályámon is simán meg tudom oldani, különösebb mászkálás nélkül. Mindegy, ismét be lettem oltva, hiszen Dini azt állította, hogy a nagy pontyok, amúrok fogása mellett, úgy bal kézről, 30-40-es csapókat szedegetnek. Ezért a méretért én konkrétan ölni tudnék, és mivel a tavalyi jó helyen a Balatonon egyelőre nem látszik a sügér invázió, muszáj volt utána járnunk az információnak.
Dini persze sehol, szerencsére elrendezte, hogy királyként bánjanak velünk, bejárást, csónakot, itinert kaptunk. Köszike.
Ha csak a végeredményt nézzük, úgy tűnhet fogós napunk volt, és a tó ontotta a halakat. Az egy ilyen rövid irkából nehezen jön le, hogy megint mekkorát mentünk pár apró halért. Egyrészről későn indultunk, valami napijegyek megszerzésének bonyolultsága miatt kihagytuk a hajnali fényváltást, ugye, a 8 óra már nem számít annak? De ezt hiába mondom, ritka az olyan elmehetek, aki a végletekig feszíti a korai indulás húrját úgy, mint én. Azért nagy nehezen vízre keveredtünk, és elkezdhettük a tó minden négyzetcentiméterét átvizsgálni.
A megadott területen egy koppantásig sem jutottunk, véleményem szerint a hullám mentes napsütötte vízből elbújtak máshová a halak. Menjünk, nincs itt semmi! - mondom én. Erre Pisti bevág, és a 60 centis vízben valami bitangot kezd táncoltatni a hajó körül. És alatta. Mondjuk, inkább úgy igaz, hogy eleinte inkább minket táncoltattak, tekintve, hogy az UL tűspicces bot majd minden tartalékára szükség volt a sikerhez. Csuka! Balin! Repkedtek az ötletek. Ja, nem. Amúr. Gumival, szabályosan szájba vágva. Nem teljesen értem, mire gondolhatott, de annyira azért nem bántuk. Úgy döntöttünk, megpróbáljuk mihamarabb kiimádkozni a vízből, nehogy elnyűje a vékony zsinórt. Szépen, együtt megkoreografálva merítettem, ő belevezette, és pár pislogás után máris a csónakban landolt egy pergetve óriási 55 cm-s jószág! Még alig is indultunk el, szóval igen jónak ígérkezett a nap. A pályát amúgy én ezzel együtt is halottnak láttam, úgyhogy rábírtam a kapitányt az indulásra. Körbe-körbe ívott sneci a nádon, de rablást nem láttunk, tán ha két sorozásig jutottunk amúgy ígéretesnek látszó helyeken.
Kicsit off: a kapitány dicsőítő éneke következik. Én, aki a múltban sokszor vittem vendégeket tudom, mekkora áldozat hajót vezetni. Az utas belepofázik, semmi nem jó neki, mért itt állunk meg, menjünk odébb, fordulj keresztbe, mért fordulsz keresztbe, ne dobj rám, bocs, rád dobtam, van egy kapcsod?, adsz abból, amire halad jött?, és ráadásul, amíg a kaptain a manőverrel van elfoglalva, elsőként szétdobálja a szpotot. Hát, ilyen a kapitány élete, ha valaki azt hinné, hogy fenékig tejfel, el kell keserítsem...
Vissza a pályára! A tó közepén beton szegélyek merednek ki a vízből, sok száz méter hosszan. Ott KELL állnia a sügérnek. Hát, nem. Pedig rendesen szétdobáltuk a helyet, egy nyeszlett kis süllő akadt csupán. Még olvasni is sok lehet, amilyen hosszan írom, hogy csak mentünk, és mentünk, mentünk, a valóságban órákat izéltunk el a csónakázással. Közben néha a nap égetett szénné, néha a szél fújt ki a ruhából, és özönvíz-esők vonultak el éppen mellettünk. No, meguntuk, visszamentünk a házhoz jó tanácsért. Ami úgy szólt - amit reggel mondtam, oda menjetek. Már voltunk. Akkor is. Zöld, vagy fehér gumi, kidobod a kőre, aztán végig cincálod rajta. Ha ott nem jön süllő, akkor sehol. Jó, visszamentünk, újabb kilómétert tekertünk az órába (bájdövéj, a reklám daiwa motor nem tudta megenni az amúgy kis akkut, pedig nagyon rajta voltunk).
Hogy ne legyen egyszerű, újabb nagy szél jött ránk, ami persze jó hír, rögtön találtunk pár süllőt, és két szép sügeret, az egyik már abba a mérettartományba esett, amiért jöttünk. Heuréka!
Ezzel azonban el is telt a nap, a szél elfogyott, a halak eltűntek megint. Még szerencse, hogy Pisti erőltette, hogy menjünk vissza egy olyan nádsarokra, ahol reggel pár szép rablást láttunk, csak akkor nem volt pofánk megdobálni, mert egy parti horgász éppen oda pontyoztott. Most azonban nem volt ott már senki, szerintem hal sem, úgy hogy el is kezdtem a szokásos mantrát, hogynincsittsemmiminekátunkmegmennyünkmátovább... Pisti határozottan állította, hogy valami megsorozta, mi több, hirtelen egy kis rablás nőtt elénk a semmiből. Ő gyorsan keresztbe dobott, lefogta a pályát, nekem egy 5 méter hosszú, egy méter széles sáv maradt, minden mindegy alapon odapöcköltem a sártrőz színű d-fin gumit. Hát nem kihozta egy jóféle feka?! Pont egyszerre húztunk halat, nála egy nyeszlett süllő érdeklődött a kedves szülei egészsége felől.
Ez már rögtön kezdett tetszeni, és mivel Pisti épp valami ágat fárasztott a bal szélen, rádobtam oda, ahol ő a sügér sorozást vizionálta. Durrant akkorát az UL cájgomon egy újabb, 35 cm-s sügér, hogy alig bírtam kiimádkozni a csónak alól.
Oké, kiörömködtük magunkat, vágtam egy darabot a nano zsinórból, biztos, ami biztos, és újra kötöttem a mikro jiget. Visszadobom ugyanoda, erre elakadok, de nagyon. Épp kezdenék szentségelni, mikor elindul az akadó, de még durvábban, mint az előbb. Mutatom:
Álmomban nem gondoltam volna, köszönet utólag is a merítésért, s hogy ezt a kismalacot közösen ügyesen kiszedtük, természetesen megjárta a szokásos köröket a csónak alatt, hiába, a mini UL bottal, vékony zsinórral, kis horoggal szerintem így is a tűréshatár körül erőltettem. És ennyi. Még bohóckodtunk egy darabot, megnéztünk egy üres parti akadót, oszt elmentünk haza. Ha jól megszámolom, úgy 12 órás műszakot húztunk le pár halért. Hát megérte?!
Naná. : )
